A   f o l t - í z l é s   határán

- kritika két változatban -

F O L T O K

Hermann Zoltán kiállítása a Dorottya Galériában

Budapest V . kerület, Dorottya u. 8.
1999. február 12 - március 14-ig

 

I. Határon belül
(a szokásos beszédmód)

Hermann Zoltán kiállítása a Dorottya Galériában egy ismert, már nagy hagyománnyal rendelkezõ gesztust gondol újra: mégpedig az újrahasznosítással történõ átlényegítést. Gyökerei egészen a dadaizmusig nyúlnak vissza (bár Baudelaire-t is megemlíthetnénk, aki a költõt szemétdombon turkáló guberálónak gondolta el), de hogy ne menjünk olyan messzire, Lawrence Alloway, amerikai kritikus terminusával junk culture-nek nevezett irányzat alkotóinak mûveiben találjuk meg határozottan ezt a gesztust. Így hívták ugyanis a hulladékok (illetve szemét) felhasználásával készült alkotásokat az ötvenes évek Amerikájában. Igaz volt ez a törekvés a háború utáni újrealistákra is, de igaz a hatvanas évek vége felé divatos olasz irányzatra is, melyet (mily véletlen!) szintén egy kritikus, Germano Celant nevezett el arte povera-nak. (Természetesen még számos irányzatot lehetne citálni, mert a XX. századi mûvészetben - sajnos? - szinte minden mindennel összefügg. Ezért kell egy kritikusnak ezt a zsákutcát elkerülni.)

Hermann Zoltán kiállítása talán az arte povera-hoz áll legközelebb, hiszen a konceptuális mûvészet tisztán fogalmi (szinte anyagtalanító) szemlélete mellett arra is hangsúlyt fektet, hogy a kompozíciók személytelen, reduktivista szemlélete ellenére, éppen a foltok, gyûrõdések kiképzésében mutasson fel egyedi, személyes, szubjektív, játékos gesztusokat is. Hermann alkotásai is megvalósítják az arte povera-ra jellemzõ trivialitást, „szegénységet”, illetve provokatív (bár ez nem egyértelmû, mint késõbb látni fogjuk), antiesztétizáló gesztusokat, ugyanakkor az érzéki tapasztalatoknak és élményeknek is helyet ad.

Az újrahasznosítás a magyarországi mûvészek körében sem elõzmény nélküli. Legjelentõsebb kísérlete talán a nyolcvanas évek végén több kiállítást is megért (Mûcsarnok, Pécsi Galéria) laufer-projekt, ami már akkor is ellentmondásos eredményeket hozott. Az alkotói csoport (Attalai Gábor, F. Farkas Tamás, Nánay Szilamér, Szenes Zsuzsa, és még több mûvész) a gépi mintafestés segédeszközeként használt, s egy idõ után hulladékká (a gyártási technológiák változásával pedig fölöslegessé) váló szövetcsíkokat használta fel, alakította át különbözõ technikákkal, koncepciókkal és kompozíciókkal. Az iparmûvészetben pedig külön irányzattá vált (a lakáskultúrában már popularizálódott is) a különbözõ patchwork-ök készítése.

Hermann Zoltán „hagyományos” alkotásai készítése során keletkezõ, és a festék ledörzsölésére, letörlésére használt papírlapokat (mûvészi tevékenységének hulladékát) használja fel újra: kompozíciókat ragaszt össze belõlük, a foltos papírlapokon pedig különbözõ, kisebb-nagyobb beavatkozásokat (szétdarabolást, ráfestést, eltakarást) végez, vagy néha egyszerûen változatlanul hagyja õket. Az üres (tiszta, fehér papír színét alkalmazó) és a foltos, festékes felületek, területek (négyszögletû papírdarabkák) ritmikus illetve aritmikus szabályozásából jönnek létre a kompozíciók. A kiállításon három alkotás látható: A fal, a Rács, és a Kód. Az alkotó jó XX. századi mûvészhez méltóan nem fosztja meg attól a befogadót, hogy mûvei értelmezéséhez némi útbaigazítást adjon a kiállítást ajánló szórólapon. Azaz: köntörfalazás nélkül, mindhárom kompozícióját, elméleti-fogalmi keretüket értelmezi, illetve felvázolja (egy-két félmondattal). (Hiszen az elméletre - fogalmi kapaszkodóra - vágyó befogadói igény ma már kikerülhetetlennek látszik.) A mûvész önértelmezését nem ismételném meg, aki be akarja fogadni, fáradjon el a Dorottya utcába!

Végül a kiállítás jelentõségérõl: egy jól ismert, többször alkalmazott XX. századi képzõmûvészeti gesztus felelevenítésénél, variálásánál, játékos kiélésénél többet nem láttam a kiállításon. Nem akarom szeretni, nem akarom érteni. Amit szeretni lehetne a kiállításon - a foltok mikro-részletei, illetve a gyûrõdések érdekessége, szubjektivitása -, az súlytalan maradt a feltehetõen tudatosan létrehozott óriási kompozíciók figyelmet elterelõ, semlegesítõ, értékét vesztõ hatásában. Nem világos, hogy miért éppen így hozta létre a mûvész a kiállítást. Amit pedig érteni lehetne belõle - a koncepciót, az átlényegítés fogalmi, elméleti hátterét és jelentését -, azt ma már nehéz szeretni. Öncélú, zárt, üres maradt a kiállítás. A hulladék és átlényegítés küzdelmében attól tartok, hogy az átlényegítés, újraértelmezés maradt a vesztes. Maradtak a foltok.

Visszatérve még röviden az arte povera tanulságaira: ez a kiállítás valóban triviális, valóban „szegényes". Gesztusaiban, eszközeiben, kompozícióiban egyaránt. (Lehet, hogy éppen ez a mondat jelenti az alkotó számára a dicséretet.) A befogadó számára viszont cseppet sem provokatív (inkább súlytalan, tét nélküli), szemben például a kritikussal. Ebbõl is látható, hogy a befogadó és a kritikus szempontjai nem mindig esnek egybe. Valószínûleg a kritikus vagy túlzottan vagy egyáltalán nem befogadó. Ebben a két esetben ír általában kritikát. (Harmadik eset, ha felkérik.)

Kísérletet teszek egy, a kiállítás tartalmához, formájához és gesztusához jobban illõ kritika megírására. Lássuk, mire vetemedik a kritikus, ha provokálják! Tanulság: a gesztusok és gusztusok sokszor nagyon összekeverednek. Ne higgyenek senkinek (se a mûvész „önértelmezõ kísérleteinek”, se a kritikus „okoskodásának” vagy „poénjainak”), csak a saját szemüknek, eszüknek és érzéseiknek!

 

 

II. Határon túl
(a szokatlan beszédmód)

 

F-s-O-z-L-a-T-v-O-a-K-k

Kiállítás-kiállítás-kiállítás-kiállítás-kiállítás-kiállítás.

Folt-nem-folt-nem-folt-nem-folt-nem-folt-nem-folt.

Fehér-sötét-fehér-sötét-fehér-sötét-fehér-sötét-fehér.

Folytonosság-megszakítás-folytonosság-megszakítás.

Primér-szekundér-primér-szekundér-primér-szekundér.

Beavatkozni-nem-beavatkozni-nem-beavatkozni?

Mûvészet-gesztus-mûvészet-gesztus-mûvészet-gesztus?

Gesztustalan-gusztus-vagy-gusztustalan-gesztus?

Junk-culture-patch/es/-work-/p/op-art-minimal-art/e/-povera?

Valami-valami-valami-valami-valami-valami-valami-valami-valami?

Semmi-semmi-semmi-semmi-semmi-semmi-semmi-semmi.

Mûvészet-igen-nem-igen-nem-igen-nem-igen-nem-mûvészet.

Befogadó-van-befogadó-nincs-befogadó-van-befogadó-nincs!

Kell(?)-mûvész-kell-mûvész-kell-mûvész-kell?

Nem-kritika-igen-kritika-nem-kritika-igen.

Vicc-igen-vicc-nem-vicc-igen-vicc-nem-vicc?

Csak-ennyi-csak-ennyi-csak-ennyi-csak-ennyi?

Mûvészet-vége-mûvészet-vége-mûvészet-vége?

Itt-vége-itt-vége-itt-vége-itt-vége-itt-vége.

Marad a maradék: a second-art.

CSAK:

Újra-papír:recycling-art.

Vállalom-nem-vállalom-nem-vállalom-igen:

a kiállítás és e kritika: csak gesztus.

Az elõbbinél: szokásos, az utóbbinál: szokatlan.

Vagy: vic/c/a vers/a ?

Tréfa-nélkül:súly-talan-mind-kettõ:

f o l t o k & s z a v a k .

 

(PS:Nézze-meg-nézze-meg?-Igen?-Nem?-Nemigen!)

Kerber Zoltán

1999. február

 

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ