Pénz/szobor
Újabb pesti szobrok. 26. rész
Budapest belvárosában sétálva egyre gyakrabban találkozunk olyan köztéri szobrokkal, amelyeket nem valamiféle társadalmi-politikai akarat, hanem egy tõkeerõs cég – rendszerint egy nagyobb bank vagy üzletközpont – emelt. A magántõke megrendelõi részvétele a városi közterek kurrens mûalkotásokkal való díszítésében megszokott módja a nyugati mûvészeti mecenatúrának. Újdonságértéke legfeljebb a piacgazdaságra áttért kelet-európai országokban lehet, ahol a magánmecenatúra mellett a közterek privatizálódásának a jelei is mutatkoznak. Érdekes mód, ezekkel az alkotásokkal szemben mind a közvélemény, mind a kritika részérõl jóval nagyobb a tolerancia (érdektelenség), mint a közületi (állami, önkormányzati) megrendelésekkel szemben, noha környezetesztétikai-kommunikációs szerepük, városkép-alakító hatásuk ugyanúgy problematikus lehet, mint a közpénzbõl finanszírozott munkák esetében. A jelenség elsõ hazai példáival pár évvel ezelõtt egyszer már foglalkoztam.1 Az idõ múlásával érdemes az üzleti mecenatúra – köztéri PR-munka – legújabb megnyilvánulásait is szemügyre vennünk.
Mûvészileg kevéssé érdekesek, jelenségszinten azonban jellegzetesek azok az esetek, amikor a szobor szimpla alkalmazott mûfajként, tartós reklámplasztikaként jelenik meg valamelyik új beruházás környezetében. Vegyük például az tavaly nyílt Széna téri Mammut bevásárló- és szórakoztató-központot, amelynek a bejáratánál az üzletház emblémájaként egy borjú nagyságú mamutszobor áll. Az ismeretlen mûvész által készített bronzszobor és a benti, vaddisznó méretû társai hamar a gyerekek kedvencévé váltak, ami a maga módján rendben is van, a felnõtt vásárlóra gyakorolt hatása azonban nem igazán szerencsés – mondhatni melléfogás – hiszen egy olyan vállalkozás cégéreként, amelynek a jelmondata a „Nagyban más", a torz kicsinyítés inkább komikus, mint megnyerõ: nem az üzletközpont „nagyságát”, hanem épp fordítva, a belsõ szabadterek szûkösségét, a tervezés kisszerûségét idézi fel.
A mûködõ tõke vizuális „környezetszennyezésének” a veszélye egyre nagyobb léptéket ölt. Baljós elõérzettel tudok csak gondolni például Budapest jelenleg legnagyobb építkezésére, a Nyugati pályaudvarnál 2000-re felépülõ West End City Centerre, amelynek beruházói nem csak egy szenzációs bevásárló- és szórakoztató-hipercentrumot ígérnek, hanem köztéri „attrakciókat" is. Az új városi plaza „ugyanolyan fényes lesz, mint a Picadilly Circus, de annál sokkal izgalmasabb." (Demján Sándor)2 Lesz kicsinyített Niagara-vízesés, világóra és még számtalan „nagy durranás". Vajon a beruházók kellõ önmérsékletet tanúsítanak-e, s nem hatodrendû alkotásokkal fogják telerakni Budapest új nevezetességét? (És lesz-e annyi bölcsesség a tervezõkben, hogy a képzõmûvészetet ne utólagos dekorációként, költségcsökkenthetõ tényezõként, hanem téralakító, szellemi karakterformáló társmûvészetként fogják fel?)
Ami egy bevásárlóközpontban bazári látványosságként elmegy, nem elég egy pénzintézet esetében, ahol a választékos ízlés, a mûalkotásokkal való reprezentáció az image-formálás hagyományos kelléke. A Daewoo Bank 1998. õszén átadott Bajcsy-Zsilinszky úti új székháza elõtti modern plasztika éppúgy a bank megbízhatóságát, jó hírnevét hivatott erõsíteni, mint az épület erõt, stabilitást sugárzó határozott vonalai és gránitborítása. Az épület elõtti díszítõplasztikára a bank által kiírt meghívásos pályázat eredménytelennek bizonyult, így döntöttek a közvetlen megbízás mellett. A választás a szentendrei szobrászra, Farkas Ádámra esett, akinek nem messze innét két másik banki megrendelésû mûve is áll.
A Daewoo Bank Nagysándor József utcai sarkán elhelyezett kútszobor egy rózsaszín márványból készült csavart hasábból áll, amelyen a víz mozgása egy fekete márványgömböt forgat. A gömb Daewoo-motívum, akárcsak a mögötte magasodó hét, hajlított krómacél rúd, amely a Daewoo-emblémában szereplõ hét bambuszrudat jeleníti meg. A megrendelés elõképe a Kereskedelmi és Hitel Bank Deák Ferenc utcai központjában található. Az 1994-ben készült fal- és oszlopkompozícióban ugyanúgy a természetes-absztrakt alakzatok, a sávos-rusztikus megmunkálású, csavarodó formák, a víz által hajtott gömb a hangsúlyos elemek, mint a Daewoo-banki munkában.
Pár száz méterre innét, a Szabadság téri Bank Center elõtt 1996. óta áll Farkas Ádám másik alkotása, amelyrõl Török András Budapest-guide-ja a következõképpen emlékezik meg: „Három nonfiguratív töredékrõl van szó, ám ha a Hold utca felõl érkezünk, a látvány egyetlen oroszlánná áll össze. (De csak ebbõl az irányból!) A mûvész hamiskásan mosolygott, amikor megkérdeztem tõle, szándékos-e a trükk. »Igen is meg nem is« – hangzott a válasz. Nem véletlenül elnöke õ a Japán-Magyar Mûvészklubnak. De itt, nem messze az Arany János utcától, a válasz valójában ezt sugározta: »Gondolta a fene«.3 – Valahogy így születik egy szobor legendája. Mindenesetre a Finta József tervezte épülethez képest a szobor méretarányát egyáltalán nem érezzük optimálisnak. Ahogy Wehner Tibor írja a mûrõl: „a környezet adottságait, a környezõ épületek léptékét nem mérlegelõ produkció kertitörpe-szerû szituációt teremtett”.4
A banki köztéri mecenatúrának megjelent egy olyan válfaja is, amikor a megrendelõ térben és szimbolikailag is megpróbál elszakadni a saját érdekeltségétõl, és a nagyközönség számára rendel meg egy valódi köztéri szobrot. (Az igazi persze az lenne, ha mindez tematikai kötöttség nélkül történne, teljes szabadságot biztosítva a mûvésznek. Itt azonban sajnos még nem járunk.) A Magyar Külkereskedelmi Bank Budapest egyesítésének 125. évfordulója alkalmából egy a bank központi székháza környezetében felállított szobrot ajándékozott a fõvárosnak. A Budapest Galéria által lebonyolított, a Március 15-e térre kiírt „Budapest, a Duna Gyöngye”-pályázat kis híján eredménytelenül zárult, míg végül sikerült megvalósításra érdemes mûvet találni. Az elsõ fordulóban felkért mûvészek – Bohus Zoltán, Illyés Antal, Kõ Pál, Márkus Péter és Stremeny Géza – tervei között véleményem szerint Illyés Antal tervét lett volna leginkább érdemes megvalósítani. Illyés munkája egy bronzból készült, hajzuhataga hullámain horizontálisan lebegõ allegorikus nõalakból állt volna. A terv erényeit a bíráló bizottság is felismerte, sajátos mód azonban épp ezt rótták fel hátrányként: „A harmonikus formák és az artisztikus elõadásmód stiláris kortalansága nyilván nagyon népszerûvé tennék a szobrot a nagyközönség számára, a szakértõk ugyanakkor éppen ezt az erényt érzik hátránynak, tudniillik, hogy nem járul hozzá saját kora gondolatainak szobrászi megfogalmazásához.” – olvasható a zsûri jegyzõkönyvében.5 Hogy miért lenne baj, ha egy Budapestrõl szóló szobrot megszeretnének a budapestiek – az rejtély!
A második fordulóban felkért mûvészek (Bors István, Csíkszentmihályi Róbert, Fekete Tamás és Párkányi Péter) közül Csíkszentmihályi Róbert terve lett a nyertes. Az Erzsébet híd Váci utcai lehajtója mellett felállított szobor egy végigfutó íves szegélybõl és annak egy hullámmotívummal megszakított pontján magasodó mészkõ oszlopból áll. A durván megmunkált, természetes hatást keltõ oszloptörzs egy dinamikus, modern, városi architektúrát idézõ kubusos oszlopfõben végzõdik. A mû jelentése meglehetõsen talányos. Igen találóan fogalmaz a Budapest Galéria által kiadott szakértõi állásfoglalás, amely szerint a mûvész „a szemlélõ szabadságára bízza, hogy a városban a természetet megkoronázó emberi alkotást, vagy a természetesbõl kibomló mesterséges világ épülésének perspektíváját tekinti-e értéknek”6.
Wehner Tibor idézett kritikájában Farkas Ádám banki munkáival kapcsolatban kétségének ad hangot, amikor felveti – vajon „egy fontos szobrász-életmû furcsa felhígulásának lehetünk tanúi?" Tény, hogy sem Farkas, sem Csíkszentmihályi legújabb alkotása nem tartozik az életmûvük kiemelkedõ darabjai közé. Professzionális mûvészekhez illõen könnyedén és perfekt módon eleget tettek egy feladatnak – ennél többrõl nincs is szó.
S végül pénzrõl is essék szó. A Magyar Külkereskedelmi Bank a „Budapest, a Duna Gyöngye”-szoborállításra mintegy 13 millió Ft-ot adományozott, ami egy ilyen léptékû, pályázati úton megvalósított mû esetén reális költségráfordítás. A gesztus értékét akkor tudjuk igazán értékelni, ha összehasonlítjuk a köztéri szoborállítások állami költségvetési támogatására fordított országos kerettel, ami 1998-ban összesen 35 millió Ft volt.7
A bank jó érzékkel emlékérmet is készíttetett a szoborról, amelynek a képe telefonkártyára is felkerült, médiálisan kiterjesztve a mû befogadói közegét, fontos lépést téve afelé, hogy a nagyközönség számára emblematikussá és szeretetreméltóvá tegyék a szobrot. Igaz, ez nem volt olcsó mulatság – a négyezer példányban készült ezüst emlékérem (Lebó Ferenc alkotása), valamit a szintén cégajándékként funkcionáló, illetve gyûjtõk számára kibocsátott exkluzív telefonkártya médiaköltsége külön-külön körülbelül annyiba került, mint maga a szobor.
Boros Géza
------------------------------------------------------------------------------------------------
1 Újabb pesti szobrok. 7. rész. Kritika, 1994. 8. sz. 34. o.
2A beruházó cég vezetõjével készült interjút és a tér látványtervét lásd:Népszabadság, 1998. június 10. 27. o.
3 Török András: Nagy Budapest könyv. Budapest, 1998. Corvina, 90. o.
4 Wehner Tibor: Bankszobrászat, avagy csak forog, forog. Élet és Irodalom, 1998. december 4. 22. o.
5Állásfoglalás, 1998. március 2. Budapest Galéria Irattára. A zsûri mûvészeti szakértõi voltak: Körösényi Tamás és Péterfy László szobrászmûvész, Jeney Lajos építész, Horváth György mûvészettörténész.
6 Állásfoglalás, 1998. szeptember 8. Budapest Galéria Irattára.
7A Képzõ- és Iparmûvészeti Lektorátus által kezelt állami keretbõl pályázati formában támogatott szoborállítások listáját lásd: Kulturális Közlöny, 1999. 2. sz. 47–50. o.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ