Két világjárót követve
(Zeke Gyula: Anderson-taktusok)
Az elmúlt év során háromszor hajóztam körbe a Földet: elõször Darwinnal, aztán James Cookkal, utoljára pedig Goncsarovval utaztam. Bár mindhárman kitûnõ útitársak voltak, a legtöbbet mégis Goncsarovnak köszönhetem. Hónapokon keresztül vele vitorláztam át az álom vizeire, követtem kalandozását Dél-Afrikán és a Fülöp-szigeteken át Koreáig, majd visszaútját Szibérián keresztül. Nem pusztán világrészeken átvezetõ vándorlásával, témáinak múltba tûnt egzotizmusával élesztette fel esténként éberségemet, hanem alkalmankénti tûnõdéseivel az utazó léthelyzetérõl. Goncsarov a világjáró embert elkerülhetetlenül érintõ különös kettõsségrõl ír, ami a nézõpont tartós elmozdulásából, állandó kibillenésébõl adódik, és korántsem kizárólag az orosz irodalmár osztályrésze. "Az életem valahogy kettévált – állapítja meg, majd felteszi a kérdést: Hogyan kell élnem ezt a második életet, hogyan változtassam át az orosz irodalmár apátiáját a tengerjáró erélyévé, a városi ember elpuhultságát a matróz edzettségévé?"
Az élet/világ ilyen kettéválásának megtapasztalásához persze nem feltétlenül kell világkörüli útra menni; olykor elég egy-egy elszakadás, a megszokott menetek önkéntelen vagy elszánt elhagyása. Elég megállni egy forgalmas utcán, és "minden érdek nélküli tetszéssel" hosszasan szemlélni forgatagát. Goncsarov trópusi tapasztalatai is az egyhelyben történõ eltávolodás mellett szólnak, jóllehet a globális homogenizáció elõtt fogalmazódtak meg: "Örülök, hogy voltam Szingapúrban, de sajnálkozás nélkül hagytam el, és ha egyszer visszatérek ide, akkor sem szívesen és nem saját jószántamból. Az utazások elvesztették csodás jellegüket. A trópusokon minden egyszerû; az örökös zefír, az örökös hõség, az egek és a tenger örök nyugalmának és kékségének hazája. Minden egyforma."
A Pallasz fregattal tett esti utazások mellett az utóbbi hónap folyamán reggelente egy khübernetosszal is útra keltem. Nem cybernautával, hanem – a szó eredeti értelmében: – révkalauzzal mentem. Ezeken a vad vizekre vezetõ utakon – ellentétben a trópusokkal – korántsem egyforma minden. Mi több: kiderül, hogy mennyire meghökkentõen más. Pedig egy közismert tájék, a magyar mindenség mélyeiben várják ilyen meglepetések az utazót. Ehhez azonban Zeke Gyula Anderson-taktusok címû útikalauzát kell követnie. Goncsarovhoz hasonlóan Zeke is világjáró. Noha bevallottan nem szeret utazni, mégis nap mint nap jeges tengereken és forró délkörökön megy keresztül. Olykor roppant erõfeszítéssel teszi túl magát a reggelek révületén. Azon a határterületen, ahol a test fáradtsága felfokozott fájlalóképességgel, különféleképpen kívánatos/nemkívánatos személyekkel, továbbá a külsõ fénnyel/félhomállyal találkozik. Ahol az elõidõ törésvonala és a közelítõ jövõ között többdimenziós hasadék tátong. Ahol a tegnap távolsága éppoly félelmetes messzeségbe vész, mint amilyen nyomasztó az a közelség, amivel az aznap tényeinek érkezése vagy az életkilátások számszerûsége fenyeget. (Ezzel pontosan számot is vet: 2 209 032 000 másodperc, hetven éves átlaggal számolva...)
Ezeken a veszélyes vizeken megvannak a maga támpontjai, sajátos világítótornyai: a kocsmaöblök és a presszószigetek magaslatai. Az illumináció vakító fényében más megvilágításba kerülnek a lények, a dolgok és a körülmények.("Vakok között ittam, három rum, s négy Dreher után nyertem vissza észlelõképességemet.") Itt szokatlanul szélesre tudnak nyílni az érzékelés kapui, és a szemlélõ elõtt feltûnik "a világ színe, feketébe omló kékje. Örök nyugalma." és maga elõtt látja "az ellódult tér számtalan kávéházát, kocsmáját, mindenféle kies helyét"; látja "a lényeket, amint hozzá hasonlóan ülnek egy asztalnál és szürcsölnek valamilyen lét".
Ezeken a társasutazásokon olykor vadtestû angyalok léte és látványa vigasztalja a megfáradt vándorokat. Kiemelkedõ jelentõségük ellenére mégis mélyvilági helyekrõl ír; akkor is, ha történetesen nem a felszín alatt helyezkednek el. (Bár az igazi városi ivókba lépcsõkön lefelé vezetnek az utak...) A mélylét színtereirõl szólnak beszámolói, ahol szárnyaszegett utazók szeszek szárnyain kísérlik meg a felemelkedést. ("Öten isznak, püffedt szobrok merev arccal, magukban ülnek, külön asztalnál mindegyik, mintha a pokol várótermében.")
Nietzsche szerint "szinte rangsorba állítja az embereket az, hogy ki milyen mélyen tud szenvedni." A mélyvilág útikalauzára ez a "rangsorolás" fokozottan érvényes, mivel nemcsak az elszenvedés, hanem az együttszenvedés képességével is rendelkezik. Könyvére mégsem valamiféle ressentiment, a sértettség és önsajnálat errefelé elterjedt siralmassága jellemzõ, mivel pátoszát teremtõ erõvé fordította át.
Zeke eredetileg idõutazónak indult, történésznek készült, s olyan könyveket akart írni, melyek "tartalmazzák a zajoknak, neszeknek, a társas beszédnek és a szellõztetésnek az illatát". Ez történészként természetesen nem sikerülhetett neki, a jelen feltárójaként, történetének szemtanújaként viszont annál inkább ("ahogy mesélem õket, az idõ roppant tartalma ismét az életé lesz"). Mindezt egyedülálló mélységélességgel, nagy felbontóképesség mellett mûveli. Úttalan utakat járva olyan területeket tár fel, amelyekrõl se a múlt, se a jelen tudósai nem tudnak tudósítani. A tudomány elkerülhetetlen tárgyiasításánál fogva általánosra fogalmazza felismeréseit; teoretikus támasztékokkal tölti ki a ráismerés réseit, a tulajdon húsba és észleletekbe egyaránt behatoló benyomásokat. Zeke mindkét módszert ismeri, az elõnyeiket és a hátrányaikat: a közvetlen tapasztalat nehezen felülmúlható hõfokát, a húsok ízét, a helyek tömény szellemét, csakúgy mint a távlatteremtés során elõálló látvány fokozhatatlan intenzitását: "Szemlélõdni szeretek. - írja - Megállni és addig nézni egy házat, eseményt, madarat, inzultust, vagy a város egy ritka fényállapotát, amíg be nem telik vele a szemem, ameddig nézni engedi magát."
Tillmann J.A.