Kolozsvári kiállításfigyelõ
1999. január
Január második felében a kiállítótermek anyagának széles választéka Kolozsváron becsalogatta a tévé elõl a bányászmegmozdulásokat követõket, azokat az érdeklõdõket, akik a mindennapokon felülemelkedve a szép élet eszményét követik. Több olyan kiállítás nyílt meg ugyanis, amelyeket a jelenlegi hazai helyzet minden tragikuma mellett sem hagyhatunk ki és amennyiben nem hagytuk ki, nem bántuk meg.
Január 19-én nyílt meg a Bánffy-palotában a ’90-es évek olasz festészetét megjelenítõ tárlat a bukaresti Olasz Kulturális Intézmény, a bukaresti Nemzeti Tájékoztatásért és Mûvészeti Kiállításokért Hivatal valamint a kolozsvári Nemzeti Múzeum szervezésében. A „Lényeg tervezete" c. kiállítás néhány kortárs itáliai mûvész munkájának szelekciójából született és ez utóbbi évtized olasz figuratív mûvészetére enged kitekintést. A hagyományos olasz figuratív mûvészetnek egy olyan mai megvalósulását láthatjuk itt, amely a mûvészi alkotást és magának a festészetnek a „lényegét" a múltba visszavetítve ragadja meg.
32 mûvész ’80-as évek végi és ’90-es években született alkotása itt most a kulturális másság, a jelenkori olasz mûvészet önmagára találását közvetíti. A legmodernebb ”posztmodern” technikákkal dacoló és a biztos talajon álló mûvészi hozzáállás kiváló példáit mondhatni a legjobbkor hozták el hozzánk, útkeresõink tán merítenek fényébõl, a nézõknek pedig egészen február végéig biztosítják az esztétikum felé fordulás lehetõségét.
A Bánffy-palota egy másik idõszakos kiállításokat befogadó részlege január 20-án „Nagyvárad 1900" címmel a Kõrösvidéki Múzeum dokumentumainak adott otthont. A tulajdonképpen három eltérõ tárlat (építészeti homlokzatdíszítés, festett üvegablakok, vasmunkák) anyagát összefogó fotókiállítás a századfordulós Nagyvárad építészetileg rendkívül színes világát eleveníti meg.
A Franciaországból olasz közvetítéssel hazánkba is eljutó szecesszió Nagyváradon igen gazdagon jelentkezett számos palota épületének festett üvegablakán, erkélyén, a lépcsõfeljárókat szegélyezõ vasmunkákon, mûvészi stukkóin és egyéb díszítményén. Ezek alkotói a következõ építõmûvészek voltak: Jakab Dezsõ (1864-1932), Komor Marcell (1868-1944), Mende Valér (1886-1918), Vágó László (1875-1933), Vágó József (1877-1947), Rimanoczky Kálmán (1870-1912) és Lobl Ferenc (1880-?).
Az épületek homlokzatait díszítõ motívumok és kompozíciók alapjául egy formákban, lineáris virtuozitásokban, ismétlõdõ vagy váltakozó ritmikusságban, szimmetriában vagy aszimmetriában gazdag nyelvezet szolgál. A Sterm-, Fuchsl-, Fekete sas-, Apollo-, Moscovits-, Darvasy-paloták, a Bihar megyei Takarékpénztár, a Kõrös Szálló, az Ertler-villa, a Transilvania Szálló vagy az Ulmann-palota épületei mind mind a szecesszió jeles alkotásai.
A fenti paloták némelyikének festett üvegablakain az ornamentika változatos tematikái jelentkeznek: a természet, a mitológia alakjai illetve a stilisztikai asszociációk meglepõ gazdagsága a mértani, égövi formáktól a zoomorf és antropomorf változatokig.
Az eddigiekben kevésbé képezte mûvészeti kiállítások anyagát az utilitáriusabbnak számító vasmûvészet. A fentiek mellett éppoly értékesek azok a fotók, amelyek az erkélyeket, a belsõ épületrészek folyosóit szegélyezõ, illetve a kaputípusok megannyi változatát nyújtó kovácsolt vagy öntött vas megnemesedését tárják elénk. A lakatosmesterek maximálisan kihasználták a vonalvezetés lehetõségeit és a vas modellálásával létjogot biztosítottak az építészeti vasmunkálatok mûvészetének.
Mindezeket egybevetve, elmondhatjuk, hogy Erdély egyik leggazdagabb szecessziós gyûjteményét képezi a jelen tárlat, melynek dokumentum értékén túl a jelenkori mûvészet csodája tárul fel.
A festészeti és építészeti kiállítások bemutatása után itt a helye, hogy szóljak a pénteken, január 22-én szavalással és dzsesszmuzsikával egybekötött grafikai kiállítás-megnyitóról. Ezúttal a színhely a Korunk Galéria, a szerzõ pedig a fiatal elsõ kiállításával jelentkezõ Vremir Mátyás kolozsvári grafikus, a „Ioan Andreescu” Képzõmûvészeti Akadémia végzettje.
Fõként a tusrajz technikáját alkalmazó képvilág alapjait az expresszionizmus Edward Munch féle vonulatában kereshetjük. A mûvész saját bevallása szerint rémálmaiból, látomásokból és egy intrikákkal teli múltból táplálkozik, groteszkbe hajló sajátos világában egyetlen fogódzót saját lelke, tudatalatti énje adja. A rejtett én szürrealizmusba hajló feltárása egészen a nonfigurativitásig elmerészkedik Vremir Mátyás grafikáin – nem az áll itt elõttünk, ami van, amit láthatunk, hanem amit a mûvész látni és láttatni szeretne. A „kellene” esetleges világa itt mégis igaznak tûnik, mert a mûvész által vállalt belsõ világot képezi, azt a homályos élményfrakciót, amit nyíltan igen kevesen mernek vállalni.
A képeken visszatérõ téma az emberi látás szerve, a szem, ám nem egy valóságos szem ez, hanem ama belsõ, melynek segítségével önmagunkkal, saját cselekedeteinkkel nézhetünk farkasszemet. E vonatkozás megjelenítése teszi a fiatal grafikusmûvész alkotásait egyedülállókká, továbbgondolásra, meditációra sarkallóvá és váltja ki a nézõbõl az önmagába tekintés indíttatását.
Lõrincz Ildikó