Egy kiállításmegnyitó margójára

"Rituális Szimbólumok", Artamencova Elza és Ivanov Nikolaj bolgár képzõmûvészek kiállítása.
Suzuki Ház Galéria, 1999. január 7 – február 8.

Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Többnyire azonban nem. Gyakran tapasztalni, hogy ilyenkor a többséget a mûvész ismerõsei, valamint a potyázók alkotják. Egy részük azért megy el, mert a mûvész ismerõse, mások azért, mert akar valamit a mûvésztõl – akár egy autogramot, akár egy ingyenes példányt a katalógusból, akár csak emlékeztetni egy korábbi emlékre, akár csak üzletet ajánlani neki –, néhányan azért, hogy megnézzék a kiállítást - hiszen ilyenkor mindenhol ingyenes a belépés - és mások azért, mert ilyenkor jut potya pezsgõ, némi sajtos sütemény, sõt egyes helyeken pedig még szendvics is van, így számukra a vacsora is biztosított. Ezeket a helyeket nagy becsben tartják, és csoportosan látogatják. Hja, a vacsora nagy dolog.
Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Többnyire azonban nem. Gyakran tapasztalni, hogy a megnyitót a mûvész egy barátja tartja, aki hosszasan méltatja a mûvész életútját, és kihangsúlyozza mellõzését, a társadalom által el nem ismerését;
vagy a kiállítóterem tulajdonosa vagy gazdája, aki kezeit tördelve az izgalomtól próbál meg némi humort csempészni a beszédébe, hogy a közönség rokonszenvét elnyerje, és a mellette álló mûvész elfogódottságát feloldja;
általában azonban erre az alkalomra felkért szakember, aki hosszas felolvasást tart annak bizonyításaként, hogy õ milyen mûvelt és felkészült, és milyen sok, a jelenlévõk többsége által nem is ismert szakkifejezést tud akár pár mondatba is bezsúfolni;
akikben általában az a közös, hogy beszédük végén általában biztosítják a mûvészt a támogatásukról és megértésükrõl.
Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Most másodszor voltam a Suzuki Ház Galéria által megrendezésre került képzõmûvészeti kiállítás megnyitóján. Az elsõ alkalom 1998 decemberében volt - hja, hol van már a tavalyi hó! - és azt hittem, hogy az az örömteli hangulat a Galéria három éves születésnapi rendezvényének volt köszönhetõ. Most beláttam, hogy tévedtem. Soha ennyire nem örültem egyetlen tévedésemnek sem!
Korán érkeztem. Sáros, mocskos járdán kellett átgázolnom, hatalmas pocsolyákat kerülgetnem, néha az autók által bitorolt úttest igénybevételére kényszerültem, hogy bejuthassak a Galériába. Már esteledett, de még egy óra volt hátra a megnyitóig. A terem szinte visszataszító ridegséget árasztott. Néhány ügyfél várt arra, hogy a pultok mögött megbújó alkalmazottak elkészítsék a szerzõdést, ellenõrizzék az adatokat, majd kinyomtassák a végleges szöveget. A terem üres volt, hideg és kihalt, amelyet fokozott a sötét, hatalmas kirakatüvegek ridegsége, valamint a falakat borító hatalmas tükrök által keltett hideg csillogás, és a néhány ember halk mormolása. A tükrök elõtt mintegy húsz festmény lógott szemmagasságban, némelyike modernnek, némelyike szürrealistának, végeredményben azonban mindegyik az emberek által nem könnyen emészthetõnek volt mondható. Hirtelen kisebb hangzavar támadt, az autószalon vezetõje jelent meg, és minden alkalmazott hozzá futott valami fontos mondanivalóval. "Igen, ezt ellenõrizni kell! Fõnök, ez a vevõ ködlámpát szeretne holnapra! .Gyere velem, ezt intézd el! .Kész van az autó? Holnap jönnek érte!" Majd egy hirtelen mozdulattal a terem közepén lévõ oszlop mellett lévõ fogast az ablak mellé állította, és kiment. Újra üressé vált a terem, csak az Egressy úti közlekedés zaja hallatszott, csikorgó kerekek, dübörgõ teherautók, a közlekedési lámpa ütemét kísérõ hirtelen elindulások és fékezések zaja. Lassan telt az idõ, lassan gyûlt a közönség. A bátrabbak levetették a kabátjukat, és halkan üdvözölték egymást. Egyszerre megjelent a teremben egy rendkívül vonzó, karcsú, hosszú hajú hölgy, a kiállítás szervezõje. Szinte mindenkihez volt egy kedves szava, és mindenki üdvözölte õt. Már két fogas is megtelt a kabátokkal, már a székekre rakták, egymásra halmozták. Néhány felszolgáló közben megterített pár asztalt, kitett rájuk pár tálca sós és édes süteményt és pár liter üdítõt poharakba töltött. Amikor a hölgy úgy ítélte meg, hogy eljött az idõ, kedvesen maga után vonta a kiállító mûvészeket a sarokban lévõ dobogóra, egy alkalmazott felkapcsolta a világítást teljes fényerõre és bekapcsolta a mikrofont.

Az elsõ szavai nyomán csend támadt, az alkalmazottak abbahagyták a munkát, az emberek a pusmogást, és mindenki feléje fordult. Két mondattal bemutatta a mûvészeket, majd bemutatkozott: "Papp Mina mûvészettörténész vagyok, én szerveztem ezt a kiállítást, és szeretnék néhány szót szólni a kiállított mûvekrõl." Kinyitotta a kezében lévõ mappát, félresimította a derekáig lágyan leomló haját, majd végtelen szeretetet árasztó kedves hangon elkezdte felolvasni a szöveget. Többet egy pisszenés sem hallatszott, szinte lélegzetünket visszafojtva hallgattuk kellemes hangját, melyet tört magyarsága bájosan tovább lágyított. Még az Egressy út forgalmának zaja is megszûnt, mintha egy arra járó troli kiadta volna a jelszót: "Psszt! Mina beszél!" - és az autók lábujjhegyen suhantak el az ablak elõtt - vagy csak a kirakatüvegek ridegsége változott át õrzõ szeretetté, amely nem engedett be többé semmilyen külsõ zajt? Lehetséges. Itt minden lehetséges.
Mina beszélt. Szólt egy új kezdetrõl, amely a mûvekbõl árad, az újrakezdésrõl, a gyökerekhez való visszatérésrõl – és a teremben egyre melegebb lett és lassan, érezhetõen méltóságteljesen leereszkedett a csend. Kellemes bizsergés járt át mindenkit, az emberek merev, feszült tartása lassan ernyedtebbé vált, kezüket leengedték, kényelmesebb testtartást vettek fel, némelyek behunyták a szemüket, az arcvonások kisimultak. A fõnököt hátulról átkarolta a felesége, lágyan hozzásimult és az állát a vállára támasztotta. Hirtelen eszembe villant egy emlékkép, hogy amikor megkérdeztem a fõnököt, hogy hogyan talált egymásra egy autókereskedõ és egy mûvészettörténész, és miért épp egy autókereskedés lett galériává is kialakítva, rejtélyesen mosolyogva csak annyit mondott: "Tulajdonosi kapcsolat révén, mert Mina egy utazási irodát vezet, melynek tulajdonosa és az autókereskedés tulajdonosa között üzleti kapcsolat volt, így Mina az egyik sarokban berendezhetett egy kis utazási irodát, és a tükrök alkalmasak voltak a festmények bemutatására." - majd a szemembe nézett, és hozzá tette: "Egyébként rájöttünk, hogy nagyon hasznos, mindkettõnk számára fontos, hosszú távú együttmûködés vált ezzel lehetségessé."
Mina beszélt. Szólt a hamarosan elkerülhetetlenné váló technikai szemlélet újragondolásának szükségességérõl, mely szemlélet már nem tartható fent sokáig, majd egy rövid zenei részlet bejátszásával tovább fokozta az amúgy is érezhetõen egyre szeretetteljesebb hangulatot.
Majd újra Mina beszélt. Sorra vette a festményeket, kecsesen rájuk kacsintva rámutatott egy-egy szimbólumra, összekötötte egy másik képpel, majd tovább fûzve gondolatmenetét szinte érezni véltük, amint az általa most már érthetõvé és emészthetõvé tett festmények szimbólumai "halk rezgést keltenek a lélek bensõ szerkezetében."
Mina elhallgatott, és kedvesen mosolyogva bólintott. "Igen, befejeztem." - szólt a mozdulata, de az emberek csak álltak. Mozdulatlanul. Hosszú, nagyon hosszú másodpercek teltek el, amíg páran meg merték törni a varázst, majd a néhány összecsattanó tenyér hatására szinte mindenki felriadt, mintha egy álomból ébredt volna fel. Az emberek hangosan tapsoltak, nevettek, majd továbbra is a helyükön maradtak, egymással beszélgettek, tudomást sem véve a körülöttük lévõ finomságokról. Mina kedvesen asztalhoz invitált mindenkit, majd hozzátette, hogy a mûvészeknek megjelent egy CD-jük az általuk játszott zenével, amibõl most a mûvészek élõ gitárjátékkal egy rövid részletet adnak elõ. Pár percig tartó gitárzene következett, amely alatt lassan feléledtek az emberek, egymásra mosolyogtak, és a dalok végén hatalmas tapssal köszöntötték a mûvészeket. Mina egy-egy szál fehér rózsával kedveskedett nekik. Az órámra néztem: este hét volt. Egy órán át tartott a kiállítás megnyitó, és közben szinte senki sem zavarta meg mocorgással, zajongással, bunkofon csöngéssel, szinte senki sem kezdett el enni, nem érkezett késve, vagy más módon feltûnést keltve. Nem fontos.

Körülnéztem a teremben. Néhányan elindultak a sütemények felé, néhányan a mûvészeknek gratuláltak, többen Minát köszöntötték, és többen még mindig a helyükön álldogáltak, egymással beszélgettek. Haza kéne menni? Nem fontos.
A fõnök kibontakozott felesége ölelésébõl, szembe fordult vele, és váltottak egy gyors csókot. A feleség visszament a pult mögé, felvette a félbehagyott iratköteget, majd letette, és kikapcsolta a számítógépet. Nem fontos.
A fõnök intett a felszolgálóknak, akik körbekínálták a vendégeket üdítõvel. A fõnök ki akart osonni hátra, megnézni, hogy készen van-e az autó, amiért a vevõ holnap reggel jön, de az ajtó elõtt megállt, visszafordult, és a kezébe vett egy pohár üdítõt. Nem fontos.
Az emberek nem tülekedtek az asztalok körül, nem taposták le egymást, nem halmozták el tányérjukat étellel, nem tömték zsebeikbe a sós süteményeket. Nem fontos.
Mina beszélt. Mina mondott valamit. Mina megteremtett valamit. Mina betöltötte az Űrt. Mina új értéket teremtett. Mina beszéde nyomán megelevenedtek a képek szimbólumai, hatott a zene, és a résztvevõk átérezték ennek az új szemléletnek, érzésnek az értékeit, a jóságát. A belsõ lélek hangja teret nyert, élettel és érzésekkel töltött meg egy rideg, hideg, tükrökkel és ablakokkal határolt, szinte csak üzleti célokat szolgáló teret. Az emberek átérezték és élvezték.

Ma már semmi sem fontos. A technikai dolgok, a kötelezettségek, a napi ügyek: mind-mind nem fontos. Majd késõbb. Majd holnap. Majd máskor. Amikor újra elfojtásra kerülnek az érzelmek, amikor visszakényszerülünk a technikai élet által diktálta üzleti világba. Ma már azonban semmi sem fontos.

Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Ha érdekel valakit a mûvészet, és havonta egyszer van egy szabad estéje, menjen el, hallgassa meg - és élje át – Papp Mina mûvészettörténész megnyitóját. Érdemes.

Az utolsó szó jogán:
Talán egyszer valakinek eszébe jut, hogy kipróbáljon egy kísérletet. Egy alkotó mûvészi kísérletet. Össze lehetne gyûjteni néhány mûvészt, akik Mina beszéde alatt alkothatnának. Talán érdekes alkotások születnének. Azután össze lehetne gyûjteni néhány tudóst, hogy Mina beszéde alatt gondolkodhatnának. Talán nagy gondolatok születhetnének. Azután össze lehetne gyûjteni néhány politikust, néhány embert, akik Mina beszéde alatt újra érezhetnének. Talán egy jobb társadalom születhetne. Talán. Csak egy kísérlet lenne. Valóban, csak egy kísérlet lenne?

Utóirat:
A Suzuki Ház Galériában 1999. január 7-én megnyílt Artamencova Elza és Ivanov Nikolaj bolgár képzõmûvészek kiállítása "Rituális Szimbólumok" címmel. A kiállítást mintegy ötven érdeklõdõ elõtt megnyitotta Papp Mina bolgár származású mûvészettörténész.
A mûvészek 1959-ben születtek, 1978-ban elvégezték a szófiai Mûvészeti Középiskolát, majd 1986-ban a szófiai Mûvészeti Akadémiát.
Ma már a világ számos részén vannak mûveik magángyûjteményekben, a fontosabb kiállításaik Vácott, Szófiában és a franciaországi Saint Jiron-ban voltak, míg csoportmunkáik 1995-ben Velence, valamint az indiai Delhi, a nepáli Katmandu, a német Bonn és Lipcse városokban szerepeltek.
A kiállítás ideje alatt a Galériában megvásárolható a mûvészek által komponált és játszott zenét tartalmazó, "The Long Way" címû CD is. A kiállítás 1999. február 8-ig tekinthetõ meg

Fodor Albin

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ