Múlt és jelen a magyar vizuális költészetben
Vizuális költészet Magyarországon I.
Kilián István: A régi magyar képvers
Vizuális költészet Magyarországon II.
Válogatás a 20. századi vizuális költészetbõl
Felsõmagyarország Kiadó – Magyar Mûhely Kiadó, Miskolc – Budapest, 1998
A túlsúlyban irodalmi háttérrel rendelkezõ, de lényegét tekintve hibrid mûfajként számontartott vizuális költészet két alapvetõ dokumentumának példányai váltak máris könyvritkasággá. A Felsõmagyarország Kiadó és a Magyar Mûhely Kiadó közös vállalkozásaként napvilágot látott gyûjteménykötetek keresztmetszetében tárják az olvasó elé a magyar grafovizuális líra történeti hozadékát. Az elsõ, régmúltat idézõ kötet ezúttal igazi felfedezésként hat, hiszen meglehetõsen ismeretlen, feltérképezetlen tájait járja be a magyar képversnek, így hát kétségtelenül hiánypótló rendeltetéssel bír.
Az Aczél Géza szerkesztette, 1984–ben megjelent Képversek címû válogatás terjedelmi megkötései folytán meglehetõsen csonka képét kaptuk letûnt századok vonatkozó anyagának. A régi magyar képvers mûvelõinek névsora mindössze Szenci Molnár Albert, Kemenes Egyed, Moesch Lukács, Palocsay György és Lepsényi István, valamint sárospataki forrásokból származó mûvek ismeretlen szerzõinek nevére korlátozódott. Aczél témafelvetése azt a konkrét eredményt szülte, hogy nyomában megkezdõdött a módszeres kutatás, elsõsorban Kilián Istvánnak köszönhetõen, aki jelen antológiájában immár mintegy kilencven szerzõ mûvét adja közre. Kilián azon a véleményen van, hogy az általa felállított szerzõi névsor korántsem teljes, ezért újabb kutatásokat indítványoz.
Kezdeményezése mindenképpen indokolt és halaszthatatlan. Elég, ha tudjuk, hogy szinte mindegyik európai kultúrnemzet túl van irodalmi–költészeti múltjának hasonló feldolgozásán. Bár való igaz, hogy a régmúlt képversének tudományos megközelítése a jelenkor haladó szemléletû mûvészeinek kezdeményezése nyomán következett be, s hogy századunk avantgárdja a régi képverset a mai polifon költészet elõzményének tekinti, mégsem beszélhetünk a hagyomány folytonosságának teljességérõl. A régmúlt és a jelenkor képverse között óriási a különbség. Ezt támasztja alá a Kilián által összeállított gyûjteményhez csatlakozó, Kovács Zsolt és L. Simon László gondozta eszázadi válogatás is.
De maradjunk egyelõre Kilián képversköteténél. Teljesítményét cseppet sem árnyékolja be, s õ maga sem hallgatja el, hogy a magyarországi képvers történetének összefoglalását valójában a nemrég elhunyt Dick Higgins serkentette, aki részese volt több hasonló vállalkozás kivitelezésének, hiszen kiváló ismerõje volt az európai s az Európán kívüli népek képverstörténetének. Egyike volt az elsõknek, aki tudatosította a néhai és a mai képvers közötti összefüggéseket, a genetikai szálak vitathatatlan meglétét.
A magyar képvers története vélhetõen a XV–XVI. században kezdõdik, Janus Pannonius és Balassi Bálint munkálkodásának nyomán, de igazából a következõ évszázadban bontakozik ki, amint azt Szenci Molnár Albert 1607–ben megjelent Lusus Poetici címû antológiájának néhány hiteles példája — többek között Moesch Lukács opusa — tanúsítja. A virágzás kora a XVIII. századra esik. Az idõszak kiemelkedõ képversmûvelõje Lepsényi István volt, aki fontos kordokumentumot hagyott maga után a „játékos költészet" példáit tartalmazó gyûjteménye által. Az egyházi lírának is tekinthetõ képversköltészet mûvelõi a poétika számos válfaját kísérletezték ki, a formát pedig hol kombinatorikus, hol ikonikus elvek szerint véglegesítették. Kilián kitér a „mesterkedõ" eljárások valamennyikére, s ahol csak lehet, példákkal illusztrálja õket. Költészettani meglátásaihoz és mûfaji besorolásaihoz ugyan nem férhet kétség, ám — úgy tûnik — nem világít rá kellõen ennek a költészetnek a kanonikus természetére, tudniillik arra, hogy bár „játékos költészetnek" minõsült, mégis megvoltak a szigorú alaktani és egyéb szabályai, vagyis a maga béklyói, akárcsak egy szonettnek. Olyan megkötések által zabolázódott, amelyek mai felfogás szerint mindenképpen dogmatikusaknak minõsíthetõk, s pont ez az a jellembeli mozzanat, ami a néhai képverset a maitól megkülönbözteti. A régi képversek legjellegzetesebb típusai iskolai tantételek voltak, vagyis a mûveltségnek egyfajta fokmérõi, melyeket tudományosan behatárolt nyelvi szabályok igazgattak. Pragmatikus vonásuk ugyanakkor alkalmi jellegükbõl adódott. Nem annyira az ihlet vagy a mûvészi keresés hívta õket létre, számos esetben manierista felhangokban véglegesültek, s verbo-vizuális jegyeik dacára is zárt mûtípusként tételezõdtek.
Összességében véve Kilián 112 — köztük hét színes — korabeli képverset mutat be, melyeket alaktani jellemzõik szerint sorol fejezetekbe. Így külön mûtípusként tárgyalja a mágikus betûnégyzetektõl az ember alakú kubusig határolódó alakzatokat, az akro–, mezo– és telesztichonokat, valamint a figurális mezosztichonok gazdag választékát (keresztek, rózsák, tulipánok, rejtett monogramok, harmonika, labirintus, kerék, spirál, kereszt, sugárzó napkorong, csillag, szív, kehely, korona, virág stb. alakzatokat). „A mûfaj iskolához kötöttsége szabja meg e költészet nyelvét is: javarészben latin volt…”, jegyzi meg Kilián, közvetve arra a funkcióra utalva, amit napjainkban az angol nyelv tölt be a mûfaj vonatkozásában. „Irodalom volt–e ez?”, teszi fel végül is a kérdést, majd így válaszol: „Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a meghatározást így fogalmazzuk meg: alkalmi jellegû, iskolai irodalom volt, amely sajátosan illeszkedett a manierizmus és a barokk pompakedveléséhez, verskultúrájához, látványos ünnepségeihez és képzõmûvészetéhez. Összekapcsolta a képzõmûvészetet és a költészetet, s e kettõ közül hol a költészet virtuozitása a feltûnõbb, valamikor viszont a költészet másodrangú szerepet kapott ebben a sajátosan vegyes mûfajban (pl. a monumentális költészetben), s elõtérbe a képzõmûvészeti alkotás került".
Való igaz, hogy a képvers nyitott a vizuális mûvészet felé, ám korai példáinak képzõmûvészeti részesedését kár lenne túlbecsülni. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy az európai — közte a magyar — képvers elsõsorban a keleti nyelvek alapjául szolgáló ideogrammatikus írás– és gondolkodásmód kifejezõkészségét vette célba, annak eszményét követte, ugyanakkor újításai a kor tipográfiai kultúrájának felfrissülését, a nyomdászat modernizálását eredményezték. Vitathatatlan, hogy a vonalírástól való elszakadás korszakos felfedezése volt a magyar költészetnek, amely többek között azt jelezte, hogy poézisünk az európai értékrend szerves részévé vált, kötõdve a középkorban gyökeret vert, Hrabanus Maurus, Venantius Fortunatus, Johannes Scottus és más latin költõk* nevével fémjelzett formakultúrához. Az írott és a láttatott nyelv igazi szimbiózisa azonban jóval késõbb következett be; akkor, amikor már a képzõmûvészet fogalma is tehetõs változáson esett át. Ez pedig a századelõ volt.
A IV. és XIX. század közötti idõszak képversére ugyanis a költészet alacsonyabb rendû válfajaként tekintettek és elsõsorban tipográfiai és szórakoztató erényeit becsülték. A betû és a szó polifon tulajdonságait a paradigmaváltás mûvészei bontakoztatták ki: A romlás virágaiba beépül Baudelaire-nek az a korszakos felismerése, hogy az illatok, a színek és a hangok kölcsönös viszonyban vannak egymással, mintegy nyomatékosítva Balzac észrevételét, miszerint a hangok, színek, illatok és formák azonos eredetûek. Marinetti „szabadjára eresztett szavai” egy, minõségében újat hozó nyelvi forradalom elindítóivá válnak, gyökeresen megváltoztatva a költészet fogalmi fesztávjait. A magyar irodalomban, illetve mûvészetben a Kassák, Moholy–Nagy és Tamkó Sirató nemzedéke által elhintett új szenzibilitás avantgárd örökségként tételezõdik.
A Kovács Zsolt és L. Simon László szerkesztette Válogatás a 20. századi vizuális költészetbõl idõbelileg a századelõ és a jelenkor csúcsteljesítményei között pásztáz. A válogatás terjedelmileg szerényebb, mint az utolsó hasonló antológia, a Fráter Zoltán és Petõcz András szerkesztette, 1990–ben megjelent Médium–Art, amely egyrészt régi adósságokat volt hivatott törleszteni, másrészt kizárólag a nyolcvanas évekre összpontosított. Kovács és L. Simon közös gyûjteménye a folyamatosság elvére épül, s a régi mûtípust lezáró XIX. századot összeköti napjaink polifon költészetével, felvonultatva és jellemezve létezõ poétikai modelljeit.
A Médium–Art tartalmának tipológiai felosztása kevésbé volt aprólékos. A kiadvány négy fejezetében a konkrét líra, a kalligramma, az akusztikus–performatív poézis, illetve a Magyar Mûhely „nyelvi iskolája” foglal helyet. Ezzel szemben a jelen válogatás maximálisan tudományos szempontokon nyugszik; nem iskolákra szorítkozik, hanem poétikai mintákat szemléltet. Papp Tibor, a kötet elõtanulmányának szerzõje a rendezõelvek alapján tíz mûtípust különböztet meg: a topo–logikusat, a toposzintaktikusat, az ikonologikusat, a kalligrammaszerût, az ikonoszintaktikusat, a tipográfiait, a tychoszintaktikusat, az antiszintaktikusat, a lettristát, valamint a konceptuális fogantatásút. A mûfaj nemzetközi tapasztalatait és elméleti támpontjait alapjául vevõ besorolást azonban a szerkesztõk nem vetítik rá a válogatás vázára, így a mûvek három történeti csoportba ágyazódnak: a korai avantgárd termésére (Kassák, Barta, Tamkó Sirató, Sugár stb.), olyan jelentõs költõk alkotásaira, „akik csak játékos kalandként közelítettek a képvershez" (Illyés, Juhász, Nagy, Radnóti, Weöres stb.), s a századvég, vagyis a jelenkor mûvészeinek számbelileg is terjedelmes, az antológia gerincét képezõ opusára. Ennek a szerkezeti felépítésnek köszönhetõen a válogatás megközelítése több síkon lehetséges.
A Válogatás a 20. századi vizuális költészetbõl egyik fontos érdeme, hogy a sokoldalú, polifon költõt–mûvészt affirmálja, vagyis azt az alkotói típust, aki sok esetben az életmû súlyával ruházza fel sablonoktól mentes, a mindenkori újat keresõ líráját, s hivatásszerûen és igaz hittel vállalja a kísérletezés minden kockázatát. Magyarán: az ars poetica szintjére emeli azt és általa új értékrendszerek letéteményesévé válik. Ha a XVI. vagy XVII. század „mesterkedõ költõje" a zárt mûtípus mûvelõje volt, akkor jelenkori rokona az ecói „nyitott mû” igehirdetõjének mondható, aki a mûfaji és nyelvi határokat összemosva és az interdiszciplinaritás ösvényét taposva lényegében a szabadság maximáját hirdeti.
A magyar vizuális költészetet bemutató kötetek révén immár elmondhatjuk, hogy újabb fehér foltok tûntek el kultúránk boltozatáról.
© Szombathy Bálint, 1998
------------------------------------------------------------------------------------*Lásd a Luciano Caruso és Giovanni Polara szerkesztette Iuvenilia loeti címû kötetet és annak szerzõit, Lerici Editore, Roma, 1969