A tér, a hangok, a fények, a mozgás

Ingakoncert a Kiscelli Romtemplomban

           A Budapesti Õszi Fesztivál ebben az évben is nagyon széleskörû és igényes programot kínál(t) a mozgás-, illetve táncszínház iránt érdeklõdõk számára.
A Fesztivál kereteiben zajló Soros Stúdiószínházi Napok egyik nagyon fontos elõadására október 20-án került sor a Kiscelli Romtemplomban. Az elõadásról tájékoztató rendkívül puritán szórólap meghatározása szerint az Ingakoncert furcsa hangok sorozata nehéz tárgyakkal átszõtt térben, ahol hely lépni nincs.
           Belépve a Kiscelli Múzeum templomterébe, képzõmûvészetileg megkomponált térbe érkezünk. A nagy alapterületû, hatalmas belmagasságú tér, súroló fényekkel alulvilágítva sejtelmes és szertartásos atmoszférát áraszt. A belépõk U alakban, a falakkal párhuzamosan, minél hamarabb igyekeznek helyet találni maguknak, hiszen elsõ benyomásra valóban úgy tûnik, hogy a tér "nehéz tárgyakkal átszõtt", s középsõ részén valóban nincs hely (be)lépni. A szentély-hangulatot nemcsak a Kiscelli Múzeum templomterének eleve szakrális jellege sugallja, hanem a fentebb már említett alulvilágítás misztikussága, a barnás tónusok dominanciája, és magának a térnek a berendezése. Gondolok itt arra a hat darab, a mennyezetrõl (akár az égbõl) hosszan aláereszkedõ szálon függõ nagy fehér gömbre, amelyekbõl kinyúló felfüggesztés egy-egy nagy, vízzel teli fehér porcelánedénybe ér, s mozgásba hozva, ezek a konstrukciók kezdenek el ingaként funkcionálni. A hat inga geometrikusan, de nem szimmetrikusan van elhelyezve a téglalap alakú térben, s mozgásba hozatalukkor is a geometrikus szabályosság elve érvényesül. Minden egyes inga kapcsolódik két másikhoz, így három-három inga párhuzamos pályán halad. A két hármas „csoport" egymáshoz képest merõlegesen mozog el. Az egyes ingák, akár párhuzamos, akár merõleges úton haladnak egymáshoz képest, idõben sosincsenek szinkronban, hanem fázisos eltolódásban vannak. A mozgásba hozatal egyszerre jelenti az állóképbõl való kimozdulást, és a tér hangokkal való megtöltését. Az egymáshoz képesti eltolódásból következik, hogy az ingák mozgása a teret valóban benépesíti, mozgalmassá tesz, ám a mozgás visszatérõ jellege, metronóm-szerûsége mégis rendet és fegyelmet tart a térben. A fáziseltolódás és a koncentráltság együttessége jellemzi azt a hangzásvilágot is, amely e mozgások által megteremtõdik. S ebbe a nagyon szabályos, geometrikus "kavalkád"-ba lép be két "szabálytalan" forma, két táncos, egy férfi és egy nõ. Belépésükkor azonban mintha még õk is ennek a furcsa hang- és látvány kiállításnak a - nálunk, nézõknél azért jóval merészebb - látogatói lennének. Õk nem a falak mentén, a tér peremén haladva szemlélik a tárgyakat és mozgásukat, hanem be mernek lépni a folyamatosan elmozgó, elmozduló ingák közé. S idõvel már nemcsak sétálnak közöttük, ami már önmagában nagyon koncentrált figyelmet igényel, hanem lassan, fokozatosan kapcsolatot is kezdenek kialakítani velük.
           Elkezdõdik egy játék a nagyon puhán és folyamatosan mozgó élõ testek és a változatlan ütemben, változatlan pályán haladó merev formák között. S ez, az eleinte csak keresésekre és ismétlésekre épülõ játék egyre inkább kezd tánccá válni. Ennek felvállalását jelzi, mikor "múzeum-látogató", civil ruhájukat levetve valóban táncosokká válnak, s így folytatják egyre merészebben és szabadabban a táncukat, már nemcsak az ingák mozgásával, hanem egyre inkább egymással is kapcsolatot teremtve. Szerepeiket figyelve érdekesen alakul, hogy ki, mikor és hogyan válik az ingák, illetve a másik partnerévé. A nõi táncos (Szabó Réka) mozgása folyamatosan aktívabb, kezdeményezõbb. Már "civilként", az ingákkal való ismerkedésekor sem pusztán csak figyelte és lekövette a szabályosan visszatérõ mozgásokat, pályákat, hanem az útba-állás, utat-engedés lehetséges variációival kezdett játszani, s késõbbi táncában egyre bátrabb és szabadabb formában ugyanezt a játékosságot vitte tovább. Vele szemben a férfi táncos (Kálmán Ferenc) kezdettõl fogva szemlélõdõbb, visszafogottabb volt, mozdulataival csak ritkán próbált az ingák útjába állni, inkább a követésükre, a velük kialakítható harmóniára figyelt. Ebbõl logikusan következik, hogy az elõadás befejezésében az õ mozgása sokkal hamarabb megtalálja végpontját, nyugalmi helyzetét, s az egyik ingára felkerülve, teljes mértékben az ingakoncert részévé válik. Az ingára való felkerülését azonban még megelõzi a táncosnõvel való találkozása, amit az tesz külön izgalmassá, hogy közös táncuk olyan kontakt-improvizáción alapul, amelyben az esetlegesség/váratlanság faktora jóval nagyobb, mint bármilyen, elõre pontosan rögzített koreográfia esetében, s az együtt mozgó táncosoktól a maximális egymásra figyelést igényli. S ez, a szabad teret kívánó, gomolygó, hömpölygõ, szabálytalan alakzatokon és formákon átfolyó mozgás harmonizál az ingák pályái által beszabályozott térrel s az általuk teremtett hangzással. Ez a hang, hangzás nem csak monoton ismétlõdésekre épül. Az elõadás látható-láthatatlan irányítója, Pintér Zoltán zeneszerzõ az, aki mozgásba hozza vagy éppen kitéríti az ingákat, tehát azok egymáshoz képesti mozgását és hangzását koordinálja. Ebben a koordinációban férfi és nõ lassan elválnak egymástól, s a nõ immár magányosan folytatja szabad improvizációit a fokozatosan egyszerûsödõ ritmusképletekre, míg lassan az õ mozgása is elcsitul, s nyugvópontként két szélsõ, egymással párhuzamos pályán haladó, hangot már nem adó inga magába/magára olvasztotta a két táncost s a lassan elsötétülõ térben egyetlen inga metronóm-szerû ütései kísérik a szertartás lezárulását.
           Az elõadás befejeztével a kezdetben oly bátortalan nézõk is merészen belépnek a térbe, s a már mozdulatlan tárgyak között részük lehet valamennyire abban a különleges térélményben, amely az elõadás alapjait megteremtette.

Vinczellér Katalin

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ