A ROPOGÓ BETŰK


Egy kiállítás időről időre történő rendezése, illetve az élet reménytelenül állandó rendezési kényszere között - a számos különbség mellett - van egy eredendő hasonlóság. Nevezetesen, hogy az élet alapvetően ugyanúgy a bennünket övező tér rendezése, ahogyan egy kiállítás is az: egy galéria, egy klub, egy ház, stb. (netán egy utca) terében megtalálni a személyi autonómia és a kollektív együttlét harmóniáját. Egy ZUGot teremteni magunknak, ahová visszavonulhatunk, illetve ahol találkozhatunk: a lakásban, a világban.
Egy ilyen ZUGot teremtett magának és nekünk Szekszárdon az a négy művész, aki R. címmel egyéni munkáik és szellemi rokonságuk közös terét szervezte meg a ZUG Galériában. Egyebek mellett mindőjük közös jellemzője, hogy a hagyományos (mindennapi vagy technologikus), a szerves és a mesterséges anyagok - természetesen egyéni arányban történő - komplex alkalmazásával materializálják művészi elgondolásaikat.
Bakó László szobrász a természetes anyagok (ezúttal elsősorban a fa) és a mesterséges, de humanoid anyagok (ezúttal elsősorban az üveg) faragásával archaikus formákat idéz fel: azonban általában úgy, hogy abba rejtetten, mozzanatszerűen, de félreérthetetlenül beépül a cselekvés, az aktus, a mozdulat dinamizmusa. Erre utal a 'Gáncs' című láb szobor ugyanúgy, mint a komáromi vár anyagi reminiszcenciáiból alkotott 'Lafetta' is, mely utóbbi töredékesen a fegyverviselés, a harc emberi dinamikáját és a fegyverek és fegyveralkatrészek paradox szépségét is felidézi.
Dicső Zsolt költő a természetes, "kézre fekvő" anyagokat nem hagyományos funkciókkal, eljárásokkal kombinálja, egyben a technologikus alakítással az archaikus tökély eszméjét kívánja megközelíteni. Kemény papírtáblákra felvitt szövegkollázsainak síkját formailag átgondoltan úgy illeszti finoman egymásra, hogy a síkszöveg szinte észrevétlenül egy plasztikailag alakított térbe kerül.
Jankovics Zoltán költő-installatőr többek között a kommunikáció kiüresedését, önjáróvá válását vizionálja 'No comment' és 'Házioltár' c. munkáin. Előbbin, nyakukban egy-egy tévével, három csontváz ül egymás mellett: utóbbin a valódi televíziókészülék képernyőjét személytelen tömeg sajtófotója borítja - direkt hatást finoman mélyíti el a készülék eredeti márkajelzésének (ez a mű szöveganyaga is egyben!) mitologikus utalása: Orpheus. Az izolált és személytelenített ember sem az egymás közötti kommunikációra, sem önmaga elhatárolására nem képes immár.
A kiállítások doyenjának számító bonyhádi képzőművész-elektrografikus, Máté Gyula az önironikus szellemi fölényt materializálja mail-artosított WC tartályával, amelyről egy nyűtt gázálarc csüng alá. Az installáció - a nyilvánvaló Duchamp utaláson túl - groteszk módon idézi elénk a víz és a levegő őselméletét, összes régi és mai konnotációjával együtt. Az anyag metafizikáját és az eljárásmód konkrétságát egyesíti Máté 'Egy szeg rabja' című térmunkájában, amelyben az impozáns, talán évezredek formai tapasztalatait őrző vasszeg mint minimális anyagi jel önnön árnyékának kinagyított fénymásolatával párosul.
A jelhez, az anyaghoz és a térhez való, sokban hasonló viszony motiválta a négy művész közösen formált kiállítását. Autonómiájukat a négy külön, saját falfelület jelképezte.
A négy fal alkotta közös szoba, ZUG pedig érintkezéseik kollektív terét. Ezt a közös teret és felületet rajzolta ki egyszerre konkrétan és enigmatikusan a padlón sűrűn szétszórt betűtészta: amely mint tészta, a mindennapok, mint betű, a szakrális, a szellemi (az ige) hangjával recsegett-ropogott, egyszóval HANGZOTT és SZÓLALT MEG az érdeklődő cipőtalpak alatt.

Szkárosi Endre

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ