A kollázs és az ügyesség morálja

Kollázs, Pécs, Pécsi Kisgaléria, 1998. október 8. - november 1.

Október 8-tól egy különös képzõmûvészeti állatfajtát csodálhatott meg a pécsi polgár a Pécsi Kisgalériában: a kollázst. Erdõs János, Kazinczy Gábor, Molnár Tamás, Rigó István és Tóth István készítették ezeket a tárgyakat, ami azért érdekes, mert õk a helyi mûvészeti oktatás professzionális szereplõi is egyben. Kollázsaik így valamiféle didaktikai hozzájárulásnak is tekinthetõk, kompetenciájuk bizonyítékainak, elméleti és praktikus tanácsaik tapinthatóvá tételének. Molnár Tamás Kollázs címû képe fejezi ki ezt a didaxist egyértelmûen: tépett szélû hullámpapír, fénymásolat, egy nõi magazin címlapfotójának részlete és színes geometriai minta kerül egymás mellé, hogy határvonalaik rafinált kompozíciója adja ki a kiállítás címét. Bár vannak figuratív ill. az anyag textúráját megmutató részei a képnek, mégiscsak homogén a felülete, az eltérõ elemek kavalkádjában az anyag egynemûsége ötlik szembe, az, hogy ez a kép papírból van.
           A kollázs (és a décollage, a combine painting, a montázs, és valamilyen értelemben az installáció és az environment) a képzõmûvészetnek egyfajta belsõ határterületét foglalja el, az anyaggal való bánás expresszív formái és a talált tárgyak konceptuális és morális területei közé ékelõdik. A mûvész, amikor kollázst készít, már elkészült anyagokhoz nyúl, majd kipreparálja és kombinálja ezeket egy adott felületen. Tevékenysége retorikus, a lexiszt, azaz az anyagok megtalálását a taxisz, az elrendezés követi. A kész beszéd nem a szónok belsõ habitusáról, temperamentumáról vagy elméjének minõségérõl árulkodik, hanem a jellemérõl, ami Arisztotelész szerint csupán annyit jelent, hogy hiteles ill. szavahihetõ-e. A hitelesség pedig olyan adottság, amelynek ott vesszük hasznát, ahol az anyagra jellemzõ valószínûséget és a hallgatóság által elfogadható valószínûséget kell összeegyeztetni. A rétor és a kollázskészítõ tehát abból a szempontból hasonlít egymásra, hogy mindketten kommunikatív szituációban alkotnak, ahol a tradicionális befogadás által korlátozva a dolgok új funkcióit hozzák létre és a realitáselv által korlátozva a befogadók elvárásait formálják át. Ez a tevékenység sosem jut el a végpontjához, így állandó készenlétet igényel, amelyhez az Arisztotelész által megfogalmazott antik moralitás eszmény társul: egy olyan éthosz (amely egyszerre jellem és morál), amely szituációba ágyazott, az élettel való megbirkózást, a helyzetek ügyes és megfelelõ kezelését foglalja magába. A kollázs tehát a kézügyesség által kifejezésre jutó éthosz, jellem és hitelesség mûvészete.

Xerox és írás
           De valami más is megragadja a szemlélõt ezekben a mûalkotásokban az expresszivitás hiányából fakadó intellektualitáson túl. Ez pedig az az intellektualitás, amely a választott anyagokból, a témákból és technikákból születik. Az egyik ilyen technika a fénymásolás. A talált és esetleg saját kezûleg készített képek a xeroxozás által egy olyan folyamaton mennek kersztül, amelyet nyugodtan nevezhetünk az eidetikus redukció egy fajtájának. Elveszítik szemléleti adottságaik nagyobb részét, amely a filozófiai gyakorlatban a lényeg tiszta megjelenéséhez vezet. A xerox azonban ironikusan viszonyul ehhez a patetikus ismeretelméleti eljáráshoz, mivel a redukciót egy primitív gépezet végzi (egy xeroxgép), amely nemcsak leegyszerûsíti a képet, hanem el is torzítja azt. A tiszta vonalrajz helyett, amely az eidetikus kép intellektuális ragyogását fejezné ki, a gép elmosódott, elpacásított másolatokat hoz létre. Ilyen anyagból áll össze Tóth István és Rigó István kollekciója. Tóth képei egy-egy poént, gyermeki fabulációt mondanak el (Répahal kukoricaföldre vetõdik, Telhetetlen szemetes). A történet elmondásában a xerox nem zavarja meg õt semmiféle szépséggel vagy érzéki meglepetéssel, mivel a xeroxkép lezárja azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a textúra beáramlana. Csak egy primitív gépszem nézésébõl, tehát választásból és kizárásból fakadó interpretáció nyoma marad vissza. Ez a detexturáló eljárás azonban az alap textúráját értelmezi át. Az alap tiszta lappá válik, fehér papírrá, amelyen egy történet vagy képzelgés jelenítõdik meg. A papír egyszerûsége, kézhez-állósága, szerény ottléte, ahol szükség van rá, a blikkfangos xeroxkollázsképet egy mese írásképévé alakítja át.

Hypermince
           Rigó István képein a fénymásolat ill. a fénymásolat hatású elem egészen más szerepet tölt be. A Fragmentumok I-IV. és az Újraszerkesztett rajz I-IV. -ben a szegényes anyagok (barnára, fakónarancsra színezett vagy újrafelhasznált papírok, majomkenyérfa-gyümölcs - fénymásolatok, vonalrajzok) éppen egyszerû szépségükkel járulnak hozzá a kép jelentéséhez. Rigó a xeroxozás redukáló folyamatát egy pontján megállítja és a hivalkodó természetességétõl megfosztott látványból így egy lágyabb, õsziesebb és csupaszabb képet állít elõ. A duzzadó életerõ helyén nosztalgia és csendes sugárzás marad, az élettel szembeni szakrális tisztelet és alázat kifejezõdéseként, ahol még az élet kis adagjával is lehetséges derûsen megelégedni. A detexturálás itt nem egy intellektualizáló folyamatnak a része, hanem éppen ellenkezõleg, a textúrával, az életet hordozó anyaggal való extázis nélküli találkozás színtere. A régész vagy filológus bensõséges élményével rokonítható mindez, ahol a hosszú idõt átvészelt tárgyban még érzik az élet leheletnyi melege. Ha Duchamp szerint az infravékony (inframince) a harmadik és negyedik dimenzió közti finom réteg, pl. annak a széknek a melege, amelyrõl éppen most keltek fel, akkor az archeológus imaginatív élménye még ennél is finomabb. Valami hypermince-t érez a föld alól kiásott tárgyaiban, a régen halott emberek érintését. Rigót a xeroxozás elanyagtalanító képessége hozzásegíti ahhoz, hogy ezt az archeológiai hypermince-t ábrázolja, új jelentést írva be ezzel a kollázs tradíciójába, ahol végsõ soron objet trouvékkal van dolgunk, még akkor is, ha ezek egy bevált technika rekvizítumainak képében jelennek meg.

A nyomtatott betû fenségessége
           Molnár Tamás bemutatott képeit két részre oszthatjuk. Lelet I-II-III : a décollage határát súroló újságpapírkollázs-képek, amelyek a nyomtatott betû és a papír sérülékeny, antiesztétikus adottságaival operálnak. A képek anyaga a szemét, a megrongált, megcsúnyult papír, a kompozíció egyensúlya azonban mégis visszahelyezi az esztétikus területére a tárgyat. A mûvész mentális kiegyensúlyozottsága, aranymetszése sajátos módon uralkodik az anyagon, s ezzel mintha azt mutatná be, hogy az intellektuális erõnek alig érzékelhetõ jelenléte is képes a mindennapiságában visszataszító tárgyat beemelni az esztétikai szférába. Az Egy ismeretlen nyomdász emlékére és a Nyelvemlék I-II. azonban éppen ellentéte az elõbbieknek. Az intellektuális aranymetszés teljes ragyogásában látható itt, szó szerint bearanyozva a képet. A Nyelvemlék I. esetében az aranyozott szélû merített papír közepén egy aranybetûkészlet és egy olvashatatlanná tett szöveg látható. Bár a szövegrészlet tépettnek tûnik, mégis arannyal van lefújva. Rigó képeivel ellentétben a címek és a direkt ikonográfiai utalások ellenére sem érezzük az archeológiai hypermince-t, mivel a tárgyak nemes anyaga inkább tartósságukat, az idõnek való ellenállásukat hangsúlyozza. Kopásuk és megrongálódásuk szépségüket csak rafináltabbá teszi, olvashatatlanságuk pedig a szervetlen betû nem-eszközszerû élvezetét engedi meg. Egyfajta lettrizmust képvisel Molnár Tamás, azonban névrokonával, Molnár Péterrel ellentétben a betû fenségességét nem úgy hozza létre, hogy bevés minden felületet, betölt minden üres helyet, egyfajta halotti fátyollá vékonyítva a papírt, hanem a betû mozdulatlan, pusztán a láthatóságra hagyatkozó fémes szépségével vált ki csodálatot. A betû itt kiéletlenül benyomódik a papírba, s az emberi bõr megbélyegzésével, a folyóírással, a textilek kihímzésével vagy más írásfajtákkal ellentétben az írás a humanitását, gépiességét, monumentalitását mutatja meg. A betû az alkimista rejtély szimbóluma, a fém, a halhatatlan anyag és a geometrikusságában jelentésre rendelt forma egymásra préselésével.

Az architextúra éthosza
           Erdõs János régebbi, nagyméretû "táj"-képei mellett újabb izgalmas alkotásokkal szerepel a kiállításon. A táj-tematikát új eszközökkel kiegészítve viszi tovább a Zók I-IV és a Táj címû képein. A Zók-képek az artisztikus szegélyvonalkázáson és a részletek mattra festésén kívül egy új elemmel lettek gazdagabbak: a fotóval. Tájrészletek, háztetõk, omló falak képei csillognak a rusztikus felületeken - a fényképek azonban nem a kompozíció naturalizmusát emelik ki. A sok szép durva textúra mellett (jutaszerû szövetek, durva papírfelületek) a fotó felszínének simasága, ragacsos fénye vonja magára a figyelmünket. De amit a fotó ábrázol - az anyag kaotikus lebomlása és kivirágzása - az Erdõs-kollázs fegyelmezetten strukturált felületén csak idézet formájában kaphat helyet. Táj címû munkájában a fényes felület és a rusztikus textúra sokkal inkább egyensúlyban van. Bizonyos értelemben ez a kiállítás legszebb képe, a szinte kalligrafikus vonalak és satírozás, a durván szõtt textil, a makulátlan papír elegánsan fog közre egy kis ezüstösen visszaverõdõ négyszöget, amelynek aszimmetrikus elhelyezkedése mesterien kalibrált architektúrába ágyazódik. A textúra és az architektúra tökéletes egysége jellemzi ezt az alkotást, amit egy posztmodern hangulatú szószörnyeteggel így nevezhetünk meg: architextúra. A kép egy olyan tájra utal, amelyben szintén az architexturális tényezõ uralkodik: mûvelt szántóföld, a felügyelt termõtalaj képe, amit csak éppen annyira munkálnak meg, hogy ne sértsék a természet rendjét. A megmunkált föld még félig a vad természet része, de idõnként megfegyelmezi az emberi erõ, a természet anyagától maga is megfegyelmezetten. A kollázs manuális morálja itt testesül meg leginkább, ez a kép a körülményeket alakító és egyszerre ahhoz alkalmazkodó éthosz egyensúlyi pillanatát ragadja meg.

Az amortizáció bája
           Kazinczy Gábor nagyméretû képei nagy kulturális toposzokat, mitologémákat dolgoznak fel, ill. ironizálnak. A Cantata Profana vagy a Madonna 2000 címû mûveken falszerûen pasztellszínûre festett csíkok és különös ábrákat tartalmazó részletek váltakoznak. Ezek az ábrák jobban megfigyelve az emberi csontváz artisztikus interpretációinak bizonyulnak, csontjaik ívelten kapcsolódnak egymáshoz, koponyájuk pedig dekoratív módon kilyuggatott. A képek pasztellszínezése leginkább azt a benyomást kelti, hogy egy olyan valaki keverte ki ezeket, akinek semmi érzéke sincs a pasztellszínekhez, sõt kiváltképpen ehhez nincs érzéke. Úgy tûnik, hogy a csúnya, meszes színek, a szimbolikus forma megcsonkítása, a mûvészettörténetileg megterhelt képmás befedése mechanikus szerkezeteket ábrázoló képkivágásokkal (Madonna 2000) egy játékos, ironizáló, profán mûvész tevékenységének következményei. Térkép és Rétegek címû alkotásai azonban sokkal kifinomultabb játékosságot mutatnak. Az elõzõ képeknél az irónia csak a tárgyi oldal de-esztétizálásával vált lehetõvé, itt azonban egyfajta báj, a vonalak kecsessége megengedi a képek örömteli szemlélését. A Térkép címûn például vonatjegyek, szabályos sráfozások és mechanikus szerkezetek kaotikus egymásra halmozásait ábrázoló fénymásolatok képezik a mû anyagát. A gépi struktúra bonyolult vonalaival a kép csomópontjain bukkan fel. Ezek a képek egy sajátos módon funkciójavesztett eszközt mutatnak: amortizálódott, szétszedett alkatrészek, amelyekrõl azt gondoljuk, hogy erõ és munka hiányában semmilyen értéket nem képviselnek. Itt azonban a kép felsõ részében gyûlnek össze szinte légiesen, mintha egy másik dimenzióból szöktek volna át. Törékeny, légies, csomókban repülõ gépalkatrészek konstruktív szépségükkel egy amorális, minden körülmények között mindennel játszó elme mûködését idézik. A kép szimmetriája éppen irracionalitását vagy még inkább transzracionalitását erõsíti ezeknek az elemeknek. Az eszközszerûségében trivializált szerkezet így nyeri vissza funkciótlan báját és öncélú, spontán racionalitását. Egy olyan éthoszt jelenít meg, amely éppen inadekvátságával tûnik ki, bár a dolgokkal való foglalkozást õ sem hagyja abba soha. Csak éppen ezt nem hitelességének érdekében, hanem fékezhetetlen örömében teszi.

Györök Edina

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ