A hermafrodita esete a vetített képpel
avagy
Intimszféra és multimédia
Gál Eszter és Peter Pleyer pas de deux címû elõadásáról
Az utóbbi évek (vagy talán már inkább évtized?!) Budapesten látható mozgásszínházi elõadásaiban szinte külön csoportot képeznek azok a kísérletek, amelyek az élõ, színházi produkcióba valamilyen vizuális médiumot építenek be. Amerikában Merce Cunningham volt az elsõ, aki kifejezetten a televízió és az élõ, az adott pillanatban létrejövõ mozgás lehetséges kapcsolódási pontjait kereste, s tulajdonképpen az általa kezdeményezett kísérletek élnek tovább számos kortárs táncszínházi produkcióban. A legtöbb esetben azonban az elektronikus technika és az aktuális színpadi szituáció/akció között nem tud létrejönni valódi kapcsolat, s így csak különálló, egymást meg nem érintõ összetevõi az elõadásnak.
Ezen a ponton érdemes feltenni néhány egyszerû kérdést: Miben áll a vizuális média és a mozgásszínház, mint színpadi mûfal különbözõsége ? Hol és hogyan vannak mégis érintkezési pontjaik? Hogyan válhatnak "egyenrangú" társakká? Talán meglepõ az elsõ kérdés, hiszen olyannyira evidensnek tûnik rá a válasz, hogy igazából végig sem gondoljuk. Holott az alapvetõ probléma innen ered. Azaz, a mozgókép, mint elõre rögzített vizuális elem, amely általában térben behatárolt keretek között (ld.tévéképernyõ vagy vetítõvászon) jelenik meg, már nem tud "kreatívan" részt venni a produkcióban, panelként kezd mûködni. Ha maga az elõadás struktúrája egészében nem számol a vizuális médium jelenlétével, az bizony könnyen külsõdleges, jelentés nélküli elemmé válik.
Ilyesfajta funkciótlanságról, jelentésnélküliségrõl azonban szó sincs abban az elõadásban, amelyrõl írni szeretnék. Gál Eszter és Peter Pleyer pas de deux címû produkciójáról van szó, amely a tavasz folyamán kétszer szerepelt a MU Színház mûsorán, s õsz elején még több alkalommal lesz látható. Darabjuk alcímére is oda kell figyelnünk: practice what you preach. S õk valóban nem csak elméleti elõadást tartanak a tánctechnikák egymásból történt kifejlõdésérõl, tánc és szexualitás viszonyáról, férfi és nõi szerepek biológiai és társadalmi meghatározottságáról, kontakt tánc és nemiség kapcsolatáról. Miközben írásvetítõn és videón fontos tánctörténeti eseményeket dokumentálnak (pl.: Steve Paxton elsõ, 1972-es kontakt improvizációs elõadásának próbáiról, vagy Yvonne Rainer "Trio A" címû koreográfiájának elõadásáról), s megosztják velünk életrajzuk formális-hivatalos és egyes intim részleteit is, aközben az élményszerû verbális rétegen túl (gondolok itt a közönséggel való természetes és jól mûködõ interakcióra) táncolnak koreográfiát, láthatunk kontakt improvizációt - amely mûfajánál fogva nem tud elõre kiszámított lenni -, három dimenzióssá teszik Yvonne Rainer videón is látható darabját, Barbra Streisandként és Celine Dionként playback-technikával elõadják napjaink egyik kikerülhetetlen csöpögõs slágerét, s döbbenetes erejû vizuális élménnyé formálják Platon Szimpozium címû mûvébõl Arisztophanésznek a szexuális vonzódásról szóló történetét. Ez a szöveg lényegében egybevág a Lakoma megfelelõ részletével, amely az ember eredendõ háromnemûségével foglalkozik. Kezdetben volt tehát a férfi, a nõ és a hermafrodita amelyben a két elõzõ egységesen volt jelen. Azonban nemcsak a hermafrodita volt az, aki négy lábbal, négy kézzel, megkettõzött nemi szervekkel, két, ellentétes irányba nézõ fejjel rendelkezett, hanem a férfi és a nõ is hasonló felépítéssel bírt. E teljes egészként létezõ lények olyannyira tökéletesnek érezték magukat, hogy úgy gondolták, fellázadhatnak az istenek ellen is. Az istenek ezt azonban nem tûrhették, s büntetésképpen kétfelé vágták az egyes, önmagukban teljes embereket, akik ettõl kezdve szüntelenül az elveszett felükhöz próbálnak visszatalálni. Így a szerelem voltaképpen nem más, mint eredendõ egész állapotunk utáni vágyakozás. S ez a platoni szöveg a hetero- és a homoszexualitás lényegére is rávilágít. Az antikvitás korában (fõként az archaikus és a klasszikus görög kultúrában) érdek-nélkülisége miatt oly kitüntetettnek tartott férfi-szerelem a kereszténység évszázadaiban eltévelyedésként és természetellenes(!) mivolta okán társadalmi szinten üldözött jelenségként kerülhetett csak szóba. Ezzel szemben sokat megért századunkban a "másság" vállalása komoly társadalmi nyilvánosságot kap.
Mi hát a férfi és mi a nõ ? Mibõl lesznek, hogyan lesznek? Mennyiben társadalmi konstrukciók, s mennyiben biológiailag meghatározott, érzelmileg motivált ösztön-lények? Korunk kulturális antropológiájának, feminista kritikájának alapvetõ kérdései ezek. De ne legyünk már ennyire (társadalom)tudományosak! Annak ellenére, hogy nap mint nap nem tesszük föl magunknak a kérdéseket, hogy akkor én most ki is, miért is, hogyan is stb., mégis együtt élünk alapvetõ adottságainkról való (nem)tudásunkkal.
A látszólag egyre inkább a gender studies felé irányuló ösvényrõl azonban visszatérek Gál Eszter és Peter Pleyer elõadásához. Pontosabban ahhoz a körülbelül 10-15 perces részlethez, amely az elõbbiekben fejtegetett problémákat tematizálja. Mi történik tehát a színpadon? A teljes sötétségben, a fekete háttérfüggönyön megjelenik a két táncos embernagyságúnál nagyobb, narancssárga fénnyel kivetített, frontális nézetû meztelen fotója. A két vetítõ fénye egymást keresztezi. A férfi képét kivetítõ fényforrás elé belép a táncosnõ, s elõször csak bõrének egy kis felületén magára veszi a férfi testét. Majd elindul a kivetítõ fényében, s a háttal lévõ meztelen nõi testen megjelenik a meztelen férfi teljes alakja. A férfi táncos ugyanezt az utat járja be, s mindketten eljutnak arra a pontra, ahol a két kivetítõ fénye egymást keresztezi, s ezáltal mintegy megtestesül az eredendõ három nem, az önmaga másik felét megtaláló teljes férfi, a teljes nõ, s az elõzõeket egyesítõ harmadik nem, a hermafrodita.
S aztán elkezdenek táncolni. A színlapról úgy tudjuk, csak ketten vannak, ám a látványból kiindulva egy idõre meghatározhatatlanná válik a táncosok száma és neme. Mintha háromdimenziós létünkbõl a vetített kép közbenjárásával egy másik dimenzióba léptünk volna át. Ahogy azonban a mozgás egyre gyorsabbá és zaklatottabbá válik, úgy oldódik el a teljes ember megvalósulhatóságának illúziója. A kivetítõk éles fényében mozgó táncosokon egyre esetlegesebben, egyre torzabb formákban jelennek meg a vetített testek képei. A néhány percre megteremtett teljesség illúziója szükségszerûen elvész, megsemmisül, utána már csak a tudottan kiüresedett színpadi kellékekkel lehet próbálkozni, valamilyen külsõdleges imitáció érdekében. Így lesz a mitológiai hermafroditából korunk érzelmes slágerét elõadó transzvesztita.
Aztán, ahogy arról az elõadást lezáró Vége vers is beszél, nem marad más a színpadon sem,
mint "...Eszter és Peter
Aztán az én nemem, és a mi táncunk."
Vinczellér Katalin
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ