Az idõ láncai (kollektív modulációk)


Mintha Hortobágyi László eddigi zenei munkássága tetõzõdne be Sangeet Novus Sensus címû új lemezével, amely a szerzõre eddig is jellemzõ zenei----gondolkodásbeli tulajdonságokat és a finoman kidolgozott, ám robusztus tömbökbõl építkezõ monumentalitást egy minden eddiginél árnyaltabb, összetettebb, ugyanakkor minden súlyossága ellenére könnyed, letisztult hatást keltõ hangstruktúrában egyesíti. Közhelynek számít, hogy a zene alig más, mint az idõ szervezése; Hortobágyi zenéjében azonban az Idõ gondolati-érzéki õsközéppontot képez. A szellemileg felfogott idõ mint szubsztancia és a konkrétan megélt idõ mint történelem érintkezik ebben az alapvetõen dualisztikus felfogásban: az idõ, amely múlik, és az idõ, amely örök; az idõ mint modern élmény és az idõ mint archaikus tapasztalat: mint nyomasztó és neurotizáló tényezõ (például Baudelaire óta) és mint felemelõ-feloldó, a valóság sodrásából kiemelõ dimenzió (mondjuk a hinduizmus óta).
      A Sangeet Novus Sensusban tehát - ha eddig nem lett volna az - világossá válik Hortobágyi jellegzetesen szinkretikus hangvilágának és komponálásmódjának talán legmélyebb szellemi mozgatója. E tágas, több-dimenziós idõhorizont zenei átfogására ugyanis az általános emberi tapasztalat hangi megnyilatkozásainak teljessége kínálhat megfelelõ alapot - természetesen szigorú szerkezetek és tévedhetetlen ízlés jelenléte mellett. E sokoldalúan artikulált hangvilág két tengelyét egyrészrõl a keleti reminiszcenciák nem stiláris, hanem koncepcionális vonulata, másrészrõl a legkortársibb house-os-transzos és - ismét nem stilárisan, hanem kompozicionálisan - technós hangáram képezi. Az e kettõ mellé elrendezett hangkincstár szerkezete és az abba kódolt szellem az ember történelmi és társadalmi tapasztalatának ad hangot, amely egyként keresi és - a maga eszközeivel - kínálja a szenvedésbõl való kiutat; a történelmi szenvedésbõl keleti gondolati-hangi mintára, a mai konzumrablás egyre szigorúbbra záródó kasztrendszerébõl pedig a mesterséges világok, a transz, az utópia, a rítus mintájára.
      Nem véletlen a lemez látszólag mellékesnek ható címválasztása. A Novus Sensus egyszerre jelenti az új értelmet-jelentést és az új érzékletet. A Sangeet (zene hindiül) az új mellé az archaikus tapasztalat modernitását helyezi. Még lényegibbnek tûnik az alcímbe süllyesztett Transociety, amely szinte kihívóan involválja a társadalom egykor oly elkoptatottnak számító fogalmát (a társas-lét, a kollektív egymásrautaltság stb. újraértékelt szinonimájaként); ugyanakkor a transz az átszellemülés-átszellemültség értelmét, a révület (mint archaikus társadalmi praxis) értelmét ugyanúgy hordozza, mint a spirituális átjárásét mindenfajta rögzült, intézményesedett forma és modell (kasztok-rétegek, csoportok, mûfajok, nyelvek, idõsíkok, regionális és történelmi dimenziók, egyéni és társas tapasztalatok stb.) között. Ez a társadalom, vagyis a transzban egyesülõk társadalma a kínzó világ elhagyása utáni utópia-létbe ágyazza magát a hangban megszerezhetõ szellemi tapasztalatok és mágikus érzékletek útján. Nem más valósul meg itt - persze mágikus-utópikus, pszichedelikus, mesterséges úton -, mint az egykor a valóságban is megvalósíthatónak álmodott társadalmi revolúció hármas-eszméje: a szabadság, az egyenlõség, a testvériség.
      A cím nyelvi-szellemi kettõssége (amint azt az utolsó nagyívû darab címe: a Hatha-statis is leképezi) azt jelzi, hogy a keleti és az archaikus európai ( elsõsorban görög) mitológiák szellemi modelljei mûködnek a legkortársibb mûvészet hangi anyagiságában. Vagyis a Sangeet Novus Sensus mint mûalkotás az emberi tapasztalat szellemi artikulálásához az õsmûvészetivé, népivé, rituálissá lényegült kultikus modulációkat, illetve az individuális mûvészet és mûvészi látásmód eszközeinek közösségi visszaforgatását, tapasztalati kollektivizálását együttesen alkalmazza.
      A hangkompozíció tételes zenei-költõi elemzése külön tanulmányt igényel.

(Hortobágyi László: Sangeet Novus Sensus, Music for Transociety, Bahia, 1997)
Szkárosi Endre


VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ