Alak, írás, gesztus

Sándor Edit elektrográfiáiról¹
(Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1998. V. 29-VII.5)

(elõzetes) A xerox kultúrtörténete és artisztikus lehetõségei már többnyire ismertek.² Az is nyilvánvaló, hogy a honi mûvészeti élet jellegzetességei között helyet kap a fény-másoláshoz és elektronikus médiához kötõdõ alkotói beállítódás.³ S végül azt is szükséges jelezni az elõzetesben, hogy különbözõ tematizációs szintekkel jellemezhetjük a hazai alkotói programokat, amelyekhez jól meghatározhatóan köthetõek Sándor Edit munkái is⁴.

Elsõ tematizációs beállítódásként kéznél lévõ dolgaink másolatai jöhetnek számításba. A világ tárgyairól, gép és ember közvetlen kapcsolatáról tudósító munkák az odafordulást, a mindenkori nyitottságra utaló késztettséget jelzik. A hagyományos mimetikus eljárások megsokszorozódása, át-alakulása illetve át-alakítása a kultúra idõbeli változékonyságára éppúgy ráirányítják figyelmünket, mint a gyorsuló-másoló-változó világgal szembeni reflexió szükségességére.

Az ideák érzékivé tétele jelzi a második attitûdöt. Itt már a közvetlen közvetítés szerepe átalakul, és annak az újfajta konceptualizmusnak lehetünk tanúi, amely az érzéki egyediség konkrét ideává minõsítését, az absztrakció és meditáció lehetõségét sokszorozza meg különbözõ formatartalmak beemelésével.

S végül az effektek konkréciói jelentkeznek. Ebben az esetben nem a dolgok közvetlen és pillanatfelvételszerû közvetítése, s nem is az ideák szimbolikus szerkezetének megmutatása adja a képi élményt. Sokkal inkább a medialitás közvetlensége és ezek immáron nem-fogalmi vizuális rendbe szervezése vezeti az alkotói programokat.

Az elõzõekben jelzett el-határolások természetesen csak irányadóak lehetnek, amelyek az egyes képi-nyelvi értelmezésekkor átalakulnak és újabb jelentésszinteket hívnak életre. Azt azonban mégis elõlegezik elõzetes útmutatásként, hogy Sándor Edit egyes formasorozatokhoz kapcsolódó alkotásai miként függnek össze ezzel metszetsorral. Mert ez a tipológia a maga egymásutániságában egyfajta gép-ismeretelméleti/technika-hermeneutikai sémaként is felfogható, azaz a közvetlen, még nem értelmezett, de már felmutatott viszony (másolatok), a reflexív elhatárolódás (ideák) és a kettõ egybekapcsolódásának együtteseként (effektek).

A következõ értelmezéskísérletekben Sándor Editnek az alak közvetlen fenoménjeihez kötõdõ munkáit, az írás, az igeiség pauszmetafizikáját megjelenítõ nyomatait, s a gesztusok radikális másféle rendbe szervezõdését követjük nyomon.

(az alakok fenoménjei) Sándor Edit alkotói beállítódása folyamatos átalakuláson ment keresztül. Ez tetten érhetõ a már fentebb megmutatott természetes alkotói beállítódások sajátos nyomon követésében. De ugyanakkor megfigyelhetõ az egyre komplexebbé váló képi-nyelvi világértelmezés is. A kilencvenes évek elejétõl készült nagyméretû pausztekercsei érzékeltetik a képi világ áttetszõségét és a fogalmakkal meg nem ragadható jelenségvilág szüntelen rögzítésének kényszerét Itt az alakok és egymáshoz kapcsolódásaik nem azt reprezentálják, hogy egy világos és kommunikatíve is körülhatárolt világ lakói vagyunk. Sokkal inkább ennek hiányát fókuszálják az árnyékvilág reprezentánsai. Ezek a kép-iratok olyan történetet mondanak el, amely nyelvünk fogalmi készleteivel nem megközelíthetõek.

A Falak sorozatának programja a közvetlen látást és a látás közvetlenségét demonstrálják. Önmagukat és másokat megfigyelõ alakok közvetlen megmutatkozásaival szembesülhetünk. S ez a talány abban leledzik - mint írja Marleau-Ponty, hogy testem egyszerre látó és látható. "Õ, aki minden dolgot néz, saját magát is tudja nézni és fel tudja ismerni látóképességének 'másik oldalát' abban, amit akkor lát. Látja látó önmagát, tapintja tapintó önmagát, látható és érzékelhetõ saját maga számára. Ez egy önmaga, nem átlátszóság által, mint a gondolkodás, amely bármirõl is legyen szó, csak asszimilálva, felépítve, gondolttá átalakítva gondol a dolgokra - egy önmaga, amely zavarodottság és nárcizmus révén létezik, annak összetartozása révén, aki lát azzal, amit lát, annak, aki tapint azzal, amit tapint, az érzékelõnek az érzékelttel való összetartozása révén - tehát egy önmaga, amely dolgok közé ragadt, amelynek van egy arca és egy háta, egy múltja és egy jövõje..."⁵

(az igeiség pausz- és fóliametafizikája) Az igeiség megjelenítésének különbözõ formavariációi érzékeltetik a kép és írás egymásra utaló változatai. Az õsszimbólumok tisztán archaikus-mitikus formához, mintegy szükségszerû következetességgel kapcsolódnak a jelsorozatok idõben és térben pulzáló képi applikációi, hogy végül a rendbe szervezés aktusaiként, üzenetekként szólítsák meg a befogadót. Sándor Editnek ezek a sorozatai nemcsak a graféma-töredékek és organikus formák egységes képi világgá szervezõdését demonstrálják, s túlmutatnak a kultúrák közötti át-járhatóság kérdésfeltevésein is. Elsõdlegesen azt szemléltetik az alkotások, hogy miként illeszkedik a szó (logosz) a szellemi képességhez, meggondoláshoz szándékhoz, ami irányítja magát az alkotás folyamatát. Az elõállítás folyamán - mondja Gadamer - mû jön létre, ám nem a kézmûves vagy ipari elõállítás értelmében, ahol nem önmagáért hanem a szolgálat és használat céljából válik jelenvalóvá a dolog, sokkal inkább a szemlélet kedvéért megjelenõ szabadság megmutatkozása a döntõ a mûalkotás létformáját illetõen. S ez természetszerûleg azt is magával hozza, hogy a szépség megjelenési módjaként vehessük számba az alkotásokat.⁶

Ha a tematizációs kérdésfeltevést jelezzük, akkor az ön-azonosságkeresés mindig változó dinamikájától a mitikus világkép felidézéséig ívelhetnek asszociációink. S mindezt még be is mozdítják azok a képi struktúrában és címekben megjelenõ idézetek (bibliai, irodalmi), amelyek a befogadás szerteágazó esélyeit mutatják. A kép-írások pausz- és fóliahullámai így az immáron betölthetetlennek hitt tradíció hiányára, s az ehhez kötõdõ egyéni válaszkeresés mindenkori szükségességére hívják föl figyelmünket.

Sándor Edit legújabb munkái így a kép-írás dekonstruálásával jelzik a mûvészeti szándék módosulását, azaz az alakok és közvetlen látásélményen túlmutató konceptet, az igeiség teremtõ varázsát. A nagyméretû színes munkák az önmagát is értelmezõ kijelentést teszik láthatóvá: kezdetben volt az ige. A szövegminták roncsolása, amelyek különbözõ tradícióidézésekhez kötõdnek (teológiai, egzisztenciálfilozófiai, poétikai), immáron nem a látható és láthatatlan, a lényeg és jelenségvilág antropológiai dimenzióit fogják be képiségükbe, hanem a mindenkori verbalitás szétszóratását és a kép-írás tovább nem analizálható jelentésegységeit. Már nem azzal kell szembesülnünk, hogy az értelmezés fonákja és visszája szükségképpen igaz és érvényes lehet, mint ezt tapasztalhattuk a fóliatekercsek mindkét oldalra másolt munkáinak szemlélésekor vagy a fal és alaksorozatok egymásbaolvadó, önmagukat demonstráló munkái kapcsán, hanem arra érdemes figyelnünk, hogy ez a fajta képírás-intenzitás már határozott, senkivel össze nem téveszthetõ megformáltsággal adja tudtunkra az igeiség mindenkori dinamikájának természetét, s a lehetséges befogadói olvasatok kezdõpontját. S a matériaválasztás (pausz, fólia) is az elõzõ beállítódás alkotói leleményét jelzi, mivel ezek az áttetszõ anyagok jelzik metafizika meghatározottságaink kikerülhetetlenségét, ugyanakkor nyitottá is teszik az erre irányuló kérdésfeltevéseinket.

Így a tematizált szimbólumsorozatok önmagukban nyugvó képisége, jelekké formálódása, a jelek további komplexumokká minõsülése, majd formává, azaz lényegi megjelenéssé alakulása, rendszerré szervezõdése, s végül a poétikai-etikai üzenet megmutatkozása együttesen nyitja meg az ideák érzékivé tételéhez és számunkra valóvá minõsítésének lehetõségeit.

(egy másféle rend radikális gesztusai) Sándor Edit kép-írásai által feltárt idõbeliség és egzisztencialitás hozzásegíthet mindannyiunkat ahhoz, hogy végképp elfeledjük a statikus-metafizika kínálta gyors menekülési lehetõségeket, s azokra a hermeneutikai energiákra és beállítódásokra hangolódjunk, amelyek "az élet eredendõ nehézségének visszaállítását" célozzák meg (Caputo), S ezt még intenzívebbé teszik a Firkák gesztussorozatai. Azt a „hermeneutikai szituációt" hozzák közelbe, amelynek keretében nem szükséges a „faktikus élet" strukturáltságának konkrét megjelenítése (Heidegger). Pusztán a fakticitás legfontosabb elemeinek felsorolása szükséges, amely mint megjelenõ, „elõztes-bírásként" (Vorhabe) lehetõséget kínál a gondbavétel (das Sorgen) közvetítésére, megélésére.⁷ Ezek gesztusmotívumok az emlék-elõtti és bennünk lévõ feszültséget, látást/érzékelést éppúgy megidézik, mint az emlék-utáni konstruált idealitás jelentõségét, a rendbe-szervezés metafizikai határpontjait. Csak mindezt másként, elõjelek nélkül, a radikális kérdezés bûvöletében.

Sándor Edit reprezentatív és át-tekintõ tárlata így azt a komplex mûvészi beállítódást szemléltette, ahol egyedi módon léphettek színre az alakok fenoménjei, az igeiség metafizikai megmutatkozásai, s az ittlétünk felfedezését jelzõ mû-alkotások ismételten egybeköthették a szép és jó sokszor egymástól eltávolodó lényegiségét.

Bohár András


VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ