Tudjuk, vagy tudhatjuk, hogy a videó az az eszköz, mely - legalábbis könnyen kezelhetö, hordozható ("portapak") formájában - Japánból terjedt el világszerte, s a piacot nagyrészt ma is, immár 30 éve a szigetországi érdekeltségü gyártók uralják. Következhetne ebböl, hogy e helyzeti elõny az eszköz mûvészi használatba vételénél is jelentkezik - ám a Japán társadalom szerkezetének nem épp a mûvészet-támogatás áll a centrumában, nem is szólva arról, hogy pl. az európai értelemben vett (képzõ)mûvészet fogalma sem létezik. Bár ha arra gondolunk, hogy a Koreában született Nam June Paik Japánban tanult az l950-es évek elsõ felében s végül is a videómûvészetet õ találta ki, még hihetnénk is, hogy "találtunk valamit". Azonban a tény, az, hogy e döntönek bizonyuló lépés Paiknak is csak jóval 1956-os Németországba történt távozását követõen jut eszébe s hogy az, amit ma videómüvészetnek értünk, végül "nyugati" közvetítéssel jut vissza oda, ahonnan a technika származik. Bár beszélhetünk az l960-as évek végétõl elszórt - s fõként a konceptuális mûvészet, a happeningek és az experimentális film vonzáskörében jelentkezõ- videós megnyilvánulásokról (Akira Matsumoto, Taka IImura, Keigo Yamamoto), valójában az 1972-es dátumtól eredeztethetjük a Japán videósok elsõ generációját. Ekkor utazott "a vancouveri központú Satellite Video Exchange-tõl a kandai Michael Goldberg Japánba ... [mely]..."fekete lyuk" volt a videós térképen. ... Goldberg a Ginza Sony Building épületében egy videó-kommunikációs "Csináld-magad-készlet" mûhelykiállitást rendezett, felhivására válaszként több mint egy tucat mûvész kezdett a hetvenes évek videózásának legszenvedélyesebb hirdetõjévé válni: Katsuhiro Yamaguchi, Nobuhiro Kawanaka, Fujiko Nakaya, Sakumi Hagiwara Hakudo Kobayashi és a már említettek megalkották a Video Hiroba-t (kb. Videó-Parlament)." - írja Alfred Birnbaum: Emlékezés a memória müvészetére c. irásában , mely magyarul a Kossuth Moziban l988 novemberében szervezett Videómûvészeti bemutató katalógusában jelent meg. Valószinûleg ez alkalommal kerültek nagyobb számban japán videómunkák közönség elé Budapesten, Keiko Sei elõadása kiséretében és válogatásában. Videómûvek mellett televiziós reklámokat mutatott be, melynek Japánban sajátos változata sõt bizonyos szempontból kultusza alakult ki (ld. Keiko Sei:Japán reklámüzenetek:Tükörben a 90-es évek. Belvedere 1990.6-7. 51-58. lap).

Keiko Sei volt az egyik szerkesztõje az Infermental nemzetközi videókazetta-periodikum 1988-as, Japánban kiadott 8. kötetének, s ennek bemutatásakor járt elõször Budapesten (késõbb egy éven át itt élt). Az Infermental elsö kötete 1981-82-ben Berlinben készült, kezdeményezõje Bódy Gábor, (az õ munkáit pl. az l987-es Electrovisions c. fesztivál keretében láthatták Japánban a Tokyoi Scan Galéria látogatói, ). A japán kiadás budapesti bemutatásával egy évben az Image Forum Festival magyar kísérleti film programot vetitett, míg a magyar videómûvészet a 4. Fukui videóbiennálén szerepelt 1991-ben. Az Image Forum fesztivál programigazgatója, Takashi Nakajima tavaly járt Budapesten s tartott elõadásokat a japán kísérleti film történetérõl, s vetített egy retrospektiv, és egy aktuális, friss összeállitást valamint a vele együtt utazó Takashi Ito filmjeit. Ito rövid beszámolójában Toshio Matsumoto tanítványának vallotta magát - az õ nevévél fentebb már találkoztunk - néhány munkáját pedig 1990-ben láthatta a magyar közönség: Akihiko Morishita mutatott be közülük, aki ekkor saját filmprogramját is vetítette.

Morishita az egyik összeállitója a Private Visions -cimû, a 8o-as évek Japán videómûvészetét átfogóan bemutató antológiának, melynek magyarországi premierjére a kölni és a budapesti Japán Alapitvány segítségével áprilisban kerül sor. A videózás a nyolcvanas években vált könyebbé a japán mûvészek számára is , mivel megjelent az oktatásban, egyetemeken, mûvészeti fõiskolákon s igy az eszközök elérhetõsége hatványozottan egyszerûsödött. Mint Keiji Nakamura a Private Visions katalógusának bevezetõjében megjegyzi, ha a mûvek összességét nézzük, talán egy általános jellegzetességet érdemes kiemelni, mint más országok videós aktivitásához képest különöst: igen ritka a közvetlen társadalmi vonatkozással foglalkozó vagy politikai nyilatkozatot tartalmazó videómû. De ha tudjuk, hogy a tradicionális Japán mûvészetben is szinte ismeretlen ez az attitûd (legfeljebb a világtól való elzárkózás, a kivonulás tekinthetõ a tiltakozás egy formájának), ebben sincs semmi meglepõ A mûvészet európai (különösen kelet-közép európai) átpolitizáltsága - ha jól meggondoljuk - lehet épp olyan "érthetetlen" furcsaság egy elég távolról erre tekintõ szemnek.

Szokásos túrista-mozinézõ attitûd - különösen a (távol)kelet mûvészete tekintetében - a kuriózumok, a sajátosan "keleti" keresése, a másság megnyugtató szokásrutinjának berugásával a könnyû tudomásulvétel közhelymotorjának beindítása. Ilyen értelemben nem csodálkozhatunk azon ha a fent leírt attitûddel rendelkezõ magyarnak már az elsõ találkozáskor "túl sok" a japán kísérleti film, hisz épp saját tájékozatlanságával és hozzánemértésével szembesül. A kisérleti vagy épp médiamûvészet Japánban nem valamiféle klasszikus, "akadémikus" mûvészettõl való elszakadást jelent, inkább a nyugati értelemben vett mûvészetfogalom (mely legalábbis a reneszánsz óta az individuális, kreatív-kutató magatartás, az egyén, pontosabban a szabad személy önmegvalósítása, még inkább önkifejezése) egyfajta ízlelgetése mellett a számukra is bárki máshoz hasonlóan kihívást jelentõ új, technikai médiumok illetve új képfajták birtokbavétele, a lehetséges használat útjainak kimunkálása. Ne feledjük, olyan kultúráról van szó, ahol pl. "kép" és "szöveg" viszonya alapvetõen más, mint amihez mi hozzászoktunk (talán elég arra utalni, hogy három féle irásmód van Japánban), de ahol pl. nem jelent olyan nagy gondot annak a megnevezése, amit mi körülményesen "videómûvészetnek" vagy "médiamûvészetnek"szoktunk hívni, erre egy új szó, vagy inkább összetétel keletkezett: eizo -ez a kb. "vizuálisok"-ként fordítható szó jelent még tükrözödést és képet. Az elõtagként használt kínai karakter, az ei (más ejtésben utsu ) megtalálható a "film", "mozi" szóban (eiga) vagy a vetitésben (eisha), míg a másik ejtésmóddal az ige képezhetõ (utsusu:vetíteni, tükrözni, utsuru: vetítve lenni, tükrözõdni, tévében lenni). Ám az eizoból a zo önmagában is jelenthet képet, szobrot, alakot, képmást, éppígy a ga az eiga-ból képmást, rajzot, festményt, míg a kettõ együtt - gazo - portrét és mozgóképet jelent (kb. ahogy az angol használja a mozifilmre a "pictures" szót). Érdemes még hozzátenni, hogy nem csak az eisha jelenthet vetítést (melybõl a sha nyom, tükrözõdés, másolat és fényképfelvétel), hanem a tosha és a toei is (melybõl a to=dobni, míg sha itt más irásmóddal:lõni). Bonyolítja talán, másfelõl viszont megvilágosítja a helyzetet, ha észrevesszük , hogy a fentemlitett utsusu hangalak más irásmóddal is lejegyezhetõ, (jelentése: másolni, nyomot hagyni, reprodukálni, leírni, fotót készíteni - mind ige) s az ekkor az utsu-ként használt írásjel lehet más ejtésben sha. Ez a sha kerül elõ a shashin szóban, ami a fotográfia (tárgy), s melybõl a shin jelentése: valóság, igazság. S ez a sha vezet vissza a - talán csak számunkra - tradicionálisabb médiumokhoz: shahon=kézirat (melybõl a hon:könyv), shasei=vázlat, szkeccs (melybõl a sei:élõ,friss); mig a byosha a leír(ás) s a leképez(és). Igazság szerint ezen összefüggések a nyelvet ismerõk (pl. a japánok) számára minden magyarázkodás nélkül láthatók, illetve hallhatók a kép-írás-jel formája s a kimondott szó/tagok hangzása alapján: ez a nyelvben lévõ videó egyben a legnehezebben megközelíthetõ mégis legevidensebb rétege az elekrtonikus videó paralell futó kép-hang szinkron-ellenpont rendszerének. Mit jelent/jelöl a kép(jel) amíg a hang szól/mond valamit(valamirõl)? Ez az együttes vajon beszéd-e és a beszédkép - hangzó és látható dialogikus viszonya - hogyan szólit meg a figyelem aktusának a nézõben való felidézése révén?

A Visual Brains csoport (Sei Kazama, Hatsune Ohtsu) több munkája (Soko, Mold) szól egészen pontosan e képben megragadható és folyamatában bemutatható, de a nyelv linearitásának (a közvetlen, fogalmi magyarázat lehetõségének) ellent álló látványmezõ szómagyarázatszerü, vagy méginkább egy nem létezõ lexikon szócikkéhez hasonló módon kezelt felmutatásáról. Hasonlóan meditativ szellem de a kissé talán "klasszicistának" is nevezhetö anyagkezelés helyett - mely a fenti csoportot jellemzi - a közvetlen jelenlétre szervezett többdimenziós hatásegyüttes "direkt " anyagisága s az ott használt - közvetített - képek ehhez képest immateriális ottléte keveredik a Dumb Type multimédia színház performance-ainál (jelen összeállitásban a Play Back c. elõadás videó-dokumentációja szerepel). E darab egyébként önálló, harmadik kötete jelen antológiának - kötetcim: A kódolás játszmája - az egész antológia pedig hét kötetbõl áll (16 szerzõ 17 munkájából, ha már a számoknál tartunk) kb. 4 óra 20 perc összidõben. Kötetcimek - a már emlitetten túl - 1./ Média: Ki és Be, 2./Egy müvész arcképe: Képmás és reflexió, 4.-A természet struktúrája, 5./ A virtuális kép rendszere, 6+7./ Párbeszéd, vagy transzcendentális hang.