Nomád territórium. Az Inter / Le Lieu csoport

Egy ideje sajátos világútlevelem van: a különleges, kék paszportot a Territoires Nomades / Nomad Territories budapesti konzulátusa bocsátotta ki. (Nomád voltával összhangban ez a konzulátus - Berlin és Krakkó után - Budapesten is csak egyetlen napig tartott nyitva. Aztán mûködtetõi továbbálltak - Genova, Marseille és Barcelona felé.) A kanadai Inter / Le Lieu (Hely / Közben) csoport akciója révén az átmeneti konzulátusnak helyt adó Artpool erre a néhány órára olyan Hivatali Helyiséggé alakult át, amibõl egyszerre több világra is nyílt ablak. A képletes kilátás egyik iránya ugyanis akaratlanul a rég(?)múlt ancien regime hétköznapi rettenetére nyílott és a néhai Magyar Népköztársaság Kimenõ- & Kegyosztó Hivatalának helyiségeiben eltöltött órák (napok/hetek) hasonlíthatatlan emlékét idézte fel. Mert az útlevélkiadás ezúttal sem ment várakozás, sorállás és téblábolás nélkül. (A papírok kitöltéséhez, az adatok betárolásához és feldolgozásához, a fényképek elkészültéhez és kinyomtatásához nemcsak Magyarisztánban, de Nomadisztánban is idõ kell.)
A várakozás persze nemcsak a kellemetlen emlékek felidézésére adott módot; amíg a fehér egyenruhába öltözött hivatali munkások dolgukat végezték, addig a konzulátus termeit betöltõ nomádok - egymás szemrevételezése és kedélyes csevegés mellett - belenézhettek a csoport videóanyagaiba, és szétnézhettek Erdély Miklós könyvespolcán. (Az eredeti méretre nagyított és az egyik falat teljesen betöltõ felvételen a boldog emlékezetû alkotó tájékozódásának távlatain tûnõdhettek, és találgathatták, vajon a hiányos, szakadt gerincû könyvek mit rejtenek...)
A videodokumentációkból kiderült, hogy a Nomád territórium utazó nagykövetei, a québec-i mûvészcsoport tagjai nemcsak az útiokmányok kiötlése és kitöltése terén jeleskednek: Jean-Yves Fréchette, Richard Martel, Nathalie Perreault, Alain-Martin Richard, Jean-Claude Sain-Hilaire korábban kiállítások, performanszok, installációk, illetve kritikusi, szerkesztõi és tanári tevékenység kivitelezése terén is tettek már egy s mást.
Végül az útlevél elkészült, a vízumok bepecsételése és az illeték leszurkolása, majd pedig egy kézszorítást követõen a Nomád territórium teljes jogú tagjaivá váltunk. Magam a 204-es számú passzust kaptam, amibõl arra következtettem, hogy túl sokan egyelõre még nem tolongunk ezen a képletes területen. (Bár az akciósorozat folytatódik, és amint az igazolt nomádok lélekszáma eléri az egymillió fõt, úgy kapunk egy képviselõi helyet az ENSZ-ben...)
Ha a dokumentum címereként szereplõ kocsi nem ütne el oly szembeszökõen a heraldikai hagyományoktól, és bele lenne foglalva egy címerpajzsba, akkor valószínûleg simán be lehetne vele jutni valamelyik közelmúltban kikiáltott közép-ázsiai FÁK-fejedelemségbe, oly tökéletes a kivitelezése.
A nomád 'címerállat' egy igazi nomád jármû, ami mintegy két és fél ezer éve készült, az utolsó szögig fából; az Altájból került elõ és az Ermitázsban õrzik. Ezeket az adatokat már Gilles Deleuze és Felix Guattari nagy könyve a Mille Plateux. (Ezer sík. Kapitalizmus és skizofrénia 2.) tartalmazza. Ott a nomadológiáról szóló fejezet elején áll, és - jó okkal vélhetõen - ez a könyv adott indíttatást a Inter / Le Lieu csoportnak. (Annál is inkább mivel ezt a fejezetet késõbb Sylvére Lotringer Amerikában, a Semiotexte sorozatban külön könyvben is kiadta.)
De mi is ez a nomadológia, ami a filozófus-pszichológus szerzõpáros könyve nyomán az akciómûvészeket megihlette? Gilles Deleuze errõl egy interjúban így nyilatkozott: a nomádok azért érdekeltek bennünket annyira, mert olyan létrejövések, melyek nem tartoznak a történelemhez; ki vannak rekesztve belõle, de metamorfizálódnak, hogy másutt megint felmerülhessenek: váratlan formákban - egy társadalmi mezõ enyészvonalai között.
A nomádok tehát olyan mintát jelentenek, amely a majd mindent behálózó és egyre jobban átható rendszerek és intézmények közül kiutat mutat: az átjárást, a rések észrevevését, a közlekedést a különféle kontextusok között. Ez pedig a magunkfajta városlakók számára sem közömbös, hiszen többé-kevésbé képletesen szinte mindahányan nomadizálunk. Napjában többször váltogatjuk a tartozkodási területeket: az egyik óra még kerti fák közt ér, a másik már magasan áttechnizált tájban. Szintúgy változik a társulás, a populáció, ahogy eltûnünk egy helyrõl, majd egy másikban merülünk fel: hirtelen észrevesszük, hogy környezetünkben megsûrûsödtek a krómacélkék felületek, a turbószolarizált testek.
Az életterületek váltogatása azonban még nem tesz teljesen nomáddá. A nomádok igazán azok, akik nem kötõdnek minden áron egy helyhez, ilyen-olyan valóságröghöz vagy rögvalósághoz, nem simulnak bele a fennálló hatalmi mezõk, etablírozott intézmények, stílusok és mûfajok öntõmintáiba, hanem közöttük kalandoznak. Alternatívát jelentenek a hatalmak hínárjával, az intézmények inerciájával, a tehetetlenség terrorával szemben. Ma nem kevésbé, mint régen. Mert ha saját tapasztalatból nem, úgy Max Webertõl tudhatjuk, hogy ha egy szervezet egyszer létrejön, akkor igyekszik fennmaradni, mûködni: keres és talál magának szerepet, rendeltetést, megbízót, okot és mûködtetõt. Ezért is méltánylandó a Nomád Territórium terje(szke)dése, mert az intézményi mûködés ironikus kikezdésével, megtévesztésével és visszájára fordításával a szabadság számára hódít vissza territóriumot. Ráadásul olyan békés, játékos, mûvészi gesztusok révén, amelyek más területekre nézve is tanulságosak. Mi több: terjesztésre méltók. Mert az ilyen kezdeményezések tömeges elterjedése esetén még az is kiderülhet, hogy a közügyek logikája korántsem olyan kizárólagos érvényû, mint az a mai, három-négyszögletû horizontra korlátozódó politikai panorámából kitetszik.

1993