Heller Ágnes

Vágy vagy a személyiség – a magam-technikája

Erős intuíció és flexibilis elmélet jellemzi Foucault filozófiáját. Ebben, ha sokmindenben nem is, osztozik kedvencével, Nietzschével. Nem véletlen ellenpédaként Freudot említeném, akinél az erős intuíció inflexibilis elmélettel párosul. A hivatkozás nem véletlen, bár Foucault, aki általában – kevés kivétellel – kerüli a direkt polémiát, Freuddal sem polemizál, de ellenjavaslatot tesz, nem cáfolja, de relativizálja Freud és a pszichoanalízis esszencialista értelmezéseit.

Erős intuíció jellemez minden jelentős filozófiai elméletet, hiszen az erős intuíció által jön létre a filozófusi perszóna, melyet aztán a továbbiakban a filozófus gondoz a „souci de soi” értelmében. Az erős intuíció nem okvetlenül azonnal van jelen – mind Freud, mind pedig Foucault számot ad erről –, de mihelyt megjelenik, végigkíséri az intuíciója továbbéléséről gondoskodó gondolkodót egész életében. Erős intuíció nélkül nincs filozófiai perszóna, s ennek gondozása nélkül nincs a perszónának folyamatossága, töredék marad.

Az erős intuíció lecsapódhat inflexibilis elméletben, flexibilis elméletben, mi több, egymástól eltérő, különböző filozófiákban, elméletekben is. Mindezt leírom, nem értékelem. Freud elmélete infelxibilis, nem azért, mert nem módosított rajta, mivel ezt megtette, hanem mert intuíciója megszabta a módosítás kereteit. Durván leegyszerűsítve, semmilyen módosítás nem változtathatott az eredeti intuíció tartalmán, mint az ontogenezis – az ödipális tapasztalat – és filogenezis – az ősatya megölése – párhuzamosságán, az ezeket meghatározó, mozgató, változatlan, de mindig elfojtott ösztönök vagy ösztönzők, quasi ősi mozgatók fékezhető, de le nem győzhető uralmán. Egy ontológiai állandó és egy közvetlenül arra irányuló történelmi változó szabja itt meg az elmélet módosításának kereteit.

Foucault filozófiájában az erős intuíció nem szab meg efféle fix kereteket, inkább azok kérdőre vonását. Lehetne azt mondani, hogy megfordítja a freudi perspektívát, nem azt kérdezi, mi történt az őseredeti ösztönökkel, hanem hogy hogyan és mikor jön létre az őseredeti ösztönökről való gondolkodás. Pontosabban szólva nem azt kérdezi elsősorban, hogy mi létezik, hanem hogy mi jelenik meg, mint probléma. Megközelítése hermeneutikai. Nem szövegérzelmezés, hanem az emberi viszonyok, intézmények, a gondolkodás, tudás hermeneutikája, s ezen belül szövegértelmezés is.

Foucault is a condition humainről beszél, annak állandóan változó csapdáiról és örömeiről, de kerüli a magyarázatot, nem keresi az ontológiai vagy történeti független változót, előnyben részesíti az értelmezést. Ezt segíti elő a háromtényezős leírás. Háromfajta technikáról beszél: a tudás (savoir) technikájáról, a hatalom (pouvoir) technikájáról és az Én (soi) technikájáról. Egyik sem határozza meg a másikat, de mindegyik tartalmazza a másik kettőt. Foucault érdeklődése egymás után fordul a három diskurzus felé. Ahogy érdeklődése fordul, úgy módosul a perspektívája is. Nem egyetlen elmélet kialakítására törekszik, melyben minden benne foglaltatik, hanem különböző diskurzusok értelmezésére, melyek összefüggnek egymással.

Foucault historicista abban a tág értelemben, hogy egy kort azzal jellemez, amit a három diskurzusban elsősorban problematizálnak. Egy új diskurzus le szokta váltani a korábbit. De Foucault ugyanakkor nem historicista, mivel sem fejlődésről, sem visszafejlődésről nem beszél, hanem mutációkról, az értelmezés szerkezetének megváltozásáról. Egy interjúban, melyben a kérdező arra utalt, hogy Foucault szerint a régi görögök „szexuális” etikája magasabb rendű volt a mienknél, Foucault humorral válaszolt: „A görög élvezetetika a virális társadalomhoz kötődött, a disszimetriához, a másik kizárásához, a penetrációval való obszesszióhoz, az energiánk elvesztéséről való félelemhez. Mindez igen degusztáló!” (1983) Majd nem sokkal később komolyan hozzáteszi: „nincs mintaszerű egyetlen korszakban sem, mely nem a miénk”. Foucault-nak reflexív viszonya van a jelenhez is, de másként, mint a múlthoz. A jelent is olvassa, a jelen diskurzusairól is azt vallja, hogy a jelen igazságait termelik. Csakhogy ebben a diskurzusban ő is részt vesz, és mint résztvevő nem tarja közömbösnek, hogy milyen igazságot termelnek. A gondolkodásban visszalépünk a cselekvéstől, s ennyiben szabadok vagyunk, mondja. Vágy és a gyönyör viszonyának kérdése ebben a kontextusban is szerepet játszik.

A kérdés etikai. Foucault többször szól arról, hogy a Nyugat etikájáról beszél, mivel a Kelet diskurzusaiban lényegében járatlan. A Nyugat diskurzusai kétféle morális rendszerről szólnak. Az egyik a morális kód, a másik a szubjektivizálás (assujettissment), mely nem egyszerűen vágyak elnyomása, hanem azokkal való gazdálkodás, a saját magam kormányzása (gouverementabilité). Ez kéttényezős. Magamból csinálok valamit, a magamról való tudás és a gyönyörökkel való gazdálkodás formájában kialakítom mentalitásomat. Kérdés többek között az, hogy mit kell tudni az embernek önmagáról, hogy valamiről lemondjon? Ez tehát a hatalom technikájának kombinációja az önmagamon való munka technikájával.

Késői gondolkodásában Foucault arra a következtetésre jut, hogy nincs szükségszerű kapcsolat – bármit is jelentsen is ez – az etika és más társadalmi, gazdasági vagy politikai struktúrák között. Az etikának nincs szüksége jogra. Az etika végül is annyit jelent, mint műalkotássá tenni magunkat. Az etikának van teleológiája (milyen emberek akarunk lenni). Ez a szabadság teleológiája, nem a felszabadulásé. Felszabadulás (bizonyos represszióktól való felszabadulás), mondja Foucault, nem elégséges ahhoz, hogy szabad erkölcsi cselekvők legyünk – ami maga sem teljes szabadság persze – bár bizonyos repressziók megnehezíthetik a szabad etika gyakorlását, vagy ahogy Foucault kifejezi magát: „befagyasztják” a cselekvőt. A felszabadulás és szabadság közötti éles különbségtevést különben Foucault a politikára, a hatalmi diskurzusra is vonatkoztatja.

De miért a szex köré rendeződik Foucault-nál az etika tengelye? S miért fontos ebben a kontextusban a gyönyörök és a vágyak egymáshoz való viszonya?

A válasz nem egyértelmű. Mondhatnánk, hogy azért, mert Foucault-t ez érdekelte. S ez igaz is lenne. Hiszen Foucault számtalanszor elmondja, hogy az etika nem pusztán a szexre vonatkozik, még az élvezetek és gyönyörök ökonómiája sem csak arra. De őt mégis ez érdekli. Mondhatnánk, hogy éppen a pszichoanalitikusok esszencializmusa és az egzisztencialisták elleni polémia miatt. Vagy azért, mert az etikai diskurzus Franciaországban az ő idejében a szex és a politika köré rendeződött, s így Foucault, habár a megfordítás segítségével, de bele tudott kapcsolódni egy létező diskurzusba. Foucault azonban, mint mindenki, akit erős intuíciók vezetnek, igazolta a maga, cseppet sem véletlenszerűnek vagy személyesnek ítélt választását. A szex mindig diskurzus tárgya, itt mindig megkülönböztetik a helyeset a helytelentől, a megengedettet a nem megengedettől, itt mindig létezik kód, ahogy mindig van szubjektivizálás is. A „mit”, „milyen” és „hogyan” kérdései és azokra adott válasz élesen eltér a különböző diskurzusokban, de az etikai aspektus marad. Továbbá, a szex esetében mindig a gyönyörök ökonómiájáról van szó, s ez akkor is így van, ha nem csak itt van ugyanerről szó. A szexre vonatkozóan mindig gyakorolják az önkorlátozást, itt mindig van valamiféle önismeret, önkormányzás, önmagunkról való gondoskodás.

Tehát bár a szexre vonatkozó diskurzus nem is az egyetlen etikai diskurzus, ez mindig etikai diskurzus. Továbbá, a gyönyörökkel való gazdálkodás magában is az önépítkezés, az erkölcsi személyiség kialakulásának feltétele és folyamata. Az erkölcs az önmagam (soi) technikája, a szexre vonatkozó diskurzus pedig erre a technikára vonatkozó kód. Mi több, a szex egyrészt „titok”, persze nem az egyetlen titok, de az a titok, melyet nem szabad megnevezni, s melyről ugyanakkor állandóan beszélünk. Ez a feszültség a kifejezési tilalom és a kifejezési késztetés között különösen jelentős az etika szempontjából. Továbbá, önkorlátozásom, ami egyben önalakításom is, a szex esetében másokhoz is kapcsolódik. Ebben különbözik például az ivásban vagy evésben tanúsított mértékletesség diskurzusától. Mindezek a megfigyelések igazolják Foucault szerint, és valóban nem önkényesen, hogy miért beszél etikában a szexuális diskurzusról és alapjában csak erről a diskurzusról.

A pszichoanalitikus iskolától, de nemcsak attól, hanem pl. Sartre-tól is, a diskurzus középpontba állítása különbözteti meg. Nem arról van szó nála, hogy vannak örök barbár ösztöneink, melyek, mint energiák, kielégülésre törekednek, s melyeket a környezet, bár mindig másként és más intenzitással, elnyom, hanem hogy léteznek az élvezetszerzésre, gyönyörökre, azok gyakorlására vonatkozó diskurzusok, igazként elfogadott gondolatok, melyek magukban foglalják a tudásokat, az előírásokat, ítéleteket, gyakorlatokat, intézményesített vagy intézményesíthető funkciókat, melyek mint diskurzusok, bizonyos tulajdonságokat, praxisokat szexuálissá változtatnak. Ami állandó, az éppen az állandóan mutáló diskurzus, s ami változik, az (e mutációknak megfelelően) maga a problematizálás. Amit nem problematizálunk, az fogalma szerint, nem létezik mint probléma. S ami nem létezik mint probléma, arra nem vonatkozik kód, azt nem szubjektivizáljuk, az nem erkölcsi jelenség. Hogy mi szex és mi nem, az nem pusztán természeti adottság.

Nem igaz, írja Foucault, hogy a homoszexualitás teljesen normális és elfogadott volt az athéni körökben. Ha így lett volna, nem problematizálták volna. Egyik legkönnyebben belátható igazolása a foucault-i elméletnek azonban az „onanizáló gyermek” körül kialakult modern diskurzus elemzése A szexualitás története első kötetében.

A viktoriánus kor előtt nem volt „onanizáló gyermek”, azaz nem képezte diskurzus tárgyát, s így nem tartozott a gyönyörökkel való etikai gazdálkodás problémakörébe. Persze tudjuk, hogy a szó a bibliai Onant idézi, de Onan bűne a coitus interruptus volt, egy olyan aktus, melyet a görögök a steresis, a rómaiak a privatio szóval írtak le: megakadályozta, hogy a szexuális aktus elérje célját, az utód nemzését. Miután a kisgyermek esetében nincs steresis, ez a történet a gyermekre nem vonatkozott. Freud azt állította, hogy felfedezte a gyermek szexualitását. Foucault azt, hogy a pszichoanalízis belekapcsolódott egy olyan diskurzusba, mely létrehozta a szexuális gyermeket, méghozzá a szexualitás általános fogalmával együtt.

Hogy hogyan válhatott a világ legártalmatlanabb öröme cenzúra, folyamatos vizsgálódás, ellenőrzés tárgyává, erkölcsi és egészségügyi kérdéssé, tiltottá, valóban igen érdekes kérdés. A represszióelméletet Foucault sokszorosan megkérdőjelezi. Nem azért, mert tagadná a represszió létezését, hanem mert nem fél feltenni a kérdést, hogy ez a diskurzus vajon miféle örömet, gyönyört termelt és hogy kinek. S többek között azt válaszolja, hogy maga az onanizáló gyermekre vonatkozó diskurzus, az ehhez kapcsolódó ellenőrzés és elméletgyártás igen nagy szexuális örömforrás volt – a felnőttek számára. Tehát a szexuális diskurzus, mint általában, egyúttal a hatalom diskurzusa is volt.

A vágy (désir) prioritizálásával kapcsolatban Foucault-nak egészen hasonló fenntartásai vannak. Nem azért, mintha a vágyaknak nem lenne szerepük az én technikájában, azaz az etikában, hanem azért, mert a vágy főszerepet egy történetileg passée, de reprezentatív konkrét diskurzusban kezdett játszani, mely a kései római korban jelent meg, és a keresztény etikában vált uralkodóvá.

A görög etika, írja Foucault, a viselkedésre és az életformára, a karakterre vonatkozott, a láthatóra, megnyilvánulóra. A gyönyörök optimális ökonómiájának az számított, ha az ember képes volt arra, hogy önmagából szép és jó műalkotást hozzon létre. Semmit se nagyon, ismerd meg önmagadat. Önmagadat azért ismerd meg, hogy tudd gyönyörödet az erények szubjektivizálásán keresztül maximálni. Ez a modell nemcsak cselekvést, hanem állandó aktivitást is igényel. Mindebből következett, Foucault szerint, a penetrációval való obszesszió. A keresztény diskurzus azonban – lényegében Ágoston óta, aki először alkalmazta ebben a témakörben a libidó kifejezést, de már korábban is – a penetrációval való obszessziót az erekcióval való obszesszióval helyettesítette. A folytonos és folyamatos lélekvizsgálat lett a diskurzus tengelye, a vágyak viviszekciója, a bűnös kívánságok megfigyelése, az azokról való beszámoló. Nem az, amit az ember tett, hanem az, amit gondolt, amire vágyott, bár meg nem tett, lett a bűntudat, az állandó bűntudat forrása.

Kétségtelen, hogy a modern pszichoanalízis ehhez a diskurzushoz kapcsolódik, átveszi a sémát, és szekularizálja azt. Méghozzá úgy, hogy a keresztény diskurzus által konstruált modellt az emberi természet ontológiai szubsztanciájaként értelmezi, melynek felismeréséhez a tudomány segítségével jutott el. Tehát a régi fikciót egy újjal vagy több újjal helyettesíti. De nemcsak a sztori, két fundamentális gondolat is módosul a középkori diskurzusnak a tudományos-felvilágosító diskurzusba való beépítésével. Az egyik az etikai elem. Az erény, mely továbbra is szükségesként van tételezve, már nem heroikus, hanem az ego szerencsétlensége, a melankólia arculatát ölti. Ami azonban fontosabb ennél, hogy az emberre vonatkozó igazság termelésének diskurzusa, tehát a hatalmi diskurzus, mint a tudás (savoir) termelése kezdi elhomályosítani az etikai elemet. Az ősi és megváltozhatatlan ösztönökre, továbbá a vágyra összpontosító diskurzusban nem túl sok az etika elem, hanem túl kevés. Nem ad elegendő teoretikus eszközt az én technikájához, a magamról való gondoskodáshoz.

Itt visszatérnék Foucault korábban már érintett gondolatához. Ez a modern diskurzus a felszabadulásra (liberation) koncentrál, s ha őszinte, a felszabadulás végső lehetetlenségére, de nem a szabadságra. A szabadság, tehát a szubjektivizálás, az önmagunk műalkotássá való alakítása – azonban lehetséges. Foucalt-nak nem az a baja a vágyakra, az ősi és örök emberi ösztönökre hivatkozó, azok köré rendeződő elméletekkel, hogy rosszak vagy tévesek, hanem hogy ennek az igazságnak a termelése megakadályozza, hogy a szabadságra magára rákérdezzünk. Mint láttuk, Foucault azt sem mondja, hogy a görög diskurzus volt igaz, tehát hogy a régi görög diskurzus termelte az igazi igazságot, csak azt, hogy ennek a diskurzusnak van egynéhány mozzanata, melynek beemelése a jelen diskurzusba jótékony lenne a szabadság technikája számára. A szexualitás története című Foucault-sorozat, mely persze nem a szexualitás története, ,,hanem a gondolkodásé, mely az ezzel a tudással rendelkező szubjektumot (sujet de conaissance) létrehozta, éppen egy ilyen diskurzus létrejöttét szorgalmazza, pontosabban szólva maga is részt vesz egy ilyen diskurzusban. Vagy, hogy világosabban fejezzem ki magam, egy olyan diskurzust szorgalmaz, mely perspektivikusan fogadja el vagy utasítja el ezt vagy azt a diskurzust, tehát bizonyos keretek között választhatóvá teszi a diskurzust, azaz az egyik igazságot a másikkal szemben. De ettől még, így nyilatkozik Foucault egyik interjújában, sosem állította, hogy semmi sem igaz és semmi sem lehet nem igaz.

Nos, Foucault nem helyezi magát kontextuson kívül. Az a fajta diskurzus, melyet ő szorgalmaz a modernitással jön létre, a felvilágosodással, amit ő nem azonosít a humanizmussal, sőt. A verbalizáció, a diskurzus szabadsága, a diskurzusok pluralitása utóvégre modern jelenség. A 18. század végétől a mai napig, mondja Foucault, léteznek olyan dialógusok – érdekes, hogy Kant etikáját is ide számítja –, amelyekben a verbalizáció technikája lehetővé teszi egy új én konstituálását.

Az a diskurzus, melyet Foucault szorgalmaz, inkább a gyönyörre, az örömre, az élvezetökonómiára összpontosít, mint a vágyra. Ebben persze nem áll radikálisan szembe Freuddal, akitől a „libidó ökonómiája” kifejezés származik. Mikor egyszer megkérdezték véleményét Sartre-ról és köréről, így válaszol: „Fel kell szabadítani vágyainkat, így mondják ők. Nem!!! Új gyönyöröket kell létrehoznunk, és akkor, talán, a vágy követni fogja.”

Ez az utóbbi gondolat persze konzisztens a diskurzuselmélettel. A vágy gondolatban megkonstruált tárgya teremti a vágyat, adja fel a labdát, hozza létre a játékteret. A vágy egy szempontból olyan, mint minden szükséglet. Kielégítésének módjai jelen kell, hogy legyen a fantáziában ahhoz, hogy kialakulhasson, nem mint absztrakt vágy, hanem mint erre vagy arra, valamire való vágyakozás. Ezt persze már a Biblia is így vallotta, Ádám és Éva és a tiltott gyümölcs esetében.

De Foucault bölcs ember lévén tudja, hogy maga a „gyönyör” és az élvezet megtapasztalása, nem is beszélve a boldogságról, egyéni, de ami ennél fontosabb, van benne valami felfoghatatlan, nehezen konceptualizálható, ha konceptualizálható egyáltalán. Egy helyen azt mondja, hogy a gyönyör mint filozófiai probléma sokkal bonyolultabb a vágynál, mint filozófiai problémánál. Így nyilatkozik erről: „Azt hiszem, hogy nagy nehézségei vannak az élvezet megtapasztalásának. A gyönyör egy igen nehéz magatartás. Nem olyan egyszerű, mint az »ez finom volt«.” Mikor saját gyönyörtapasztalatáról beszél, így vall erről: „Egyszer elütött egy autó az utcán. Sétáltam. És vagy néhány másodpercre úgy éreztem, hogy meghalok, s ez egy igen intenzív örömérzés volt. Az idő gyönyörű volt. Hét óra nyáridőben. A nap lemenőfélben. Az ég fantasztikus volt és kék stb. Mindmáig ez a legszebb emlékem.” Mi jut erről eszünkbe? A haldokló Andrej Bolkonszkij a csatatéren. Freudnak az a meggyőződése, hogy a legnagyobb boldogságot koitus alatt érezzük, bizonyára téves. Élvezet, öröm, gyönyör, boldogság nem szinonimák. Foucault itt elbeszél valamit, ami homályos, de mégis mindannyian tudjuk, hogy miről beszél. Magáról. Itt nem termel igazságot, csak rámutat valamire, amit valószínűleg mindannyian tudunk. A gyönyör problematikus. Jóval problematikusabb, mint a személyiség önélvezete. Mert, így beszél Foucault egy másik interjúban, az aszkézis nem a gyönyörökről való lemondás, hanem valami más, ugyanis „az a munka, amit az ember önmaga átalakításán végez, s melynek, szerencsére, sosem jutunk a végére”. Az aszkézistől való felszabadulás nem boldogság. A happy end, hogy sosem történik meg teljesen.

Bár élesen elutasít minden szubsztanciális-ontológiai gondolkodást, Foucault mégis használja a szubsztancia kifejezést, mikor az ember mint egyed erkölcsi szubsztanciájáról beszél. Az erkölcsi szubsztanciát egy helyen a vágy szubsztanciájának is nevezi. Nem mindig ugyanaz a „részünk” hordozza azt a bizonyos etikai szubsztanciát. A három általa elemzett dialógusban, a görögöknél a gyönyör és vágy egysége, a kereszténységben a hús, míg a harmadik diskurzusban a szexualitás volt az etikai szubsztancia. Mindezt szubjektivizáljuk, hol több, hol kevesebb sikerrel. A szubjektivizálás önstilizálás is, mely már feltételezi a vélekedéseket. A gondolat teremti meg az igaz-téves játékát, de ez egy játéktér, és semmiképpen sem végzet.

A minden diskurzustól, korlátozástól, repressziótól való felszabadulás Foucault számára kísérteties lenne és, hál istennek, ez lehetetlen is, bár nem pontosan ugyanazért, mint Freudnál. Foucault inkább azt mondhatná, Kant nyomában, hogy az, aki erre minden vágy ellenállás nélküli kielégítésére vágyik, olyan, mint az a madár, aki terhesnek találván a levegő ellenállását, arra vágyott, hogy légüres térben repüljön. Nem a kultúra veszélyeztetéséről, hanem az Én elpusztulásáról beszél. Foucault szerint: ”Ellenállás (resistance), ez a kulcsszó, ez a dinamit.” A hatalmi viszonyok, s a szexualitáson belüli hatalmi viszonyok is, az ellenállás hatására változnak. Ahol nincs hatalom, presszió, uralkodó diskurzus, ott ellenállás sincsen. S ott szubjektivizálás sincsen, szabadság sincsen. Az aszkézis és teleológia összefüggnek egymással, bár más a teleológia, más az aszkézis. Itt Foucault-nak vitája van Nietzschével: nem az aszkétikus pap eszméje az egyetlen erkölcsi eszme ma a földön.

Mi a filozófia egyáltalán, ha nem reflexió, nem arra, hogy mi igaz vagy téves, de a mi viszonyunkra az igazsághoz, kérdezi utolsó interjújában Foucault. Hogy nincsenek ma erőteljes eszmék? Semmit sem vet meg talán Foucault jobban, mint a jelen megvetését, az értelmiségi jeremiádákat. Nagyszerű korban élünk, az intenzív gondolkodás korában, mondja. Hát akkor mire vágyunk? Vagy inkább: miben leljük örömünket? Mert másban, mint a mában, nem lelhetjük.