KATONÁNÉ SZENTENDREY KATALIN
A SZENTENDREI RÓMAI KATOLIKUS PLÉBÁNIA TÖRTÉNETE
A szentendrei római katolikus plébánia történetéről megjelent munkámból kívánok részleteket ismertetni.1 Előbb azonban a kutatás kapcsán felmerült problémák közül az alábbiakra szeretnék kitérni. Szentendre egyháztörténetéről ezideig önálló és átfogó monográfia nem készült. Az egyháztörténeti irodalomban és a város településtörténeti irodalmában jelent ugyan meg egy-egy, a témával foglalkozó tanulmány, utalás, információ, de főleg az utóbbiban jó néhány tévedés is akadt. A téves adatokat a kutatás kapcsán talált újabb, hiteles forrásértékű dokumentumokkal sikerült korrigálni. Ezért is fontos a plébániák történetének feldolgozása és publikálása, hogy az egyháztörténet területén is előforduló történelemtorzítások tisztázódjanak. Szentendre egyháztörténetének megírása egészen speciális problémákat is felvetett: talán az egész országban nincs még egy helység, ahol annyiféle etnikumú és vallású nép élt és él egymás mellett, akinek az élete úgy összefonódott, hogy lehetetlen szétválasztani az egyháztörténetet a településtörténettől. Éppen ezért szükséges volt a többi egyház történetének feldolgozása, annál is inkább, mivel a plébánia levéltárában sok dokumentum volt található a különböző egyházakkal kapcsolatban. Másrészt pedig "A modern egyháztörténetírás igényei közé tartozik az ökumenikus szellem is. ... Az egyháztörténet a nemzet történetének fontos része. Egyik nem érthető meg a másik nélkül." Ebből a szemszögből fogom megvilágítani a szentendrei plébánia történetét, amely az egyháztörténetben talán szokatlan, ugyanakkor soha nem volt annyira időszerű, mint napjainkban. Szentendre, Budapesttől húsz kilométerre északra, a Pilis, a Visegrádi-hegység nyúlványainak karéjában, a Duna jobb partján fekszik. Ezek a földrajzi és természeti adottságok határozták meg mindvégig Szentendre történetének alakulását is. A honfoglalás után a mai Szentendre területe Apor hadvezér szálláshelye volt. Róla és nemzetségéről az itt kialakult kis falu és a mellette folyó patak az Apor nevet kapta. Az államalapítás után Szent István király, egyházszervezés céljából, 1002-ben az Apor nevű falut több helységgel együtt a veszprémi püspökségnek adományozta. A püspökök rövidesen kuriát létesítettek és irodát működtettek itt a Duna mellett. Az irodában tevékenykedett Fulco nevű klerikus írnok, aki idős korában itt készítette 1146-ban a végrendeletét, "... in curia episcopali Sancti Andree secus Danubium." Neki köszönhető az a jelentős adat, hogy a települést 1146-ban Sanctus Andreasnak, Szentendrének nevezték. A 12. század végén a veszprémi püspök a kuriát a káptalannak adományozta, majd főesperesség lett. A nagy kiterjedésű egyházmegyét a 13. század elején tíz rezidenciából kormányozták, köztük volt Szentendre is. A szentendrei főesperesek több ízben a királyné alkancellárja tisztét is betöltötték. Károly király 1318-ban a veszprémi egyház szentendrei birtokát átvette a püspöktől és más birtokokat adott érte cserébe. Egyházszervezeti átrendezés kapcsán a 14. század elején a szentendrei főesperességet megszüntették és Budára helyezték át. A királyi birtokon levő Szentendre egyházát pedig, mint "exempt" plébániát, közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá rendelték. Az 1332-es pápai tizedjegyzékben már így tüntetik fel. A szakirodalom is ezt tartja a plébánia keletkezésének. A plébánia története a továbbiakban folyamatosan követhető. Az oklevelek a török megszállásig közölnek adatokat az itt működött plébánosokról. A török hódítással, 1541 után, lezárult Szentendre egyháztörténetének első fél évezredét felölelő szakasza. Az oklevelek azt bizonyítják, hogy a magyar kereszténység megalapozásában a Dunazugban, Szentendrének is része volt. A 15. század elejéig Szentendre lakossága színmagyar és római katolikus volt. Ekkor jelentek meg Magyarországon az első török elől menekülő népcsoportok a Balkánról és 1420-1690 között mintegy négy hullámban jöttek Szentendrére is. A 15. század első felében macedo-bolgárok és dalmátok települtek ide. A török uralom idején Szentendréről a lakosság egy része papjaival együtt elmenekült, minthogy őket a törökök különösen üldözték. Egyedül a katolikus dalmatákat idevezető bosnyák ferenceseket tűrték meg, akik 1541 után pasztorálták a plébániát és nekik köszönhető, hogy a katolikus vallást a hódoltság idején itt fenntartották. Az ittmaradt, vagy visszaszivárgott magyarok a dalmátok nyelvét nem értették, ezért többen követték az anyanyelvükön igét hirdető prédikátorokat. A reformátusok már 1566-ban gyülekezetet alakítottak, amely 1680-ig fennállott. Buda visszafoglalása után a török bosszújától félve érkezett a menekültek legnagyobb hulláma. 1687-ben dalmátok, 1690-ben különböző népcsoporthoz tartozó, mintegy ezer pravoszláv vallású család menekült Szentendrére, püspökeik, papjaik és pátriárkájuk vezetésével. A karlócai béke - 1699 - után számosan visszatértek hazájukba. A 17. század végén, a 18. század elején Németország és Ausztria különböző tartományaiból németeket telepítettek a Buda környékén elnéptelenedett területekre, északról pedig szlovákok jöttek a környékbeli pilisi falvakba és Szentendrére is. A Balkánról jött népek közül a dalmátok római katolikusok voltak. Nemcsak etnikumban, hanem vallásban is különböztek a bolgárok, bosnyákok, macedo-cincárok és a szerbek, akik a pravoszláv vallást követték. A hódoltság után visszajött, vagy idetelepült magyarok katolikusok és protestánsok voltak. A szlovákok nagy százalékban evangélikusok, de voltak köztük katolikusok is. A német nyelvterületről származók a katolikus valláshoz tartoztak. Problémát jelentett, hogy a meghatározás pontatlansága következtében az összes Szentendrére települt délszlávot egységesen szerbnek, az összes német nyelvterületről betelepültet egységesen svábnak nevezték, az etnikai megjelölést pedig a vallási hovatartozás megjelölésére használták. Így például a dalmátokat katolikus rácoknak is nevezték. A bizánci liturgiához tartozó szlávok az egyházszakadás - 1054 - után, etnikumok szerint, külön alkottak egyházi szervezetet, mégis mindannyian görög szóval ortodoxoknak, igazhitűeknek vallották magukat. Szláv nyelven az igaz hit pravoszlávot jelent. Innen ered tehát a téves asszociáció, amely csak a magyar nyelvben okoz problémát, mivel a hasonló hangzású szláv szóval cserélik össze. Ezen az alapon emlegetik a pravoszlávokat - bár vallásukat kívánnák jelölni vele - nemzetiségi nyelvükön szerbek, rasciani, rác, görögkeleti szerb, vagy görögkeleti görögnek. Szentendrén nem közömbös tehát a délszláv népek szempontjából, hogy ha pravoszlávról beszélünk, ezen csakis vallást érthetünk. A 17. század végén a várostörténetben kezdetét vette egy újabb korszak. E történelem által létrehozott különleges szituációban e többféle nyelvű és vallású nép kezdte meg az együttélést, amely ilyen körülmények alapján nem volt, de nem is lehetett zökkenőmentes. Az előzményekből nyilvánvaló, hogy a település egységes magyar és katolikus képe megváltozott. A különböző népek életében és kapcsolatában, az etnikai hovatartozás és a vallás lett a meghatározó tényező. I. Lipót a pravoszlávoknak - itt tartózkodásuk idejére, egyéb kiváltságok mellett -, biztosította az ó-naptár használatát, egyházkormányzást, az ünnepek megtartását, templomépítést és vallásszabadságot. A canonica visitatio 1732-ben így írja "Populus Schismaticus ... publico in ecclesiis exercitis ...", a pravoszláv nép a templomokban nyilvánosan gyakorolja vallását. A nyilvános jog megkövetelte a szabad bejáratot és a harangjogot. Megjegyzendő, hogy nyilvános vallásgyakorlat - ebben a korban egész Európában - csak az államvallást illette meg. A Habsburg birodalomban a katolikus egyházat. A pravoszlávoknak I. Lipót említett diplomája biztosította ezt. A visitatio azt is rögzítette, hogy Szentendrén a katolikus plébános velük kapcsolatban semmi jogot nem gyakorolt. Az 1691-es "Explanatio Leopoldina", I. Lipót rendelkezése meghatározta, hogy a protestánsok csak az úgynevezett articularis helyeken gyakorolhatják vallásukat. Szentendre nem volt articularis hely, ezért a protestánsok csak 1781-től, a "Türelmi rendelet" bevezetése után alakíthattak gyülekezetet. Addig a katolikus plébánostól függtek, kötelesek voltak formailag megtartani a katolikusok ünnepeit és a mestereknek és a céheknek részt kellett venni a katolikusok körmenetein. A Habsburgok a katolicizmus támogatását a protestantizmus visszaszorítására használták. Végeredményben ez a rendelkezés, akár a pravoszlávoknak adott kiváltságok, a Habsburgok magyarellenes politikáját szolgálta. Az egyházak között a 18. század első felében problémát jelentett, hogy többen elhagyták vallásukat és katolizáltak, de ugyanúgy katolikusok is más hitre tértek. Ezekben az esetekben, nem mindig valóságos apostáziáról, hitehagyásról vólt szó, mert sok esetben, vegyes házasságok esetén, egyik fél követte a másik vallását. Ha viszont megözvegyült, visszatért eredeti hitére, vallására. Ezekben az esetekben az is súrlódást jelentett, ha elhalálozás esetén a házastársat, vagy gyermeket, nem a katolikus pap temette. Mária Terézia 1751-ben kiadott rendelete büntetéssel sújtotta a más vallásra térőket, vegyes házasság esetén a protestánsok és pravoszlávok egyházaiktól elbocsátót kaptak és vegyes házasságot csak katolikus pap előtt köthettek. Az egyházak között emiatt már nem volt tovább ellentét, a rendelkezéseket végrehajtották. A dokumentumok alapján a továbbiakban egyéb vallási, vagy kánonjogi okokból eredő probléma sem fordult elő. Paradox módon a súrlódásokat mégis a felekezeti hovatartozás váltotta ki, mert a város vezetőit nem etnikum, hanem vallás szerint választották. A pravoszlávok, noha menekültek voltak, de számuk fölényében átvették a város irányítását. A katolikusok, bár lélekszámban kevesebben voltak, de ősi egyházuk jogán, ugyancsak részt követeltek a város vezetésében. Kezdetben egy katolikus és három pravoszláv prétor állt a város élén. A 18. század vége felé a pravoszlávok száma csökkenni kezdett, a katolikusoké emelkedett. 1773-ban a katolikusok elérték, hogy a tanácsban a pravoszlávokkal egyenlő arányban legyenek képviselve. A magisztrátusnál a cirill írás mellett a latin nyelvet is bevezették az ügyintézésben. A szerb és latin nyelv után a hivatalokban csak 1830-ban tértek át a magyar nyelv használatára is. 1872-ben Szentendre rendezett tanácsú várossá alakult. A város élén macedón származású polgármester állt, a 20. század elején pedig szerb polgármester vezette a várost. 1913-után a város vezetőit már nem a helyi születésűek közül, hanem idegenből választották, hogy pártatlan vezető kerüljön a város élére, bár ez sem váltotta be mindig a hozzáfűzött reményeket. A római katolikus plébániát, a hódoltság után, a bosnyák ferencesek pasztorálták, mert a katolikus lakosság többsége még dalmát volt. Ők fektették fel 1705-ben a születési anyakönyvet. 1723-ban átszervezték a plébániát s a javadalomba beiktatott plébánosok vették át a plébánia vezetését. 1723-ban fektették fel a házassági és halotti anyakönyveket. A bosnyák ferencesek, mint káplánok és kisegítők, 1747-ig működtek, amikor megszüntették a bosnyák rendházakat és azokat a Kapisztránus Rendtartomány vette át. Szentendrén a továbbiakban - 1900-ig -, nagyrészt a kapisztránus ferencesek voltak a káplánok. Az egyházmegye rendezése kapcsán 1777-ben az "exempt" kiváltságos jelleget megszüntették és a plébániát az Óbudai Esperes Kerülethez csatolták. A liturgia nyelve az istentiszteleteken és egyéb szertartásokon ősidőktől kezdve a latin volt. Az egyházi énekeket és a katekézist a templomban magyarul, németül és dalmátul tartották, a temetéseken is saját nyelvükön énekeltek. Ugyanez vonatkozott a hitszónoklatok nyelvére. A papok általában három-négy nyelven beszéltek. A század elején Kada Mihály plébános még négy nyelven mondta a homiliát. Szentendre számára 1868-ban magyar, német és dalmát nyelven nyomtatták az imakönyvet és a keresztelési lapok is e nyelveken íródtak. A huszas évek elején megpróbáltak áttérni a magyar nyelvre, a nép azonban, főleg az idősek, kérvényt nyújtottak be és kérték, hogy a régi szokást a templomban állítsák vissza. A 2. világháborúig Német László plébános karácsonykor magyarul, németül és szlovákul mondta a prédikációt. Napjainkban már csak december 8-án és Karácsony első napján, a pásztor-misén hangzik fel dalmátul az ének. A szentbeszédet pedig magyarul hallgatják, mert a kevés dalmát közül is alig érti valaki a nyelvüket. 1993-ban a főegyházmegye új területi beosztásában Szentendre - évszázadok után - esperesség rangjára emelkedett. A Dunakanyar plébániái a Székesfehérvári Egyházmegyéből a Főegyházmegyéhez kapcsolódtak és a továbbiakban a Szentendrei Esperes Kerülethez tartoznak. Köztük több plébánia már a hódoltság előtt is Szentendréhez tartozott. A plébániát, 1723-as újjászervezésétől napjainkig, 17 plébános vezette. Plébánosi és lelkipásztori munkájukról itt nincs mód részletes ismertetést adni. Ezért csak egy-két jelentősebb momentumot szeretnék kiragadni, hogy érzékeltessem, a szentendrei plébánosok mennyire sajátságos problémákkal küzdöttek évszázadokon át. A rendelkezések értelmében az egyházi épületek - a templom, a plébánia, az iskola - felállítása és karbantartása a mindenkori kegyúr joga és kötelessége volt. A 18. században a gróf Zichy család, mint kegyúr, maradéktalanul eleget tett kötelezettségének. Amikor 1773-ban a Zichyekről a koronára szállt vissza a város, a szentendrei magisztrátus korrupt módon és részrehajlóan intézte a javak elosztását. Ettől kezdve még jobban fokozódtak az amúgyis permanens ellentétek és a plébánosoknak nagy harcot kellett vívni plébániájuk jogaiért. A katolikus egyház - a többi felekezettel együtt - 1723 óta kapott juttatásokat, fajárandóságot és illetményföldet a Zichy-családtól a plébánosok és a kántortanítók részére. 1859-től pedig a katolikus iskola és a tanítók is kaptak fa- és földilletményt, amit azonban hamarosan elvontak. A városnak 1886-ban sikerült megszerezni az örökváltságot és a szerződés 6. pontja értelmében: a felsorolt kötelességek a városra szálltak. Kratochwill Ferenc plébános 1889-ben Filléregyletet alakított, melynek bevételéből szerzetes nővérek vezetésével leányiskolát és óvódát akart felállítani. Ehhez a várostól kérte a járandóság megemelését. A polgármester és a testület - a város szorult anyagi helyzetére hivatkozva -, először a felekezetek fadeputátumának teljes megvonását akarta, majd minimális hozzájárulás mellett döntött. Ezt a plébános a vármegyénél megvétózta azzal az indoklással, hogy "quod uni justum, alteri sequum", ami az egyiknek jogos, a másiknak méltányos, "hoc exigit justitia" ezt követeli az igazság. A túlkapásokról és aránytalanságokról statisztikákkal, számokkal kimutatást készített és kinyomtatta. Ezt küldte el az alispánnak is. "A szerb hitközség, a lélekszám csökkenése következtében megüresedett plébániák és csökkenő - tehát nem létező - iskolák után is megtarthatta az illetményt, miért vonták el az emelkedő létszámú katolikusoktól 1859-től a jogos illetményt, s az új iskolák után miért nem kaphatják?" Kimutatta, hogy az 1891-es népszámlálás szerint a 4266 fős lakosságból a felekezetek a következő felosztás szerint kapták a fajárandóságot a várostól:katolikus | 3225 fő | 82 m3 |
görögkatolikus | 6 fő | - |
görög keleti | 595 fő | 195 m3 |
evangélikus | 78 fő | - |
református | 186 fő | 27 m3 |
zsidó | 176 fő | 24 m3 |
katolikus | 4317 fő | magyar | 2971 fő | |
pravoszláv | 631 fő | német | 916 fő | |
református | 368 fő | szlovák | 941 fő | |
evangélikus | 114 fő | szerb | 579 fő | |
zsidó | 317 fő | dalmát | 259 fő volt. |