Egy sima, egy közvetett:
Médium-verziók
 
 

A kerekasztal-beszélgetésen azt próbáltuk körüljárni, hogy az egyes – hagyományos és újabb, művészeti és technikai, közvetlen és közvetett – médiumok globális fejlődése jelenleg milyen irányokba tart, illetve hazai helyzetükben milyen lehetőségek merülnek fel. A beszélgetésben a résztvevők közül Déri Zsolt a zene, a rádió, Kopper Judit a televízió, Molnár Dániel a zene, a rádió, az internet, Sugár János a művészeti és technikai médiumok, a képzőművészet, Szabó György a táncszínház, a zene, Szőnyei Tamás a könyv, a zene, Tardos Károly a képzőművészet, a művészeti intézményrendszerek területét képviselte. A vitát Tardos Károly vezette.

Tardos: A médiában s a művészeti médiumokban elképesztő mértékű a globalizálódás. Egyre kevesebb, egyre nagyobb globális médiabirodalom uralja a piacot. Csak egyetlen példa a média felszippantó erejére: a Westinghouse nevű, ipari fogyasztási cikkeket gyártó cég – amely az amerikai piacon a 90-es években a második leghatalmasabb birodalom volt a General Electric mellett ebben a szektorban – nemrégiben beruházott a CBS-be, az egyik legnagyobb amerikai tévécsatornába, és odáig ment, hogy eladta az összes ipari részesedését, és vásárolt rajta egy sor egymásra épülő médiarészesedést. Ez a váltás, a tőke ilyen átvándorlása valójában az ipari társadalmak újjászületése a médiatizált társadalmakban.

Szabó:  Amikor ‘88 környékén New York leghatalmasabb lemezboltjábában, a Tower Recordsban jártam, minden előadót ismertem. Persze akkor zenével foglalkoztam elsősorban. 1993–94-ben, amikor ismét ott voltam, már szinte egyetlen együttest sem. Óriási a specializálódás. Az emberek, ha naprakészek akarnak lenni valamiben – ahogy például én akkortájt a zenéről már sokkal inkább a táncszínházak területére tértem át –, az adott terület információinak befogadásához szükséges időigény miatt hihetetlenül izolálódnak más művészetektől. Nagyon jó lenne, ha a művészeti ágak jobban kommunikálnának. Mint Laurie Andreson esetében. Ő arra is nagyon jó példa, hogy miként válik valaki az elitkultúrába tartozó művészből nagy tömegek számára is népszerűvé. Kezdetben csak múzeumokban tartott performance-okat, aztán összeállított egy slágerjellegűbb anyagot, abban a pillanatban a média kiemelte, és egyből eladhatóvá, piaci értékké tette a zenéjét.

Sugár:  Van egy remek szlogen: „think global – act local”, gondolkozz globálisan és cselekedj lokálisan. Azt jelenti, hogy az ember valójában nem tud másképp cselekedni, mint lokálisan. A globális gondolat perspektíva, dimenzió, akár egy világkép is, de egyrészt a döntéseinket helyben hozzuk meg, másrészt a mediális kor nagy tanulsága, hogy egyre több mindennel kerülünk közvetett viszonyba.

Tardos:  A közvetettségről az jut eszembe, hogy a médiumokon belül különbséget lehet tenni a médiumok jellege szerint is, kezdve mondjuk a hagyományos, legközvetlenebb médiumokkal, az előadóművészetekkel, a technikai sokszorosíthatóság korszakában keletkezett médiumokig. S ami változás megfigyelhető, az az, hogy egyre inkább közvetettebbé válnak a médiumok.

Sugár:  Igen. Folyamatosan nyomokat hagyunk magunk után a hipermediális közegben, aztán ahhoz, hogy ez a hipermédia-adatbázis életre keljen, egy kutatónak vagy felhasználónak a személyes idejére van szükség. Szerintem mindez a tapasztalat nagyon pozitívan hat a művészetre. Megtanulunk hihetetlen széles változatosságban alkalmazkodni a közvetett helyzetekhez, földolgozni közvetett élményeket. Ez a furcsa mediális kor megkövetel egy olyan tudatosságot, amivel el tudjuk dönteni, mikor milyen eszközt alkalmazunk kommunikálásra, információátadásra, továbbításra, raktározásra. Ez azt jelenti, hogy tudatossá tesszük azt is, hogy mi az, amit csak közvetlenül lehet átélni. Tehát le lehet ugyan reprózni egy festményt, de az igazi, a totális befogadása csakis a közvetlen, a festménnyel egy térben, egy időben való jelenlét során lehetséges. A közvetlen átéléssel kapcsolatos tudatosságnak rengeteg jelét látni a társadalmi szokások körében, például abban, ahogy a 90-es években a yuppie szerepmodell átalakult: dohányoznak, szivart szívnak, ínyencek lettek, bort isznak és nem ásványvizet. Tehát tudatossá válik, hogy például én most nem közvetetten kommunikálok valakivel, hanem kiélvezem az egyidejűség és a közvetlenség teljes spektrumát, belépek a metakommunikáció terébe.

Tardos: A globális tendenciákhoz kapcsolódik, hogy minek is van fontossága manapság a nemzetközi gazdaságban. Tudniillik a másik nagy médiafelvásárlás az utóbbi években, hogy egy szórakoztatóipari nagyhatalom, a Walt Disney cég megvásárolta a Capital Citiest, a második legnagyobb amerikai televíziós társaság, az ABC tulajdonosát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Bill Gates milyen szédületes hatalommal rendelkezik szerteágazó médiális területeken, láthatjuk, hogy a programnak, a gondolatnak, a szoftvernek milyen hatalmas szerepe van, és az egyre inkább nő. Tehát szemben a múlt századi állásponttal, miszerint a termelőeszközöknek tulajdonították a legnagyobb szerepet, most radikálisan megfordult a helyzet.

Molnár: Szerintem nem fordult meg egyáltalán. Ma a szoftver termék és termelőeszköz is egyszerre, és a reprodukciója szinte ingyenes. Minél nagyobb példányban terjed el a szoftver, elérhető egy elvi zérusköltség, és ettől kezdve ez a legjobban megtérülő befektetés. A legutolsó példa az volt, amikor egy cég három izraeli egyetemistától megvásárolta az ICQ nevű szoftvert annyi pénzért, amennyi a MOL éves bevétele Magyarországon. Gyakorlatilag semmit nem csinált a három srác, csak összehoztak valamit, és picikét ránéztek három éven keresztül. Más. A médiumok kontrolljáról: Esther Dyson, aki az új gazdaságok egyik legnagyobb szakértője, azt vallja, hogy a legjobb heckerek, legnagyobb feltalálók jelenleg még mindig a maffia tagjai. Ez a klasszikus hollywoodi filmekből ismert helyzet: jobbak a fegyvereink, gyorsabbak a kocsijaink, mint a rendőröknek. Hasonló téma az, hogy a legutolsó agyon-hype-olt zenei stílus, a speed garage, az angol gengszterek egyik tipikus, kisajátított stílusa volt. Még a mai napig is játsszák vasárnap esti klubban Londonban. Mintha a gengszterek fogékonyabbak lennének az újra...

Sugár:  Szerintem a kor sok kulcsfogalma közül kettő igen lényeges: a figyelem és a hatékonyság. A figyelem a legfontosabb, nem az információ az igazi érték – bár nyilvánvalóan valamennyire az is –, hanem a figyelem. Hogy hogyan tudjuk valakinek a figyelmét megragadni, magunknál tartani, illetve abba az irányba befolyásolni, amerre szeretnénk. A másik a hatékonyság. Most mi is egy teremtett helyzet részesei vagyunk: ahelyett, hogy két ember beszélgetne, egy asztaltársaság dialógusa folyik. Felveszik, szerkesztik, publikálják, és majd terjesztik, ezáltal sokkal hatékonyabb lesz, mint hogyha csupán két ember múlékony beszélgetése volna.

Kopper: Ami engem ebben a kérdéskörben mostanában a legjobban érdekel, az a valóság mint szappanopera. Különös tekintettel a nemrégi, ismert Clinton és Monica-történetre. Az amerikaiak követelték, hogy legyen folytatása a sztorinak, mert annyira beleélték magukat, hogy napról napra újabb eseményeket tudnak meg, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Az emberek igénylik a szappanoperát. Ez a jelenség már látható volt az O. J. Simpson- és a Diana-ügyben is. Egy ponton felmerül az emberben, hogy valójában a média csinálja-e a politikát, vagy csak közvetíti. Érdekes, ahogyan rétegződött a Monica-történet a médiában: először megjelent az újságban, utána a televízióban, aztán felkerült az internetre, majd kiadtak egy videókazettát belőle stb. A média összes eszköze egymásra rakódott, mint egy rakott palacsinta. Végül a Mai Nap című újságban olvastam, hogy megtalálták Monica magyarországi hasonmását. Versenyt hirdettek, és egy balmazújvárosi tanítónő személyében ráleltek a magyar Monicára. És bár Clintonban még nincs meg a tuti, biztos hamarosan meglesz.

Tardos:  A média csinálja a sztárolási rendszert is. Nyilván gazdaságilag van annak jelentősége, hogy kevesebb, de meghatározható és még regisztrálható számú művészt tüntessen ki valamilyen módon a figyelmével. A művészeti ipar egyes ágai úgy épülnek föl, hogy ha a független intézményekben megszületik valami új, az egy későbbi stádiumban lehet, hogy átkerül a kereskedelmi szférába, ami már szélesebb körben megnyilvánuló érdeklődést jelent, onnan – esetenként előbb is – eljut a makrószférába, szétszóródik, a tágan értelmezett művészeti iparon, színes trikón és szalvétamintán keresztül szinte mindenki számára elérhető lesz. De az, hogy hányan és kik kerülnek tovább, az a sztárolási rendszer sajátosságaitól függ. Nemrég volt Dunaújvárosban egy szimpózium, és ott is felvetődött a kérdés, hogy a sztárolási rendszernek milyen esélyei vannak Magyarországon? Amennyire a megjelent folyóiratcikk alapján leszűrtem a beszélgetésből, nincsenek esélyek igazából. A nemzetközi hálózatot, ami a létező nemzetközi kurátorainkon keresztül elérhető ugyan, nem tudják, nem tudjuk eléggé befolyásolni.

Szabó:  Magyarországon ez a rendszer még nem épült ki. Ebben pedig nagy szerepe volt annak, hogy nálunk hosszú ideig nem működött a piac. S hogy a megváltozott helyzetben sem alakult ki a sztárolási rendszer, azért van, mert hosszú időt igényel.

Molnár: A kérdés az, hogy mennyire tud globális lenni valaki, és mekkora a minimális felvevő piac, aminek lehet sztárt csinálni. A magyar nyelvterület egyfajta gát, meghatározza, hogy mekkora a fogyasztó közönség, amely bizonyos szegmensének vagy tudunk sztárt csinálni, vagy nem. Ez nagyon fontos, mert a sztárcsinálás említett intézménye pont abból állna, hogy ha valaki átbillen az undergroundból az overgroundba, arra egyből rá kell települnie egy komplett iparnak. Onnantól kezdve kulcstartót lehet gyártani a képével, és bármi mást, mert úgyis meg fogják venni. Ezen van a megtérülés és nem azon, amit csinált, a költségek ugyanis ugyanazok, mint eddig. Nálunk nem hiszem, hogy van erre esély.

Déri: A zenében a rendszerváltás előtt a terep kicsi és elzárt volt, lehettek sztárok, de amint igazán kinyílt az emberek figyelme, és kifelé is koncentrált, és elég információt kaptak onnan, az egész nevetségessé vált. Akik eddig a kis, zárt világnak a sztárjai meg kiskirályai voltak, a többivel összehasonlítva egyszerűen nevetségessé váltak.

Szőnyei: A mostani sztárok is ugyanolyan nevetségesek, mert ráadásul egyéniségük sincsen, csak kópiák. Aki eszi, eszi, de aki kicsit távolabbra is tud látni, az csak legyint az egészre.

Déri: Kópiák, na de azért eszi, aki eszi. Az a szörnyű Magyarországon, hogy egy átlagembernek egyszerűen nincsen miből választania. Nagyon kicsi szelet, amit eléraknak tálcán, és ha nem tudja, hogy ezen kívül másra is lett volna lehetősége, akkor nyilván azt a szemetet fogja enni, amit elétesznek.

Molnár: 22-es csapdája. Mivel keveset ismernek, keveset mutatsz. Tehát célozni kell.

Déri: A magyar kereskedelmi rádiózás célzása például olyan, hogy csak azt a két számot játsszák, ami biztos sláger, és nem játszanak olyat, amiről bizonytalan, hogy slágerré válik-e. Ezzel szemben a nyugati rádiókban – például Amerikában – nagyon gyakran úgy tud valaki sztárrá válni, hogy több évvel a megjelenése után fut be egy album. Ez úgy történik, hogy a rádióállomásokon játszanak egy számot, mert tetszik nekik, és egyre többen telefonálnak be, hogy hú de jó volt a szám, mi volt ez, szeretném még egyszer hallani, és a szám újból és újból körbegyűrűzik az országban, mígnem esetleg befut az illető.

Tardos: Ez a pillangó-hatás.

Déri: Hónapok alatt tud sztárrá lenni valaki így, alulról, a közönség felől érkező kezdeményezésen keresztül. Erre rá lehet játszani, viszont a közönség kezében valóban van egy ilyen lehetőség.

Tardos:  Nálunk a komolyzenei piacon is nagyon nehéz helyzet alakult ki. Gyakorlatilag, akik korábban sztárokként tudtak működni, egyre visszaszorultak.

Szőnyei: A helyzet kicsit hasonló a könnyűzeneihez, csak súlyosabb. Amíg a szocializmusban volt egy hanglemezkiadó, az választotta ki magának azt az egy-két zongoristát és egy-két zenekart, akiket futtatott, mert piaci alapon úgy döntött, hogy nyolcat nem lehet: most ugyanez történik, azzal a különbséggel, hogy a magyar, Hungaroton nevű hanglemezkiadó vállalat egy a sok kicsi közül. Eltörpül a nagy világcégek mellett, mert a világcégek választanak, kiemelik a maguk három-négy-öt sztárjelöltjét, akik között lehet például idős és kopasz zongorista, tizenhat éves hegedűs lány kivágott ruhában, de nincsen szükségük harmincötödikre. Szegény magyarok ennek a levét isszák.

Szabó:  Ha a komolyzene esetében nézzük a helyzetet, azt látjuk, hogy Ligeti György nem Magyarországon dolgozik, Eötvös Péter most kötözött Hollandiába, Kurtág Ausztriában, illetve Németországban lakik. A magyar kultúrát úgy lehet eladni, mint a Sebestyén Márta-féle lopás esetében, ami egyfajta sajátos, lopásos koprodukció volt.

Déri:  Nem volt lopás, egy Deep Forest nevű francia zenekar Sebestyén Mártával megbeszélte, tehát tudott róla, engedélyt adott rá, sőt volt olyan szám, amit ő maga énekelt fel újból.

Szabó:  Ebben az átemelő közeg a fontos, ami azért volt, hogy az ismertség egy bizonyos küszöbét átlépje valaki. Ugyanígy átlépi Kurtág, de miért úgy kell neki, hogy kiköltözik külföldre, vagy Nagy József és Frenák Pál Franciaországba, Halász Péterék Squat színházát is azért ismerték el, mert New Yorkba mentek.

Tardos:  A küszöbátlépés, hogy a figyelem ráirányuljon valakire, nagyon nehéz, mert – főként Magyarországon – még annyira sincsen strukturálódva, hogy egy művészeti ág szegmenseinek információtermelő komplexitása kialakuljon, mint ahogy az az archetipikus New York-i művészeti iparok esetében kialakult. Ott ugyanis úgy néz ki egy-egy médium helyzete, hogy a független, kereskedelmi és makrointézmények mind átfedésben vannak, amitől egyrészt iszonyatosan kompetitívek, másrészt elképesztően gyorsan felszívják az új információt, a sztárjelölteket. Visszakapcsolódva Magyarországhoz, hogy mit tehetünk mi a nonprofit szférában, csak az merülhet fel, hogy erős, nyitott nonprofit szférát kell csinálni, csakhogy a nyitottság kétoldalú. Ha a másik odalról – akár makroszinteken, akár a kereskedelmi zónában – nem kellőképpen érintkezik részben kapcsolódási szándékokkal, felszívásra való nyitottsággal, részben anyagi lehetőségekkel, nehezen tud az egész működni.

Sugár:  Amikor Szoboszlai János Dunaújvárosban a sztárrendszerről beszélt, arról, hogy legyen magyar sztár a képzőművészetben, nekem rögtön Erdős Péter jutott eszembe. Szoboszlait messzemenően tisztelem és igaza van, de Erdős Péter egy karriert épített fel arra a kulcsmondatra, amit mindenki hallani akart, amire minden ajtó megnyílt: hogy lesz magyar sztár, lesz magyar világsztár. Nem lett természetesen. Szerintem ez rossz megközelítés, egy régi szómágia emléke. Nemcsak azért, mert nem lehet befolyásolni, hanem mert azt felejtik el, hogy a sztárrendszer minden területén, a könnyűzene, képzőművészet területein is hihetetlenül sok manipuláció jelenik meg. Az érdekcsoportok, gengszterektől a kiadókig, a terjesztőkig mind nyerni akarnak. De ugyanakkor ehhez hozzátartozik egy hihetetlenül erős, professzionális figyelem is. Tehát figyelnek az emberek. Úgy látom, ebben van hiány Magyarországon. És megint arról van szó, amit korábban szoftvernek nevezett valaki, ami nem kerül pénzbe: figyelni nem kerül pénzbe. Az egyik kedvenc példám, hogy van egy-két vezető művészi, képzőművészeti folyóirat, amelyek olyanok, mint gazdaságban a Wall Street Journal, csak nem számadatokat, hanem képeket és cikkeket közölnek. A német Kunstforum 30 márka (az ott is elég drága), vastag, mint egy könyv, és kéthavonta jelenik meg. Az amerikai Art Forum nagy formátumú, de vékony. És mind a kettő ugyanolyan befolyásos, csak az Art Forum hatékonyabb, mert kisebb terjedelemben vállalja, hogy akár antidemokratikusan is, de kiemel művészeket, eseményeket, a figyelmet koncentrálja. Nem igyekszik totális áttekintést adni, vagy elhitetni, hogy az totális körkép, mindenből egy picit vesz. Ehhez egy hazai adalék: Magyarországon nincsenek kritikusi életművek az utóbbi évtizedekben, mondjuk 40 évben. Valamiképpen a figyelem még nem vált státusszimbólummá.

Tardos:  Mennyiben más az egyes művészeti médiumok globális helyzete annak függvényében, hogy előadóművészetek – zene, tánc, színház –, ahol közvetlen módon embereken keresztül történik a művészeti produktum bemutatása, avagy ahol tárgyi eszközökön, illetve technikai sokszorosításon keresztül történik kommunikálásuk a befogadókkal? Globálisan mennyire más ezeknek a helyzete? Mert végül mindegyik globálissá tudott nőni, de lehet, hogy perspektívájában más a lehetősége mondjuk a könyvnek vagy az internetnek…

Sugár:  A médium disztribúciós, elosztási lehetőségei nagyon fontosak. Megint érdekes, új helyzet alakult ki. Amikor bezárnak a kisboltok, a kis cégek, kiderül, hogy egy többé-kevésbé egyszerűen megszerezhető technikai eszközparkkal, egy CD íróval, kompjúterrel, egy házistúdióval tudnak olyan zenei anyagokat produkálni, ami megtalálja a közönségét. Pontosan azért, mert a közönsége globális, megtalálhatja azt a fennmaradáshoz minimálisan elegendő fogyasztót, azt az 5 vagy 10 ezer főt, amit az adott kisvárosban vagy országon belül esetleg nem talált volna meg, de amikor tevékenysége már egy globális közönség előtt zajlik, a túlélés már esetleg lehetséges. Így nyilván az internet nagy szerepet játszik.

Déri: A mamutboltok, ahol bemegy az ember és az óriási hodályban nézegetheti a termékeket, egyszerűen ki fognak pusztulni, mint a dinoszauruszok, mert sokkal egyszerűbb lesz az interneten keresztül hozzáférhetővé tenni az anyagokat. Vannak most már komplett kicsi cégek, akik már csak interneten keresztül terjesztik az előadóikat. Nem adok egy-két évet, és amit az interneten keresztül lehallgathatsz zenét, olyan minőségű lesz, mintha otthon raknád be a CD-dbe. Viszont annyit még hadd tegyek hozzá, az volt az ellenvélemény, hogy annál nincsen nagyobb élmény, mint amikor megfogom a CD-t és az enyém, és kiveszem a borítót, lapozgatom, tényleg de jó, fölteszem a polcra.

Szőnyei: Ez ugyanígy van a könyvvel. Az interneten rengeteg minden és napról napra sokkal több minden érhető el, olvasható magyarul meg más nyelven, de nem ugyanaz, mint amit a kezembe veszek, és az ágyba viszek vagy a kályha mellé a fotelba.

Déri:  Szóval ez az, ami életben fogja tartani a médiumok közvetlenebb, valódi és kézzlefoghatóbb részét.

Sugár:  Épp ezért izgalmas és érdekes a helyzet, mert iszonyú sokszor megismétlődött már. Amikor a filmműfajban megjelent a videó, az elektronikus képrögzítés, azt mondták, meghal a film. Nem halt meg. Amikor megjelent a multimédia, azt mondták, hazavágja a könyvkiadást, mert mindent letöltünk, képernyőn olvasunk, kinyomtatjuk. Valójában pedig semmi más nem történt, csak közvetettebbé vált, úgymond mediálizálódott. A mediális technikáknak kijáró figyelmet kapta meg a könyv. A Révai Nagy Lexikont nem érdemes könyvformában kiadni, tessék CD-n kinyomni, vagy a telefonkönyvet, a menetrendet, és valószínűleg irodalmi és más alkotások között is nagyon sok ilyen van. De nyilvánvaló, hogy például Pilinszky Jánost senki nem fog CD-romon hallgatni. Kikristályosodott, tudatosabbá vált, hogy mi mire jó. Ahogy tudatosan választjuk meg a kommunikációs formáinkat, hogy mikor találkozunk személyesen, és mit lehet telefonon vagy faxon, vagy e-mailen elintézni. És a jövőben is az lesz majd érdekes, hogy ezek a kifejezési formák, médiumok hogyan értelmezik önmagukat, mi az, amire csakis ez a bizonyos forma jó, és nem más, még közvetettebb közvetítő forma, médium, mint ma a rádió, televízió, internet.

(2000/2001)