Klió 2007/1.

16. évfolyam

Az Egyesült Államok zászlajára fogadom...

Azok, akik meg akarják érteni a jelenlegi amerikai politikai folyamatokat, jól teszik, ha elolvassák Richard J. Ellis: To the flag – The Unlikely History of the Pledge of Allegiance című könyvét.

Ellis kimerítően dokumentált részletességgel és szép angolsággal írja meg a Pledge of Allegiance történetét, az iskolai zászlóavatásoktól egészen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának az ún. Newdow kontra US. Congress határozathozataláig.

A legtöbb magyar számára ismeretlen a Pledge of Allegiance, az a vers, ami ugyanakkor az amerikai emberek (elsősorban a gyerekek) mindennapi életének szerves része. Egy rövid vers, amit az iskolákban, a tanítás előtt minden amerikai gyerek kezét szívére téve, vigyázzállásban mond el: „Hűséget fogadok az Egyesült Államok lobogójának és a Köztársaságnak, amelyet jelképez: az oszthatatlan nemzetnek Isten ege alatt, ahol mindenki szabad, és mindenkit megillet az igazságszolgáltatás.”

Richard Ellis a Pledge of Allegiance több mint 110 éves történetének elmesélését a hűségeskü időben hozzánk legközelebb álló fejezeteivel indítja. 2002. június 26-án Alfred Goodwin, az oregoni 9. Számú Feljebbviteli Bíróság tagja határozatában megállapította, hogy a hűségeskü „Isten ege alatt” része alkotmányellenes, és sérti az állam és egyház elválasztásának elvét. A 78 éves bíró egy pillanat alatt az Egyesült Államok összes médiumában megjelent, mint az az ember, aki az egyik legszentebb amerikai szimbólumot támadta meg. A washingtoni szenátus rögtön határozati javaslatot fogalmazott meg, s elítélte a bírót. Robert Byrd szenátor felháborodva beszélt arról, hogy „nem fogja támogatni, hogy egy maroknyi ateista írja az Egyesült Államok törvényeit. Ha a fenti csoportnak nem tetszenek a jelenlegi szokások, szabadon távozhatnak.” (x)

A Gallup közvélemény kutatási adatai szerint 10 amerikaiból 9 továbbra is a szöveg változatlanul hagyását támogatta. A Kongresszus tagjai „két évszázados amerikai tradícióról” beszéltek, amelyben „mi (amerikaiak) folyamatosan egy nemzet voltunk Isten ege alatt.” (x)

A történelmi emlékezet az Egyesült Államokban sem tartozik a közvélemény erősségei közé. Csak kevesen emlékeztek arra, hogy a kérdéses szakasz 1954-ben került a fogadalomba. Ez az amnézia tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy úgy érezzék, jogos a felháborodásuk Alfred Goodwin jogértelmezése ellen.

Valójában csak egészen kevés amerikai ismeri a Pledge of Allegiance részletes történetét és szerepét az amerikai történelemben. A könyv szerzője szerint a Pledge of Allegiance valódi története sokkal sötétebb és felkavaróbb, mint ahogyan az a jelenlegi közbeszédben megjelenik. A Pledge szoros kapcsolatban áll az amerikai demokrácia alapjaival, azokkal a bizonytalanságokkal, amelyek az amerikai politikai kultúrát formálták. Mint mondja, a Pledge története visszatükrözi mindazokat az aggodalmakat és félelmeket, amellyel az Egyesült Államok a nemzetépítés során szembetalálta magát.

Ellis a könyvében öt olyan problématerületet különít el, amelyek döntő módon formálták a Pledge szövegét.

Az első a bevándorlók miatt érzett aggodalom. Bár az Egyesült Államok mindig is a bevándorlók nemzetének tételezte magát, ennek ellenére az „őslakos” amerikaiak növekvő félelemmel tekintettek a bevándorlók újabb és újabb hullámaira, attól tartva, hogy a világ legkülönbözőbb helyzetű országaiból érkező letelepülők aláássák az amerikai demokráciát. A Pledge története a már Amerikában született emberek története, akiket aggodalommal töltött el a bevándorlók – számukra furcsa – hagyománya és viselkedése. Ellis állításának alátámasztására Louis Hartzot idézi: „ha nincs migráció nincs Pledge of Allegiance.” (xii)

A második feszültségpont a materializmussal szembeni aggódás. Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államokban nem volt sem feudalizmus sem szocializmus, ennélfogva a kapitalizmus akadálytalanul fejlődhetett. Az emberek mindennapi életén eluralkodó materializmus fölött érzett aggodalmat periodikus módon váltogatta a versenyelvű kapitalizmus nagyszerűségébe vetett hit. A fenti két érzés két hagyományból táplálkozik. Egyrészt a republikánus „kultúrából”, amely szerint a szerzés virtus dolga, másrészt pedig a mélyen hívő kereszténységből, miszerint a feladat Isten szolgálata, és az evilági hívságoknak (értsd fogyasztás) történő ellenállás.

A harmadik problématerület a szabadságtól való félelem. Ha a materializmustól való félés a mindent maga alá gyűrő kapitalizmussal szembeni viszolygás miatt fejlődött ki, akkor a szabadságtól való félelem a korlátokat nem ismerő szabadosság elterjedése miatt érzett szorongás nyomán jelent meg. Mindkét aggodalom magában foglalja azt az előfeltevést, hogy a liberalizmus által biztosított szabadság lebontja a nemzet – vészhelyzet során nélkülözhetetlen – áldozatvállalási és védekezőképességét. Ennek kvintesszenciáját az Ellis által idézett virginai képviselő, Warren Barry szavai jelentik: „Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy olyan nemzet legyünk, amelyben az egyének – sok szabadsággal – csak laza módon kapcsolódnak egymáshoz. Ehelyett egy zászló alatt, egy célért kell hogy összefogjunk.” (xii)

A katonai kultúra és annak ideáljai, mint például a hősiesség, önfeláldozás a Pledge fontos részét jelentették. A Pledge történetének első harmadában katonai stílusban (vigyázzállás, tisztelgés) előadott ceremóniaként működött. Az „egy, oszthatatlan nemzet” rész nyilvánvaló módon a polgárháborús időszak céljaira kívánt utalni.

A negyedik problématerület a radikális gondolatok és személyek jelenléte az amerikai mindennapokban. A radikalizmusra, legyen szó bolsevizmusról, szocializmusról, anarchizmusról vagy egyébről, mint a bevándorlók által magukkal hozott Amerika ellenes vírusra tekintettek. Ha a bevándorlók – arányaikat tekintve ugyan – csak kis százalékban voltak radikálisok, az amerikai közvélemény úgy tekintett rájuk, mint potenciális felforgató elemekre: elvégre – szólt az okoskodás – bevándorlók lévén még nem ismerhették meg és sajátíthatták el az amerikai demokrácia intézményeinek nagyszerűségét. Az idegenektől és a radikálisoktól való félelem, összekötve azzal, hogy sem a demokratikus intézmények sem a gazdasági sikeresség ígérete nem lehet kellően erős motivációs tényező, hogy megnyerjék Amerikának a bevándorlókat, egyenes úton vezetett az agresszív amerikanizációs kampányokhoz. Ezek nyilvánvaló módon segítették a Pledge létrejöttét és elterjedését.

Az ötödik problématerületet a „kommunizmus kísértete” jelenti. Bár ez utóbbi szoros kapcsolatban áll a radikálisoktól való félelem témájával, mégis külön említendő, ugyanis a fogadalom szövegének változása konkrét módon kapcsolódik a kommunista gondolat előretöréséhez.

A huszadik század elejének amerikai kommunista-üldözései eltérő természetűek voltak a második világháborút követő hasonló megmozdulásokhoz képest. A huszadik század első két évtizedének radikalizmus-ellenessége egyben bevándorló-ellenességet is jelentett. Bevett volt a már Amerikában született protestáns csoportok azon törekvése, hogy a frissen érkezett (elsősorban zsidó és katolikus) bevándorlók ellen uszítsanak, míg a 40-es és 50-es évek antikommunizmusa alapvetően nem a beáramló felforgatók sémával operált. A régi típusú amerikanizációs gyakorlatok nem bizonyultak elegendőnek. A köztársasághoz fűződő lojalitás kinyilvánításának új, korábban nem létezett formáját, az istenhit deklaratív megvallását találták megfelelő eszköznek. Az istenhit megvallása – a fogadalom szövegének módosítói szerint – eredményesen fogja tudni megkülönböztetni az Egyesült Államokat az ateista Szovjetuniótól. Mint Ellis írja: „mindazoknak, akik amiatt aggódtak, hogy a kommunizmus átformálja vagy meghódítja a világot, megnyugtató volt az a tudat, hogy Isten a mi oldalunkon áll, és hogy ő az, aki garantálja a liberális demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus végső győzelmét”. (xiv)

Ellis a Pledge történetének legkorábbi előzményeit a XIX. század legvégén találta meg, amikor is egész Amerika-szerte elterjed egy mozgalom, amely célként fogalmazta meg, hogy minden iskolának legyen saját zászlaja. A Köztársaság Hadserege (Grand Army of the Republic) New Yorkban, abban a városban, ahol a bevándorlók amerikai földre léptek, zászlóavatási ünnepséget szervezett 1892-ben. Az ünnepség célja az amerikai zászlóra alapozott hazafias liturgia létrehozása volt, annak érdekében, hogy a bevándorlók gyermekei „olyan tisztelettel tekintsenek az amerikai lobogóra, mint a zsidók tették ezt a Frigyládával kapcsolatban”. (5.)

A hadsereget ennek a nemes eszmének az elterjesztésében a Youth’s Companion című nagy példányszámú családi lap segítette. Szerencsés egybeesés folytán ugyanis a lap előfizetői táborát a fiatalság körében azzal igyekezett növelni, hogy egy selyemlobogót ígért – mintegy jutalomként – a legtöbb előfizetőt verbuváló diákoknak.

Ezen a ponton találkozott szerencsésen a Köztársaság Hadserege által kezdeményezett zászlóavatási ünnepség, az amerikai kontinens felfedezésének 400. évfordulója és a folyóirat terjesztési politikája.

A korábban lelkészként működő Francis Bellamy 1891-ben érkezett a Youth’s Companion-höz. Feladatául a Kolombusz-napi megemlékezés programjának kidolgozását kapta. Hogy biztosítsa az ünnepség kellő emelkedettségét, megírta azt a néhány soros verset, amely – kisebb módosításokkal ugyan – a mai napig kötelező az amerikai iskolákban a gyerek számára. A fogadalmat – a szervezők elképzelései szerint – a megemlékezésen részt vevő diákok vigyázzállásban, kinyújtott karral, fölfelé fordított kézfejjel mondták el.

Az I. világháborút megelőző időszakban csak kevés kísérlet történt a fogadalomhoz kapcsolódó rituálé országos szintű egységesítésére.

A háború tapasztalatai és az azt követő kommunista üldözések alapvető változásokat hoztak a Pledge szerepében is.

Bellamy 1923-as esszéje „A New Plan Counter-Attack on the Nation’s Internal Foes” a Pledge intenzív elterjesztését tűzte ki célul a hazafias érzés felkeltésére az egész országban. (68.) Minél inkább jellemezték a 20-as és 30-as éveket sztrájkok és baloldali tüntetések, annál inkább kimutatható az igény a fogadalmi hazafias rituálé kötelező használatának elterjesztésére.

Ahogy a Pledge egyre inkább az amerikai hazafiság szimbólumaként jelent meg, úgy növekedett vele szemben az ellenállás is sokak részéről. Érdekes módon a legjelentősebb ellenállás vallási megalapozottságú volt. A Jehova Tanúi nevű vallási közösség szenvedte el talán a legtöbb érdeksérelmet a fogadalom elmondásának megtagadása miatt. Véleményük szerint a Pledge-t kísérő rituálé nagyban hasonlított a náci Németországban kötelező Heil Hitler karlendítéses rituáléra, s mint köztudott volt, Németországban a Jehova Tanúi közösség tagjait üldözték. A Tanúk érvelésének kétség kívül kínos volta arra ösztönözte a hatóságokat, hogy a fogadalom elmondása során a kinyújtott kart a szívre tett változattal helyettesítsék.

A hidegháborús időszakban, a Szovjetunióval szembeni politika részeként 1954-ben történt meg a Pledge szövegének módosítása. Annak érdekében, hogy az amerikai fegyveres arzenál „lelki fegyverrel” is kiegészüljön, került sor az: „Isten ege alatt” résznek a szövegbe történő beiktatására. (137.)

A vietnami háborúval szembeni ellenállás és a polgári jogi mozgalmak a Pledge-hez való viszonyt is formálták. Ebben az időszakban sikerült elérni a lázadó diákságnak, hogy akár ülve is maradhattak az eskü elmondásakor, s ez nem járt automatikusan az adott iskolából történő elbocsátással.

Oszthatatlan nemzet? – kérdezi Ellis miközben rámutat a Pledge-nek a Reagan-elnökség óta tapasztalható diadalútjára, arra, hogy milyen módon próbálják a republikánusok egy „hazafias színház” kötelező elemeként használni a fogadalmat, és kínos helyzetbe hozni mindenkit, aki megpróbálja a Pledge-t helyi értékén kezelni.

1988-ban a Republikánus Párt megfogadta, hogy „megvédi a Pledge-t, mint azt az eszközt, amely a szabad társadalom által vallott értékek lényegéhez vezető utat jelenti.” (182.)

Bár a Reagan-elnökségnek lassan húsz éve vége, a republikánusok továbbra is előszeretettel használják a Pledge-t annak bizonyítására, hogy ők – ellentétben a demokratákkal – közelebb állnak az igazán meghatározó amerikai értékekhez. (207.)

Természetesen 2001. szeptember 11-e óta ezek a tendenciák még inkább felerősödtek.

Mi magyarázhatja, hogy az Egyesült Államok az egyetlen nyugati ország, amely mindennapos hűségesküt kíván a diákjaitól? Mit jelenthet hűségesküt tenni egy liberális demokráciában?

Mindazoknak, akik már eddig is hajlandóak voltak észrevenni a „hivatalos történetírás” keretein túlmutató munkákat, azoknak remek választás lehet ez a könyv. A Pledge of Allegiance történetének megismerése alapvető módon segíthet hozzá az Egyesült Államok történetének megismeréséhez is.

Richard, Ellis J. To the flag – The Unlikely History of the Pledge of Allegiance (Az állampolgári hűség-fogadalom valószínűtlen története). University Press of Kansas, 2005. 297 p.

Nehéz Győző