Klió 2004/3.

13. évfolyam

Új oszmán pénztörténet felé

 

 

A közelmúltban örvendetes módon újabb kézikönyvvel lett gazdagabb az oszmán pénztörténet. Nem véletlen, hogy szerbiai szerző tollából származik a legújabb korpusz, hiszen balkáni szomszédainknál – és ide értendő a romániai és moldáviai kutatás is – mindig különös érdeklődéssel fordultak az oszmán pénzverés emlékei felé, talán azért is, mert náluk évszázadokig kényszerűen szünetelt a nemzeti pénzverés, illetve ha volt is, jelentősége eltörpült az oszmán világbirodalom pénzkibocsátása mellett. Ezzel szemben a magyar pénzverés legszebb hagyományait a királyi Magyarország és Erdély másfél század során megőrizte és továbbfejlesztette, számunkra így az oszmán pénzek kutatása mindig is másodlagos volt... Pedig a török kori régészet – ha nem is túl gyakran, de – szembesülni kénytelen az ásatásokon előkerülő oszmán-török pénzek meghatározásának olykor embert próbáló feladatával (keltező értékének megállapításával), amint a numizmatika is az éremkincsekben fel-felbukkanó veretek alapos feldolgozásával.

Ha alapvető kézikönyvet kellene ajánlanunk az oszmán numizmatika tanulmányozásához, mindmáig Anton Schaendlinger bevezető jellegű monográfiáját1 említhetnénk meg első helyen. Ha pedig pénztörténeti kézikönyvről van szó, akkor a közelmúltban megjelent török összefoglalás a megkerülhetetlen vezérfonal.2 Mindez persze konkrét érmek feldolgozásához korántsem elegendő. Ezzel el is jutottunk az oszmán numizmatika legnagyobb problémájához: nincs egységes (térben, időben, pénztípusban) mindenre kiterjedő – Münzgeschichte és Geldgeschichte értelemben – korpusznak tekinthető mű.3 Slobodan Srećković művei,4 így a legutóbb megjelent összefog­lalása is, még csak az első – talán a második – lépést jelentik e nagy cél felé.

A szerbiai szerző ebben a művében arra vállalkozott, hogy az Oszmán Birodalom teljes pénzverését bemutassa a pénzverdék alfabetikus sorrendjében. Műve nagy előnye, hogy a jelentősebb gyűjtemények katalógusai és egyes gyűjtemények személyes tanulmányozása révén megállapította a verdék működésének idejét is – mivel az oszmán pénzek évszámai csak „orientálnak” (rendszerint a szultán trónra léptének évét adják meg az uralkodó teljes uralkodási ideje alatt) –, mindezt csak körülbelüli pontossággal. Ezzel azonban a szerző vitathatatlanul nagy szolgálatot tett nemcsak a numizmatikai, hanem a régészeti és gazdaságtörténeti kutatásnak is.

Anton Schaendlinger 108 verde nevét közölte, ezt a számot Srećković további hússzal növelte oly módon, hogy egyesekről bebizonyította: valójában nem is léteztek, a korábbi feltételezés a verdenév téves olvasatán alapult. S bár gazdaságtörténeti kérdések tárgyalására nem vállalkozik, ám az Oszmán Birodalom forgó fizetőeszközök (ezüstpénzek) által meghatározott négy nagy monetáris zónája közül háromnak az ilyenkor kötelező bemutatása itt sem marad el (akcse: Rumélia és Nyugat-Anatólia; para: Arábia, Egyiptom, Jemen; sáhi: Kelet Anatólia és Irak). A bevezető tanulmány tulajdonképpen két nagy részre oszlik: a kézi és a gépi pénzverés korszakára, a korszakhatár II. Szulejmán 1687-es trónra lépte. A pénzeket Srećković anyaguk szerint osztályozza, így először az oszmánok aranypénzét, a szultánit mutatja be részletes metrológiai (finomsági és súly-) adatokkal. A török pénztörténet mindeddig nem bizonyított alaptétele, hogy az oszmán aranypénzeket a velencei dukát pénzlába szerint verték. A kézikönyvként használt Schaendlinger-féle „Oszmán numizmatika” a szultáni nyerssúlyát 3,56 grammban, finomságát 980 ezrelékben adja meg, ennek alapján az egyes darabok fínomsúlya 3,4888 gramm. Ezzel szemben a Şevket Pamuk-féle oszmán pénztörténet a XV. századra következetesen 3,572 grammos súllyal számol. A Pamuk által idézett 1482-es kánunnáme úgy rendelkezik, hogy 100 miszkálnyi\ (1 miszkál = 4,608 gramm) színaranyból 129 darab aranydukát verendő, melyből négy darab visszatartandó pénzverési illetékként. A forrásból nem derül ki, hogy mi is értendő színaranyként: a pénzöntvény finomsága vagy pedig a tényleg 24 karátos arany. Sajnos, a jeles török gazdaságtörténész sem világosít fel bennünket, sőt a pénzzé vert ezüst és a pénzzé vert arany értékviszonyának megállapításánál finomsúlynak veszi ezt az értéket; másutt ugyan azt állítja, hogy a török aranydukát finomsága 997 ezrelék volt. Ha Pamuk adatait elfogadjuk, a török aranydukátok nyerssúlya – legalábbis a XV. században – 3,5827 gramm (997 ezrelékes finomság esetén), illetve 3,6448 gramm (980 ezrelékes finomság esetén) volt. Srećković következetesen Pamuk adatait ismétli, azt állítva, hogy a török aranydukát finomsága változatlan maradt (23 és fél karát, amely szerinte 997 ezrelék, valójában 979 ezrelék!), csak a súlyadatok változtak. Ha az Artuk szerzőpáros katalógusának adatai alapján, az ott közölt II. Mehmed-kori szultánik súlyának súlyozott átlagát számítjuk ki, 3,43 grammos nyerssúlyt, míg ha a Pere-féle katalógus aranyait vesszük figyelembe, a súlyátlag 3,50 gramm. Az irodalomban közölt értékektől igencsak távolinak tűnik a valóság... Ráadásul a mintának tekinthető velencei pénzek metrológiai adataitól is eltérnek a fenti adatok. A Kelet-Mediterráneum vezető valutája, a velencei dukát vagy zecchino finomságát 1269-ben határozta meg a velencei nagy tanács: ekkor 23 1/4 karátban (979,16 ezrelék) állapította meg. A tanács – látva a bizonytalanságot az első velencei dukátok megjelenésekor – deklarálta, hogy a velencei dukát finomsága legalább olyan jó, mint a firenzei forinté: „tam bona et fina per aurum vel melior ut est florenus”. Egy velencei márkából 72 darab dukátot vertek. A dukát átlagsúlya (törvényes középsúlya) 3,559 gramm volt. A velencei dukát súlyát – finomsága fenntartása mellett – többször is csökken­tették, így a XV. század végén, 1519-ben és 1526-ban.5 A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Srećković szerint az aranypénzek finomsága – az egységes szultáni rendelkezések ellenére – verdénként változott... A török aranydukát problémakörének gazdaság- és pénztörténeti elemzése tehát még továbbra is elvégzendő feladat marad, amelyben hasznos segítséget jelentene több száz dukát roncsolásmentes anyagvizsgálata (RFA).

Még szerteágazóbb témakör az oszmán ezüstpénzverés kérdése. Az ezüstpénzek – szemben az aranydukáttal, mely a távolsági kereskedelemben és a nagy vagyonok tezaurálásában játszott szerepet – a napi piaci kisforgalom és a zsoldfizetés pénzeszközei voltak. Ráadásul az Oszmán Birodalom központjában számítási pénzként is használt akcse csak a birodalom egy részében volt elfogadott fizetőeszköz, mivel az – amint fentebb már említettem – négy nagy monetáris zónára oszlott. Srećković művének hiányosságnak tűnő vonása, hogy a bevezető tanulmányban nem tárgyalja részletesen a központi területeken használt ezüstpénzt, az akcsét, illetve említés szintjén sem foglalkozik a negyedik nagyobb monetáris zónával: a magyar hódoltsággal és az azzal szomszédos területekkel, ahol a királyi Magyarországon vert denár („török” nevén penz) volt a kedvelt fizetőeszköz. Előbbire talán az szolgálhat a szerző mentségéül, hogy az elmúlt években három kötetet is publikált az akcséről,6 az utóbbi pedig az oszmán numizmatika számára inkább csak gazdaságtörténeti jelentőséggel bír. A másik három ezüstpénz verését viszont részletes és igen alapos táblázatokban tanulmányozhatja a kutató és a téma iránt érdeklődő gyűjtő. Meg kell jegyezni, hogy a négy nagy zóna persze korántsem fedte le a birodalom egészét, sok tartományban helyi pénzek forogtak, ezek közül csak a nászri területét – Líbiát, Algériát és Tuniszt – emeli ki Srećković.

A fejezet harmadik, izgalmas témaköre a rézpénzverés (mangir), melyet a szerző szintén összefoglalóan mutat be. A rézpénzek kérdéséhez azért is nehéz hozzászólni, mert ezeket a vereteket kevesen gyűjtik, s a nagy gyűjteményekben sem nagyon fordulnak elő. Talán ez az a terület, amely még kevéssé sem feltárt; így nagyon sok gyűjtőmunkára lesz szükség az oszmán rézpénzverés alapos megismeréséhez.

Az oszmán pénztörténet második nagy korszaka a gépi pénzverés időszaka. Mint már említettem, ez a pénztörténeti szakasz II. Szulejmán (1687–1691) uralmával kezdődik, tehát így számunkra már kevésbé fontos, ám szeretném hangsúlyozni, hogy azért ismeretes olyan XVIII. századi éremlelet a történelmi Magyarország területéről, amelyben török pénzek is voltak.7 Így csak üdvözölni lehet, hogy az új kézikönyvben jócskán találhatunk adatokat az Oszmán Birodalom hanyatlása idejében vert pénzekről is.

A könyv nagyobbik részében található a verdék pénzverési tevékenységét részletesen bemutató adattár. A verde neve mellett megtalálhatjuk a helység mai nevét, jelenlegi hovatartozását (ország), egykori közigazgatási beosztását, térképet, a verde által kibocsátott pénznemeket kronologikus sorrendben, illetve a legfontosabb irodalmat. Az adattár – nyilván évről-évre újabb veretek előkerülésével számolhatunk, de – az eddigi legrészletesebb anyaggyűjtés az oszmán verdék történetéhez.

Magyar szempontból egy verde adatai is különösen fontosak. A magyarországi oszmán kutatás mindeddig nem szentelt különösebb figyelmet annak a ténynek, hogy a középkori Magyarország egykori területén – a később Belgrád néven szerb fővárossá vált Nándorfehérvár mellett, ahhoz igen közel – található még egy oszmán pénzverde. E nem túl hosszú ideig működő, talán legészakibb oszmán pénzverőház ugyanakkor nem ismeretlen a török és nemzetközi pénztörténeti irodalomban, ahol kissé megtévesztően, rendszerint annyit közölnek, hogy a helység ma Romániához tartozik. Ezt az állítást mindenképpen ki kell egészítenünk azzal, hogy középkori és hódoltság kori közigazgatási beosztása viszont egyértelműen Magyarországhoz, hazánk kora újkori történetéhez kapcsolja.8

A temesvári vilájet területén található, és a török forrásokban Modava (Modâwa) néven emlegetett palánk várról, a mai Ómoldováról (Moldova Veche) van szó, amely a középkori Krassó vármegye, az újkori Krassó-Szörény vármegye területére esik. Ómoldova 1554 után szandzsákközpont, az egykori Haram (Krassó) megyét magában foglaló modavai szandzsák központja volt. Az külön érdekes, hogy a törökök nem a korábbi központot, Haram erősségét (későbbi nevén Újpalánk) választották. Modava Evlia Cselebi útleírásában is szerepel, nevét azonban tévesen Murawanak írta. Könnyen lehet, hogy ebben a közeli Morava folyó neve befolyásolta.9

A verdék tekintetében a lehetséges továbblépés az lenne, ha a verdék személyzetét is be tudná mutatni a gazdaságtörténeti kutatás; izgalmas lenne látnunk, hogy a pénzverésben jelentős szerepet játszó személyek milyen kapcsolatokkal rendelkeztek a helyi és a központi politikai elittel. Másrészt szükséges lenne egy leletrepertórium összeállítása – bármennyire nagy vállalkozás is a birodalom egész területén előkerült leleteket összegyűjteni –, mivel igazán teljes pénztörténeti képet csak így nyerhetnénk. Mindenesetre az adattár a kutatás nagy nyeresége, adatait jól hasznosíthatják majd nemcsak a numizma­tikával foglalkozó szakemberek, hanem a régészek és a gazdaságtörténészek is. A kötetet irodalomjegyzék, valamint szép és hasznos illusztrációs táblák zárják.

 

Slobodan Srećković: Ottoman Mints and Coins (Ottomán pénzverdék és pénzérmék). Beograd, 2002. 250 o.

Gyöngyössy Márton

 

1. Schaendlinger, Anton, C., Osmanische Nuimsmatik. Von den Anfängen des Osmanischen Reiches bis zu seiner Auflösung 1922. Braunschweig, 1973. (Handbücher der mittelasiatischen Numismatik Band III)

2. Painuk, Şevket, A Monetary History of the Ottoman Empire. Cambridge, 2000. (Cambridge Studies in Islamic Civilization)

3. A két leginkább használatos, mértékadó török numizmatikai mű az isztambuli Yapi ve Kredi Bankasi éremgyűjteménye anyaga alapján készült éremhatározó-katalógus: Pere, Nuri, Osmanlilarda Madenî Paralar. Yapi ve Kredi Bankasinin Osmanh Madenî Paralan Koleksiyonu. Ístanbul, 1968., valamint a szintén isztambuli Arkeoloji Müzesi éremgyűjteményét numizmatikailag feldolgozó katalógus: Artuk, Ibrahim – Artuk, Cevriye, Istanbul Arkeoloji Müzeleri Teşhirdeki Islâmî Sikkeler Kalalogu. I–II. Ístanbul, 1970–1974. Mindkettő a török numzmatika elismerésre méltó teljesítménye!

4. Itt talán csak egyet indokolt megemlíteni a szerző egyébként kitűnő munkái sorából. 1987-es monográfiájában a balkáni, pontosabban a volt Jugoszlávia területén működött oszmán pénzverdék történetét dolgozta föl numizmatikai szempontból, a verdék kibocsátásai alapján. Ma is megkerülhetetlen katalógus. Slobodan Srećković: Osmanlijski kovan kovan na tlu Jugoslavije. Beograd, 1987.

5. A velencei dukátra vonatkozó adatokat a legutóbb alapos gazdaságtörténeti kitekintéssel Peter Spufford és Buza János foglalta össze, a téma leljes irodalma fellelhető műveikben: Peter Spufford: Money and its use in medieval Europe. Cambridge, 1989. (második kiadás) 178., 268–269. (3. lábjegyzet), 407., Buza János: A magyar és a török dukát árfolyama a XVI. század közepén. Századok, 135 (2001) 900.

6. Slobodan Srećković: Akches. I–III. Beograd, 1999–2003.

7. Harsányi Pál: A brassói aranyéremlelet. Numizmatikai Közlöny 13 (1914) 23–24.

8. Míg a hazai kutatók többsége inkább csak átsiklott ezen a tényen, egyes magyar numizmatikusok és török gazdaságtörténészek határozottan állították: a Hódoltság területén nem működött oszmán pénzverde, például Şevket Pamuk is: A Monetary History of the Ottoman Empire. Cambridge, 2000. (Cambridge Studies in Islamic Civilizaliori) 90-92.

9. Srećković recenzáll műve 160., Eduard von Zambaur: Die Münzprägungen des Islams. Zeitlich und örtlich geordnet. I. Band. Der Westen und Osten bis zum Indus mit synoptischen Tabellen. Herausgegeben von Peter Jaeckel. Wiesbaden, 1968., Csortán Ferenc: Oszmán építszet a temesvári vilájet területén. In: Gerelyes Ibolya – Kovács Gyöngyi (szerk.): A hódoltság régészeti kutatása. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2000. május 24–26. közölt megtartott konferencia előadásai. Budapest, 2002. (Opuscula Hungarica III) 181.