Klió 2004/3.

13. évfolyam

I. Károly angol király bírósági tárgyalása

I. Károly angol király kivégzése nagyon fontos eseménye volt a kora újkori brit történelemnek, s talán ez az oka, hogy a történészek figyelme elsősorban erre terjedt ki, magára a kivégzést megelőző bírósági tárgyalásra viszont kevesebb gondot fordítottak. Pedig a tárgyalás lefolyása, az egymással küzdő erők és nézetek, és végül maga az ítélet többről szólt: előfeltétele volt egy újfajta angol alkotmány létrehozatalának – állapítja meg a tanulmány szerzője. Sean Kelsey éppen ezért igen részletesen végigtekinti a király perének körülményeit, elemzi a szereplők véleményét, szándékainak, tetteinek hátterét. Kelsey a Brit Akadémiától nyert posztdoktori ösztöndíj-program keretében készítette tanulmányát, és az oxfordi, londoni, edinburghi egyetemek konferenciáin, vitáin csiszolta megállapításait.

A tárgyalás részleteit talán azért sem vizsgálták, mert különböző nézőpontok szerint egyaránt az volt a vélemény, hogy a király halálos ítélete elkerülhetetlen volt. Ezt mondták régebben a vallási indíttatású történészek, úgy gondolván, hogy a gondviselés akarta így, később pedig a marxista történészek is, akik szerint a társadalmi és gazdasági változásokból következett ez a végkifejlet. Alaposabbak azok a magyarázatok, amelyek a korabeli brit körülményeket és Károly helyzetét is számba vették. A király ugyanis 1648-ban a skót hadsereget hívta segítségül a parlamenti csapatok ellen, 1648 őszén pedig írországi katolikus szövetségesei segítségét szándékozott igénybe venni. Az angol hajóhad fele szintén fellázadt a parlament ellen, így valószínűnek látszott hogy kitör a harmadik polgárháború –, és az addigi, illetve az azutáni veszteségekért egyre többen Károlyt, a „véres embert” tették felelőssé. Sokan úgy gondolták, hogy a vérbűnt elkövető uralkodónak már nem tartoznak állampolgári engedelmességgel. Mások a szuverenitás, a királyi hatalom szerződéses jellege gondolatára hivatkoztak, vagy I. Károly rossz uralkodásának leleplezésére törekedtek. Akármelyik elgondolás vezette is a királlyal szembeforduló alattvalókat, egyre többen vélték úgy, rá kell őt kényszeríteni, hogy szembenézzen saját katonai vereségével és politikai gyengeségével. Tanulmányunk szerzője meggyőződéssel állítja, hogy a király elítélésében résztvevők eleinte mindenképpen békés megegyezésre törekedtek az uralkodóval, hogy nem a király kivégzése szándékával kezdtek hozzá az ítélkezéshez, s hogy a végeredmény előre nem látható fordulat volt.

A király bírósági tárgyalásáról, sajnos, a résztvevők nem készítettek saját feljegyzéseket. A korabeli jelentések alapján mégis az a legszembetűnőbb vonása az 1649. januári eseményeknek, hogy a bírák többsége erősen vonakodott a halálos ítélet kimondásától. Károlyt négyszer vitték a legfelső bíróság elé, és minden alkalommal kétszer-háromszor adtak neki lehetőséget a védekezésre. Még a tárgyalás utolsó napján, január 27-én is felajánlották neki, hogy mondja el védőbeszédét, majd miután nem tette meg, még kétszer kérlelték. Egyáltalán nem volt tehát szándékukban a királygyilkosság.

Az 1648–49-es év telén a hadseregben viszont egyre erősödött azoknak a hangja, akik a király vérét kívánták a sok ezer ártatlan kiontott életért cserében. A legfelsőbb körökben továbbra is fenntartották volna Károly uralmát valami radikálisan legyengített formában. Sokan azzal érveltek, hogy a király kivégzése nagy hiba lenne, hiszen ő testesíti meg a parlament egységét, a törvény tekintélyét, ő biztosítja három királysága között a békés kapcsolatokat. Csak a király képes lecsendesíteni a hadsereg lázadását, ő tudja visszavonatni az ír katolikus lázadókkal folyó tárgyalásokat, és ő tudja helyreállítani a protestáns érdekeket Írországban. Ha viszont kivégzik Károlyt, az angolok egymás torkának esnek, újra háború lesz, és nyitva áll az út egy, esetleg a kontinensről érkező, trónkövetelő előtt, különös tekintettel a Westphaliában megkötött új békére, melynek következtében nyugtalan és kifizetetlen hadseregek kóborolnak Európa térségein. Sean Kelsey szerint mindezek a megfontolások szerepet játszhattak a király perét övező közhangulatban, azonban a háttérben egy új alkotmányos rend kialakításáért vívott küzdelem állt.

1649. január 4-én a Westminsterben ülésező csonka parlament kimondta, hogy a hatalom az angol népé és választott képviselőjéé, az angol alsóházé. A népszuverenitás kinyilatkoztatásával – amellett, hogy óriási jelentősége volt az új alkotmányos rend megteremtésében –, az alsóház többféle célt ért el: eltörölte a lordok vétó jogát és szabad utat biztosított a királyper lefolytatásának, ugyanakkor eltérítette a lordok háza eltörlésére irányuló szándékokat; biztosította a nemzet támogatását, egyszersmind elejét vette annak is, hogy a parlamenti lázadás demokratikus forradalommá váljék. A január 4-i deklaráció az angol államberendezkedés megújításának kezdete volt. Az immár egykamarás parlament január 6-i első törvénye egy főbíróság létrehozásáról rendelkezett, amelynek feladata tárgyalni és ítélni „Stuart Károly, Anglia jelenlegi királyának” ügyében. A főbíróság az alsóház főhatalmának megtestesítője lett.

Az alkotmányozás elveiben természetesen nem voltak egységesek a főbíróság tagjai. Volt közöttük, aki John Lilburne A nép szerződése című kiáltványának megszövegezésében is részt vett (Henry Marten), mások befogadták volna a bíróság tagjai közé a felsőház küldötteit (Thomas Scott, William Purefoy). Oliver Cromwell arra figyelmeztette bíró társait, inkább szövetkezzenek a főrendekkel ilyen nehéz időkben. Cornelius Holland és Henry Ireton egyetértett ezzel, míg John Trenchard és John Venn kevésbé alázatos választ küldött volna a főnemeseknek. Egészen radikális álláspontot képviseltek a londoni városháza forradalmár küldöttei, az independensek, újkereskedők: ők abszolút hatalmat adtak volna az alsóháznak. A kortársak az „oligarchia” és a „demokraták” között zajló konfliktusokként értelmezték ezeket a vitákat.

A bírói testület oligarcha tagjai természetesen meg akarták menteni a főnemesség hatalmát, és továbbra is biztosítani akarták Károly számára a trónt. 1648 végére a személyes megegyezés már lehetetlen volt a királlyal. Ha azonban Károly elismeri a perében felállított bíróság illetékességét, és együttműködik vele, akkor már nem akadálya a békés megegyezésnek, visszatérhet a trónjára, nem jelent többé veszélyt. Angliai és skóciai katonai ereje már régen meggyengült, az ír protestánsok pedig örömmel szabadulnak meg a kilkennyi katolikusoknak tett elkötelezettségeiktől, ha biztonságban megtarthatják birtokaikat. Ha tehát Károly elfogadja egy bábkirály szerepét, akkor még némi kiváltságot is megtarthat, és így az ősi alkotmány formájában és szellemében is fennmaradhat.

Ezzel szemben a demokraták a király pere kapcsán új alkotmányos rend bevezetését sürgették, amelyben az abszolút hatalom a népszuverenitást megtestesítő alsóházé lenne. Egyikük sem akarta azonban a király vesztét, csupán azt várták volna el tőle, fogadja el az alsóház által választott főbíróság illetékességét. Egy kisebb csoport azt javasolta, fosszák meg a trónjától Károlyt, és emeljék királlyá 8 éves kisfiát, aki mellett könnyebben érvényesíthetik az akaratukat. Ez ellen szólt viszont a megfontolás, hogy ez káoszt, belviszályt okozna. Végeredményben a bírák abban egyetértettek, hogy meg kell menteni Károly királyt, abban viszont már nem, hogy mivégre, mit kezdjenek aztán vele. A bíróság tagjainak ez a megosztottsága, persze, nem tett jót az új alkotmányos rend kialakulása folyamatának.

A véleménykülönbségek már a tárgyalást megelőző két héten megnyilvánultak. Különösen nagy vita kerekedett arról, hol tartsák meg a pert, és hogyan fogalmazzák meg a vádat, miközben tulajdonképpen mindvégig arról volt szó – hangsúlyozza ismételten a szerző –, hogy megőrizzék-e a királyság és az ősi alkotmány intézményét, vagy pedig a szuverén nép jogait érvényesítsék. Ami a tárgyalás helyszínét illeti, a Windsori Kastély, illetve a Westminster nagyterme jöhetett szóba. Végül a demokraták szándékának megfelelően a biztonságosabb Westminster épületére esett a választás, itt, a nagyterem déli végében helyezték el a bírákat, s a terem falán a királyi címer a bíróság törvényességét hirdette.

A király ellen emelendő vádakról szintén különböző javaslatok hangzottak el. Voltak, akik igen részletes vádindítványt tettek volna: bűnrészes apja feltételezett meggyilkolásában, elárulta La Rochelle-nél a hugenottákat, ígérete ellenére adót vetett ki, vissza próbálta állítani a katolicizmust, része volt az ulsteri lázadás kitervezésében. Mások arra szűkítették volna a vádakat, hogy Károly hadat viselt a parlament ellen, és sok vérontásért felelős 1642 óta. Végül a királyt „gonosz szándékkal” vádolták meg, mert saját tirannus céljai érdekében rabszolgává tette az angol nemzetet, lábbal tiporta a törvényeket, szétzilálta a parlamentet. Konkrét utalás csupán az 1642 óta folyó háború egyes részleteire, és az állandóan megújított írországi konfliktusra vonatkozott. A vád ezzel a tartalommal meg sem közelítette azt a súlyosabb mértéket, amelyet John Cooke főügyész szeretett volna elérni; csupa általánosságban szólt, és visszatért egy korábbi felvetéshez is: a gonosz tanácsadók a bűnösök. A vádirat végül menekülő utat kínált a királynak: bizonyítsa be, hogy nem bűnös az önző érdekekért vívott háborúk ügyében, és akkor a bíróság mentse fel, s a bűnt és felelősséget hárítsa át „másra, akit illet”. Sean Kelsey szerint a vádirat pontosan tükrözi, hogy ki meddig akart elmenni az alkotmányozás folyamatában. Az oligarchák minél előbb vissza akarták helyezni a királyt a trónjára, a demokraták viszont jól be akarták sározni az uralkodót, hogy többé már ne kaphassa vissza a hatalmát.

Január 20-a és 27-e között négy alkalommal állították bírái elé Károlyt. Mindannyiszor magabiztos volt, gúnyolta a bíróságot, és illetéktelennek nevezte. A legendával ellentétben nem azért volt vakmerő és dacos, mert már nem érdekelte e földi élet, hanem azért, mert erősnek érezte magát, aki ledöntheti az alsóház düledező épületét, ha akarja. Ugyanakkor a viselkedéséből kiderül, nem zárkózott végleg el az együttműködéstől – állítja nem valami meggyőzően a szerző.

A király viselkedésével csak még jobban összezavarta bíráit. A közhiedelem szerint nem volt hajlandó levenni a kalapját, bár más híradások szerint térdre ereszkedett tisztelete jeléül. Mindvégig kitartott amellett, hogy nem ismeri el maga fölött ennek a bíróságnak az illetékességét, ám minden kérdésre válaszol, ha erre jogosultak kérdezik. Kötelessége ellenállni minden kísérletnek, amely Anglia alkotmányos szokásait, alapvető törvényeit felforgatja – hangoztatta. Még azt is kijelentette: a hatalommal nemcsak Isten ruházta fel, hanem „Anglia Népe” is – amit szerzőnk úgy értelmez, hogy Károly ekkor a nép királyának, örökletes monarchának mutatta magát, akit törvények korlátoznak.

Károly mindjárt az első tárgyalási napon, január 20-án megtagadta, hogy védekezzék. Bradshaw ekkor figyelmeztette, hogy a bíróság a következő tárgyalási napon várja a „végső” válaszát – tehát engedményt tett neki. 22-én Cooke követelte a makacskodó király elítélését. Károly ismételt ellenállását látva Bradshaw megint csak a következő napra halasztotta az ítélkezést. Január 23-án fontos fordulat történt: az alsóház úgy döntött, ezentúl minden bírói intézkedés és eljárás „a parlament nevében” fog zajlani. Ezzel a nép nevében történő igazságszolgáltatás elve vereséget szenvedett. Az elnök most már mielőbb le szerette volna zárni a tárgyalást, ezért jegyzőkönyvbe vétette, hogy a király ellenszegül az eljárás lefolytatásának. Károly viszont következetesen ragaszkodott egy „megfelelően összeállított parlament” ítélkező testületéhez, s ez nem az, mert most „nem lát itt senkit lordjai közül”. Mindezzel – szerzőnk szerint tudatosan – meg kívánta osztani a bírói testület amúgy is törékeny egységét, és az időt is húzta, talán még mindig reménykedett az ír hadseregben. Beszédében „a nép királyának” tüntette fel magát, öltözékében pedig az arisztokráciához tartozását hangsúlyozta: viselte a térdszalagrend jelvényét és a királyi jelvényeket. A bírói testület logikus cselekedete az lett volna, hogy azonnal elítéli a királyt. Ezt azonban nem tette, mert úgy érezte, azzal, hogy nincsenek jelen a lordok, elfogadott, elismert jogok sérülnek.

A bíróság tagjai és a perről tudósító újságírók között is voltak, akik a királyt megegyezésre hajlamos személyiségnek próbálták feltüntetni. A perről számos újság beszámolt (The Moderate, The Perfect Weekly Account, Collections of Notes), sőt Hugh Peters tiszteletes a Whitehouse királyi kápolnájában január 21-i prédikációjában arról igyekezett meggyőzni a bírókat, hogy keressék a királlyal a megegyezés módjait. Január 24- és 25-én tanúkihallgatások és a bizonyítékok megtárgyalása következett. A tanúk vallomásai semmitmondóak voltak, és Károly kabinetjének Nasebynél elfogott levelezéséből sem derült ki semmi új. Január 25-én hét bírót bíztak meg (ebből csak 3 jelent meg), szövegezzék meg az ítéletet, amely „halálos is lehet”. Másnap még megvitatták a szöveget, majd 27-én kimondták a halálos ítéletet azzal, hogy Bradshaw adjon még egy lehetőséget a királynak a védekezésre. Délután a király, immár hetedszer, ismét elutasította a választ, és kérte, tartsanak a lordokkal és az alsóházzal közös konferenciát. A bíróság visszautasította a király kérését.

A bíróság újra összeült a nagyteremben. Bradshaw még kétszer megkérdezte a királyt, van-e valami mondanivalója. Károly megismételte a konferenciára vonatkozó kérését. Kelsey megjegyzi, hogy a bírák gyávasága, alkalmatlansága – szerencsétlenül – mindvégig azt az illúziót erősítette Károlyban, hogy még a leglázadóbb alattvalója sem venné a bátorságot, hogy felkent királyára emelje a kezét. A helyzet azonban ekkor már úgy nézett ki, hogy a per kudarca katasztrófát okozott volna a hadseregben és felháborodást országszerte, és megingatta volna a City tanácsa radikális tagjainak hatalmát. Cromwell személyesen egy bírát, John Downes-t tette felelőssé, ha továbbra is engednek a királynak, és emiatt lázadás tör ki a hadseregben. Akkora nyomás nehezedett mindenfelől a bírókra, hogy ez végül megpecsételte Károly sorsát.

A király kivégzése rendkívül megrázó esemény volt. Végül is most királygyilkosság történt, méghozzá gyors és rövid események után. A per végkifejlete nem volt előrelátható, hangsúlyozza a szerző. Károly magabiztos volt bírái előtt, még a dadogását is leküzdötte. Maga választotta módon beszélt és érvelt. Pontosan tudta, mit hozhat ellenségeinek az ő kivégzése, éppen ezért ragaszkodott mindvégig a lordok házának bevonásához. A bírói testület pedig segíteni próbált neki, minden mondatát próbálták a javára értelmezni – például azt, amikor a főrend és az alsóház közös konferenciájának összehívását kérte, úgy magyarázták, lám, ez alkalommal nem vonta kétségbe a bíróság törvényességét. Károly csak akkor értette meg, hogy halálos ítélet vár rá, amikor Bradshaw január 27-i beszédében már előrevetítette azt. Ekkor hajlandó lett volna válaszolni a súlyos vádakra, amelyeket „ráfogtak”. Bradshaw már nem látott erre lehetőséget, hiszen tucatnyi alkalmat adtak neki a védekezésre, mostanra elfogyott a bíróság türelme. Szerzőnk ironikusnak tartja, hogy Károly január 30-án délután a Whitehall előtt felállított vérpadon, közvetlenül a kivégzése előtt határozottan kijelentette, hogy ártatlan, hogy nem ő indította el a háborút, és hogy gonosz tanácsadók álltak közé és alattvalói közé, ők minden bajnak okozói. Ha mindezt hetvenkét órával korábban mondja el, kérdéses, bekövetkezett volna-e a királygyilkosság – veti fel Sean Kelsey.

A tanulmány szerzője végül ismételten hangsúlyozza: a perben nem csupán a király sorsáról, személyéről volt szó. Az egész angol parlamenti alkotmány átformálása, s az ebben való részvétel volt a tét. Az 1649. január 4-i, a népszuverenitást kimondó nyilatkozat megnyitotta az utat a hatalom újraelosztása előtt, ugyanakkor komoly konfliktusokat eredményezett az alsóházban. A király pere központi helyszíne volt, és alkalma is egyben az alkotmányos forradalom körül kibontakozó viták lefolytatásának. A per kezdetén még jó esély volt arra, hogy a király sértetlenül kerül ki a vádakból, még megvolt a helye a jövőbeli elképzelésekben, csak el kellett volna ismernie a bíróság illetékességét. Nem ez történt, s a király akadállyá vált az angol alkotmányért folytatott küzdelemben.

Az olvasó elgondolkozhat a történteken. Azzal, hogy a vád alá helyezett uralkodó nem ismeri el bírái ítélkezési jogát, minden további lépést megakadályoz. Ez esetben a bírák úgy vélik, nincs más kiút, mint megsemmisíteni magát az akadályozót (lásd pl. a Ceausescu-házaspár kivégzését). Igaz, a kortársakban súlyos lelki küzdelmet okozott a dilemma, van-e joga az alattvalóknak a felkent uralkodót kivégezni. Hogy mégis megtörtént, ahhoz bizonyára hozzájárult, hogy Angliában más okokból, más körülmények között 63 évvel korábban Stuart Mária személyében már kivégeztek egy felkent uralkodót. Elkerülhetetlenül eszébe jut az embernek XVI. Lajos francia király pere és kivégzése is (bizonyára eszükbe jutott a kortárs franciáknak is I. Károly sorsa). A francia király viszont nem hivatkozhatott a régi alkotmányra, ahogy Károly tette, mert az 1791-es francia alkotmány a királyt már „alávetette a törvényeknek”.1 Nem tehette meg tehát, hogy nem ismeri el a bíráit.

Az angol történethez abban hasonlít a francia, hogy bár a királyt a girondisták meg akarták menteni, de a Konventet (egyéb körülmények mellett) itt is a legsúlyosabb ítélet kiszabására szorította a polgárháború fenyegető eshetősége. És mindkét király halálával egy új államrend kialakítása elől hárult el az akadály.

Sean Kelsey: The Trial of Charles I (I. Károly pere). The English Historical Review, CXVIII. kötet, 477. szám, 2003. június, 583–616. o.

Fodor Mihályné

1. Francois Furet: A francia forradalom története, 1770–1815. Osiris K., Bp., 1996. 132–134. o.