Németh G. Béla

1. Két közgyűléssel ezelőtt én javasoltam az emlékbeszédek szép szokásának fölújítását.* Ez a műfaj mértéket és méltóságot kíván. A túldicsérő szólamosságtól éppúgy tartózkodik, mint a kicsinylés árnyékától. S ez így helyes: aki nem tud emlékezése személyéről, munkásságáról érdemeset és érdekeset mondani, vagy mert nem ismeri azt, vagy mert nem is volt a szóban forgó munkássága figyelemreméltó s maga sem jelentős ember – arról a többiekkel szemben való méltányosság s az illető iránti kegyelet hallgatást ajánl.

Minden jellembeli sajátságot, szellemi képességet, tudós fölkészültséget illető megállapításnak úgy van azonban súlya és értéke, ha összehasonlítás áll mögötte, mint mérték, összevetési alap. Ha, teszem – találjunk ki egy nevet – Kamacs Boldizsárról úgy beszélek, hogy a hasonló foglalkozású, megbízatású, felelősségű kartársaira nem vagyok tekintettel, Kamacs tulajdonságai abszolutizálódnak. Ezért mielőtt emlékezésem személyéről, Keresztury Dezsőről szólnék, aki 1945 után másfél évig volt a kultusztárca betöltője, engedjék meg, hogy egy húsz-huszonöt soros cikkrészletet olvassak föl, amelyet Lukács György folyóiratába, a Fórumba egy olyan utóda írt, aki két éven át a kultusztárcában, majd hat éven át az ún. közművelődési tárcában volt utóda. Darvas Józsefről van szó. Íme a kiemelt részlet:

“Tíz esztendeje, hogy megjelent Sztálin hatalmas jelentőségű műve, a »Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története«, amely műnek a szerepe, jelentősége, hatása s elterjedtsége a világon, talán csak a »Kommunista Kiáltvány«-éval hasonlítható össze. 1938-ra, a könyv megjelenésének idejére a Szovjetunióban, a világ egyhatod részén, a szocialista forradalom győzelme után, már a szocializmus felépítésének hatalmas és megdönthetetlen eredményei is igazolták a marxizmus–leninizmus tanításainak kétségbevonhatatlan igazságát. A könyv megjelenése óta eltelt tíz esztendő pedig még jobban megsúlyosította, még jobban aláhúzta ezt az igazságot, mert a Szovjetunió népei, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a vezetésével, a szocialista építés, a szocialista nevelés hatalmas eredményeire támaszkodva, győzelmesen helytálltak a kapitalizmus fasiszta–imperialista kalandorai által kirobbantott második világháborúban. Győzelmesen helytálltak, úgy hogy nem csak a maguk szocialista országát védelmezték meg, hanem más országok népei számára is megteremtették a feudalizmus és a kapitalizmus lebontásának s a szocializmus felépítésének az előfeltételeit, megszabadítva azokat a fasiszta elnyomástól.” […] A »Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története«, röviden a »Párttörténet«, nem elméleti, hanem elsősorban történelmi mű: a marxizmus–leninizmus elméleti alapján, mert a történelmi valóság, az eleven gyakorlat meggyőző erejű dokumentumait sorakoztatja fel, mint olyanokat, amelyeket immáron a történelem is hitelesített. Ha van könyv, amelynek minden sora, minden betűje hiteles, akkor mindenekelőtt ez a könyv az, hiszen az emberiség talán legdöntőbb, legnagyobb szabású korfordulójáról tudósít úgy, hogy az egyszerű, kijelentő mondatok mögött a történelem kohójában, a harc és alkotás kemény tüzében megpróbált igazságok fénylenek.”

Sapienti sat.

2. Keresztury Dezsőről, a művelődési miniszterről, mint e tárca minden vállalójáról a történelem szükségszerűen ítéletet mond. S ez az ítélet az ő esetében is lehet hibákat, tévedéseket is föltáró, de egészében alighanem pozitív lesz. Ő alkotta meg a nyolcosztályos általános iskolát, hozott lére földművelési és ipari súlyozottságú középiskolákat, nem ragaszkodott a kötelező vallásoktatáshoz, de az önként vállaltat természetesnek vette. S elhagyott épületekben diákotthonokat rendeztetett be, s korszerű, tárgyilagos tankönyveket íratott megfelelő tudományos és pedagógiai felkészültségű szerzőkkel. Egyes elemi, főleg középiskolákat az általános műveltség és a nélkülözhetetlen matematikai, természettudományi s legalább egy nyugati nyelvi képzés, fölkészítés mellett, szakosítani kívánt a gazdasági igényeknek megfelelően. Tervezte, Klebersbergénél is sokkal nagyobb számban, a felső iskolák és egyetemek hallgatóinak a nagy nyugati nyelvek ipari országaiba való éves-másfél éves kiküldetését, az Eötvös Collegium mintájára.

3. Keresztury zalai, vagyona-vesztett középnemesi családból származott, amelynek valamelyes birtoka maradt Egerszeg és a Balaton mellett. Apja jogot végzett s a szokott lépcsőfo-

kokon áthaladva a megyeszékhely polgármestere lett. A háború alatt egész pénzvagyonát hadikölcsönbe fektette, s ez, mint ismeretes, teljesen semmivé lett. Ennek és a családi életükbe lépett válságnak a következtében öngyilkosságot követett el. Felesége – második férjével – a Balaton melletti Nemesgulácsra költözött, s ez lett Keresztury diákkorának nevelőtája. Jómódú falu, kitűnően termő határral, s ha nem is gazdag, de földtelent is alig fölmutató, jól iskolázott település, gyönyörű természeti környezettel. Érettségit Keresztury Egerszegen szerzett, majd a szokásos szigorú vizsgának alávetve, fölvették az Eötvös Collegiumba, magyar–német szakos hallgatónak.

A nagy német gyűjteményekben jelentős képzőművészeti ismeretekre, széles tájékozottságra s iskolázott ízlésre tett szert. S írt az expresszionizmus e virágkorában oly nagy művészi s írói figurákról, mint Lehmbruck, a szobrász és író Barlach, Trakl, Werfel, Zech, Döblin és mások. A nagy berlini képtárakban régebbi ismeretei is kitágultak. Az elsők egyike, aki a romantika alighanem egyik legnagyobb festőjéről, Caspar David Friedrichről magyarul írt.

Horváth János tanítványának vallja magát, de sokat merít Dilthey, Wölfflin, Worringer és Walzel műveiből, s Babits, s részint az ő ösztönzésein át Bergson írásaiból is. A hazaiak közül Horváth mellett Péterfyt és Thienemannt kell említeni. A pozitivista irodalom történetírás feltáró és szöveghelyesbítő tevékenységét becsüli, a keletkezés és a fogadtatás pozitivista tényfeltárását is nélkülözhetetlennek tartja, értékelési módszerét és szempontjait azonban elutasítja. Már ekkor keményen elhárítja Nadler “törzsi” irodalomfelfogását, mint majd később a Nadlert követő Farkas Gyuláét is, ezért is, s a hozzá kapcsolódó antiszemitizmusáért is.

Habilitációs dolgozatának címe és tárgya A nemzeti klasszicizmus esszéirodalma. Ez a tanulmánya, amely kisebb könyvméretű, rendkívül erősen vetíti előre későbbi munkásságának néhány, mondhatnánk, legjellemzőbb vonását, irodalom- s művészettörténeti gondolkodásának, fölfogásának alapelveit. Az első: az esszének élményen kell alapulnia. De nem csupán, s nem is elsősorban érzelmi élményen, hanem vele egyenlő mértékben s tőle elválaszthatatlanul értelmi, gondolati élményen is. A második vonás: az élmény mind érzelmiségében, mind gondolatiságában egyszerre egyedi és közösségi, jelen idejű és történeti értelmű. A harmadik: ezekből következő s tőlük elválaszthatatlan, hogy az esszé tudományos értékű és művészi megalkotottságú legyen. Ezt Kemény, Gyulai, Eötvös nemzedékénél, de kezdetét már Kölcseynél látni véli, mely kezdet Péterfy és Babits irányába mutat előre.

Voltaképp azért oly fontos ez a nagyterjedelmű tanulmány munkássága szemszögéből, mert azokat az elveket, követelményeket, amelyeket később is támaszt, már előlegezi. Egyben azt is, hogy a szellemtörténeti iskola tanítása miként lesz nála szociális, társadalmi értékű és követelményű is.

Ezek a dolgozatok is egyszerre kötik őt Horváth Jánoshoz és Szekfűhöz. De Babits köréhez is közel kerül, s itt életre szóló barátságot köt Illyéssel. Németh Lászlóhoz sohasem került igazán – szemlélet tekintetében sem – közelségbe. Az ő mélymagyar-elméletét egyrészt Szabó Dezső-változatnak tekintette, másrészt a német eredetű hazai parasztság és polgárság szerepét alapvetően másképp ítélte meg. Hasonlóképp ez választotta el Kodolányitól. Németh tehetségét, befogadókészségét és képességét nagyra becsülte, de – mint tán legvilágosabban – Cseresnyés című drámájáról szólván megfogalmazta: a messianisztikus nacionális ideológia megsemmisíti nála a valódi pszichológiát. Ha Cseresnyést engedné elbukni, véli, még ideológiája is hitelesebb volna. Leginkább történeti drámáit, kivált a VII. Gergelyt, II. Józsefet s a Széchenyit tartotta kiválónak.

De Illyéssel is – ha úgy látta, az a maga emlékvilágában a pusztai embert fölébe állítja a

Illyésnek válaszol, aki Hidi vásár címmel írt rövid életképet, amelyben a parasztok leisszák magukat, hangosak, öltözetük mocskos. Keresztury így válaszol: nála, miután eladták vagy megvették az eladandót vagy a megveendőt, tisztán öltözötten – de nem ünnepien, borotváltan, nem borbélyfrissen – körülülik a szomszéd falukból való ismerősökkel a vásártér melletti asztalokat, s a gazdaság, az ismerősök, a halálozások, a házasságok ügyeit-bajait hányják-vetik, s aztán férfikéz-szorítással elválnak s józanul hazaindulnak.

A háború után, Teleki Géza halálával megüresedett a kultusztárca, az ekkor még valóban koalíciós kormányban. Mint említettük, Illyés sürgető rábeszélésére, a Parasztpárt részéről vállalta el a kultusztárcát, azzal a föltétellel, hogy közben a háború előtt kapott és vállalt

Eötvös Collegium-i tanárságát és igazgatóságát megtartja.

S azért is, hogy a pesti egyetemen a Szekfűék nézeteit valló előadók is órát kapnak. A kommunista lapokban pedig szinte heti téma Keresztury miniszter klerikalizmussal, nacionalizmussal, konzervativizmussal való vádolása.

Az Eötvös Collegiumot előbb föl kívánják oszlatni, ún. népi kollégiummá alakítás révén, majd nem teszik meg ezt, mert még azok közül is több gyanússá lett, hanem a Mindszenty-per angol tolmácsát, a mindent kiszolgáló Lutter Tibort teszik meg igazgatónak. S egyben kivételes helyzetét és szerepét is megszüntetik a Collegiumnak.

7. Kereszturyt előbb az Akadémia könyvtárába helyezik, majd kutatói státust adnak neki. S ő hozzáfog Arany János művei Vojnovich Géza által tervbe vett kritikai kiadásához. Közben a Petőfi Irodalmi Múzeum megtervezésében, megszervezésében tevékenykedik. Verset ír, antológiát szerkeszt, a magyar–osztrák és a magyar–német irodalmi-művelődési kapcsolatok föltárásán dolgozik. Arany kritikai kiadása előtt Batsányi János műveit bocsátja közre kritikai kiadásban Eötvös-kollégista tanítványával, Tarnai Andorral együtt. Az Arany-kiadás első két kötetét ő maga készíti el, a következőket pedig az Akadémiai Könyvtár munkatársaival, Sáfrány Györgyivel és Gergely Pállal, meg velem.

S két, mondhatnám, irodalom- s művészetismereti könyvfajtát alapoz, honosít meg. Egyrészt a magyar irodalom és zene gyönyörű kiadású képeskönyvét hozza tető alá, s látja el szöveggel. Másrészt a megindult hazai televíziózás egy igen hasznos műfaját honosítja meg: a nagy történeti, főúri, főpapi, magas tanintézeti könyvtárak képi, pontos s lényegi történeti szöveggel kísért bemutatását, melyben aztán magam is részt vettem. Rádiós irodalmi és művészeti előadásait is – a monoton, harmad- és tizedrangúakat népszerűsítő marxizálás ellenében – szívesen hallgatja a közönség. Az Akadémia Osztrák–Magyar Irodalomtörténeti Bizottságának elnökeként, s annak időkénti előadójaként is sokat tett a két ország művelődési kapcsolatának újjáélesztéséért. S az idegenek, akik Keszthelyen a Festetics-kastély nagyszerűségét csodálják, voltaképp, bár ezt nem tudják, csodálják az ő kiváló munkáját, hozzáértését is. Mert a széthordott s a megszállóktól kegyetlenül megrongált berendezést az ő irányításával rekonstruálták, állították történeti hűséggel helyre.

8. Hivatalos nyugdíjba vonulása előtti munkája a Széchényi Könyvtár kétszemélyes Színháztörténeti Osztályának vezetése volt. Igazában, persze, itt is képeskönyv-szerkesztés volt a kedvenc foglalatossága: a magyar színházi, zenei és a festészeti képeskönyvé.

Mint kései éveiben többször is, némi rezignációval elmondta, azt szerette volna, ha ezek a dolgozatok éppúgy, mint a magyar festészetről, színjátszásról szólóak is, a nagy nyugati nyelveken is megjelenhettek volna. E vonatkozásban erősen kapcsolódott Klebelsberg szándékaihoz. S kapcsolódott az említettekhez amaz elhatározásában is, melyet részben valósíthatott csak meg, hogy megírja történetileg és kritikusan a magyar önismeret meglétét éppúgy, mint hiányát is.

Annál is inkább, mert most több verset írt, mint előbb. Mennyire menschlicher allzu menschlicher volt ő, azt egy kis anekdotizmussal s egy elégikus mozzanattal hadd érzékeltessem. Széchényi könyvtári szobájában gyakran meglátogattam, hol egyedül, néha meg Hankiss Elemérrel együtt. Alig volt oly alkalom, hogy egy kész vagy készülő versét kezünkbe ne adta volna. S ha azt mondtuk, ez vagy az nem egészen tetszik, sohasem haragudott meg, hanem elmagyarázta, miért írta így. De jónéhányszor, a védő magyarázat ellenére is, változtatott az illető helyen.

Persze, ha azt mondanám, hogy nagy költő volt, hitelét veszteném szavamnak. A jó költők közé tartozott: azok közé, akik tudják, mit szabad, s mit nem kiadniok a kezükből. Jó költő volt: verseiben legtöbbször valódi, hiteles emberi élmény van. A hangoltság s az intellektuális kimondás vágya, ereje többnyire jól fedi egymást. A nyelv a Nyugatosok nyelve, bizonyos szándékolt, kortörténeti és művelődéstáji, neveltség adta és tevékenység sugallta szép mellékzöngével, amely a szolid visszafogottság hitelét kölcsönzi verseinek. Abban is megnyilvánul ez, hogy többnyire rövidek, történésességtől mentek ezek a versek: szinte csak a Dunántúli

hexameterek kivétel ez alól, ám ott már a választott forma s a cím is jelzi, hogy a kimondandó líra cselekményességen át nyilatkozik meg.

Kert

Egy kert jár vissza éber álmaimban:

virág, zöldarany fű, lugas; az út

sárgán a verandára fut,

Csak édes szépség, – nincs benne semmi rút,

fényében évszakok telt színe csillan,

együtt érzem benne, – ahogy vágyaimban, –

az érett férfit és a kisfiút.

Mint virággal havas cseresznyeág;

reménnyel, búcsuzással van tele,

emlék, s mindig új vágy játszik vele;

árnyából visszaint az ifjúság,

s lenge nyomán az elrebbent madárnak,

fái közt, kék egén istenek szállnak.

Az ember fia

s Pál: archiáknak

Írástudók, királyok

hatalma összeroppant;

ő: örök példázatokba

fogta a foghatatlant.

Ölik, s nem hal meg;

“Volt” – hirdetik, s lám: van,

él, lélekmélyi

illegalitásban.

Vihart, fényt, szózatos szót

s szennyes alkukra nem bölcs

9. Százféle foglalatosságát is – kértük – hagyja későbbre, s fejezze be Arany-monográfiáját. A hetvenes évek közepére kész is lett a második, a költő életművét az 50-es évek közepétől haláláig földolgozó vaskos kötet. Mennyire szerették őt az irodalomkedvelők, mutatja, hogy azok is eljöttek a bemutatóra, és zsúfolásig megtöltötték az Akadémia nagy előadótermét, akik csak rádióelőadásait hallgatták vagy televíziós könyvtárbemutatóit, s kiállítás-megnyitóit látták, hallották.

Mégis kissé lehangolta, hogy a szakfogadtatás nem volt olyan, amilyet elvárhatott volna. Ritkán, nagyon ritkán tette, hogy panaszt engedjen meg magának. Most sem tette ezt. De egy délután valahogy mégis elszánta magát.

Nem haragudott senkire, nevet véletlenül sem említett. Csak nyugodtan, mint aki már fölismerte, földolgozta az értetlenség okát, úgy beszélt. Horváth Jánostól tanult irodalomtörténészi értekező stílust. Tudta, hogy amihez valami keveréknyelvű, kegyetlenül meggyötört, kificamított, idegen szavú, ún. irodalomtudományi szakszótár szükséges, s melynek kifejezései reggel még fölkapottak, estére viszont már elfeledettek, az többnyire a sznobok ügye. Mert e cifra és tudálékos szó- és fogalomcsinálmányok mögött rendszerint a mi szegény magyar nyelvünkön is mondható, nagyon is közönséges, egyszerű jelenségek, fogalmak rejlenek.

Mint irodalomtörténetében Babits – aki, tudjuk, nagyon is jól ismerte az európai bölcseleti gondolkodást, mégpedig, mint levelezéséből kitűnik, saját koráét is – ő is úgy vélte, a nagy író nyelvében csiszolt, választékos használatú, tiszta fogalmiságú, természetes, ám saját szellemiséggel-lelkiséggel telt. Úgy vélte, legjobb műveiben az író is az ő saját nyelve legtisztább, legbiztosabb értelmű, leghatásosabb jelentésű, sugalmú nyelvi alakzatait használja, hogy kimondja, hogy átadja az emberi létről való élményét, örömét, szorongását, félelmét, rezignációját. S ilyennek kell lennie – a tisztán fogalmi szaknyelvet szigorúan figyelembe véve – az irodalomtörténészi nyelvnek is.

Szívesen idézte a nyelv erejére is (az egyébként nekem is oly kedves) gyönyörűen egyszerű és hihetetlenül pontos, kései Arany-verset:

Még ez egyszer, még utószor

Hadd zendüljön meg dalom;

Mért sebeim rejtegetni?

Szégyen-é a fájdalom?

Tán könnyebbül a nyilt érzés,

Ha sohajban rést talál:

Oh, e folytonos halál!

Egyedül a társaságban,

Ezerek közt egyedül…

10. S egy délután, némi rezignált, ám tömör szóval mégis nekifogott a cél és a mód magyarázatának, ami vezérelte, s amit– úgy érezte –, nem értettek meg.

Nézd, mondta, a pozitivista azt kereste, mily esemény, körülmény, külső-belső történés, érzés, üzenetvágy indította szólásra a szerzőt. A szellemtörténész azt kutatta s kívánta fölmutatni, a költő miképp tudta örömét, társra lelését, bánatát, félelmét, magányát, mindent összevéve: saját létezését és lélekállapotát a kor általános gondolkodása, érzésvilága, beszédrendszere jegyében úgy sajátosan egyénivé tenni, hogy az egyetemes érvényűen is átélhető legyen.

A (többnyire) egzisztenciális nyelvfilozófiák, illetőleg létfilozófiák idejében s jegyében viszont tárgyiasítottan, vagy, ha jobban tetszik, az általános, az egyetemes létből egyedivé, s fordítva: az egyediből viszont az összességire, az egyetemesre változtatottan, vonatkoztatottan szóltak az emberi élet alaptényeiről. Ezt a hármasságot kívántam egyensúlyosan érvényesíteni – így fejezte be.

Tömör volt, s a maga módján jól átgondolt és kifejtett is. Nem kívántam – közel volt a nyolcvanöthöz –, hogy még részletesebben bontsa ki, igazolja felfogását. Ám az bizonyos, hogy mélyen átgondolt szavakról, nagyon is megfontolt gondolatokról volt szó.

Ez megértette azt is, hogy Keresztury, a közvélekedés szemében – nem egészen joggal – többnyire hagyományőrzőnek, sőt, konzervatívnak tartott költő volt, aki kétségtelenül

– minek tagadnánk – alighanem többet adott a költészet tekintetében fordításaival, összeállításaival, mint saját költészetével, jóllehet néhány szép verse mindig megérdemli, megköveteli majd az antológiákban a maga helyét (melyeket első felesége, aki a nyolcvanas évek elején meghalt, zenélésével, művészeti érdeklődésével ihletett, ösztönzött; s nem kevésbé azokat, melyeket második felesége ki nem hagyó gondoskodásának otiumában írt). Mégis, engedjék meg, hogy egyik legszebb versfordításával, a kor egyik legnagyobb európai költőjének

Egy éjjel

Egy éjjel, melyet senki se

egy helyen, alig van neve,

minden szeretet s bánat tébolyát

megláttam; hogy vágy és vég egybeesnek,

hogy színháziasság mind a világ,

hogy nincs közük istenhez a kezeknek,

mik simogatnak, mosdatlanul, forrón,

s tartani akarnának, s nem is sejtik,

hogyan tartsuk egymást, s a szakadt hálón

hogyan kössünk csomót, mely föl nem fejlik; –

Ó, ez a köd, vacogtató hideg,

s hogy kötés, hit, bensőség nincsenek;

ó isten, istenek! Nyirok, szorongás!