«MAJD EMLÉKEZNI JÓ LESZ» *

Nehéz, emberpróbáló idõkben kerültem a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre. A kirekesztések és háborúk sötét õsze volt már ez. Ebben a légkörben, a szeretett középiskola közössége után úgy képzeltem: az egyetem ridegebb, személytelenebb lesz, ahol kemény életharcra készülõ emberek sokaságával fogok találkozni. S ekkor ért életem legváratlanabb «csalódása»: a Múzeum körúti öreg falak között meleg fészket, szívet-lelket építõ otthont találtam, amelyre hatvan év után is úgy emlékezem vissza forró nosztalgiával, mint életem legboldogabb korszakának helyére. S ebben nagy részük volt akkori tanárainknak, köztük a magyar szak legtekintélyesebb, legtudósabb, szinte születésem óta ott tanító professzorának, Horváth Jánosnak. Az elõttünk járt «kollégáktól» már a beiratkozáskor csupa elismerõ szót hallottunk róla, pedig a mindenkori cseperedõ egyetemi ifjúságnak igen erõs, sokszor túlzó is az elvárása és kritikai szelleme. A munkát segítõ tanszéki könyvtárban, a Szemináriumnak rövidített Magyar Irodalomtörténeti Intézetben éppen ott függött közvetlen elõdeinknek, Horváth János «igazgató» tanítványainak friss tablója. Véleményük figyelemre méltó lehetett. Bizonyítja ezt akkor még csak reménybeli, de rövid évek alatt kibontakozó tudományos pályájuk. Ha csak futó pillantást vetünk is rá, máris ismerõs nevek bukkannak fel: Kenyeres Imre, Gerézdi Rabán, Szabolcsi (Sándor) Miklós, Csonka Ferenc irodalomtörténészek, vagy a vallási néprajz ma is kiváló mûvelõje: (Dobozyné) Erdélyi Zsuzsa, vagy a hamarosan költõvé emelkedõ Nemes Nagy Ágnes; kiváló tanárok, mint az újpesti Fecske András, vagy a szombathelyi Kõvári Ferenc, nem is beszélve a költõ-feleség «múzsáról»: Monori Erzsirõl (Berczeli Anzelm Károlyné), vagy Sánta Toncsiról, aki Horváth János professzor úr órái elõtt könyvtárosi hivatásból és odaadásból mindig kifogástalanul gondoskodott a könyvellátásról.

De ne csak az õ életpályájukról essék most szó, hanem a régi igazságról, hogy nemcsak a tanár minõsíti a tanítványt, hanem az is a tanárait. És ez csak a 41-es év «termése». A mi évfolyamunk a háború okozta anyagi terhek miatt már nem tudott tablót készíttetni, de hiányos is lett volna a kép az évfolyam jelesei: a háborúban elesett Kozák Lajos, a munkatáborban elpusztított Keleti László, vagy a háborús bombatámadás áldozatává vált neves szemináriumvezetõ, Kerecsényi Dezsõ nélkül.

Mindazok tehát, amit elõdeinktõl Horváth János professzor úrról hallottunk, csak növelték tiszteletünket és várakozásunkat. Tudtuk, hogy az erdélyi Margittáról származik, hogy Arany János és Ady Endre «földije». Ez a gyermekkori örökség alakította tovább Arany János iránti szeretetét, akinek alkatával való rokonsága egy-egy kollokvium alkalmával azt az érzést keltette bennünk, mintha magával Arannyal ülnénk szemben. S innen is eredeztettük a barátjának számító Ady költészetének korai megértését, szinte elsõ elismerését. Hallottuk, hogy a párizsi École Normale Supérieure-ön töltött egy év után ifjan az Eötvös Kollégium tanára lett. Olyan nálánál alig fiatalabb kollégista-társakat, majd évfolyamtársakat tanított, mint Kodály Zoltán, Szekfû Gyula, Pais Dezsõ, Gerevich Tibor, Eckhardt Sándor, Fest Sándor, Gragger Róbert, Zemplén Géza, Huszti József, Moravcsik Gyula, Mályusz Elemér, Keresztury Dezsõ, Kuncz Aladár, Szabó Dezsõ, Laczkó Géza.

Felfokozott várakozással néztünk Horváth professzor úr órái elé, de a valóság mindent felülmúlt. A Bölcsészkar leghatalmasabb terme, a «hatos», már a becsengetéskor csordultig megtelt. A padok elfogytával a katedra következett, lépcsõit ugyancsak zsúfolásig teleülte az ifjúság tollal, jegyzetfüzettel a kezében. A professzor óvatosan lépkedve jutott fel az asztalához. Azután a várakozás csendjében megkezdõdött a varázslat. Akkoriban Horváth professzor úr új, nagy jelentõségû fejlõdéstörténeti szemlélete alapján folyt a munka. A magyar irodalom kezdetei (középkor), megoszlása (humanizmus) után a mi éveinkben «a reformáció jegyében» tartotta elõadásait. Felejthetetlenül bennünk élnek hangsúlyaival is megelevenítõ szavai, akár Sztárai drámahõseinek ízes népiességét, akár Balassi Menyhárt (a darab írójának jóvoltából szatirikusra kerekedett) gyónását idézzük fel. De szuggesztíven visszhangzik bennünk a hazájától búcsúzó Bornemisza Péter fájdalma, vagy Tinódi Sebestyén («vigyázat, a lantos nem név, hanem csak foglalkozás…») a professzor úr szóalkotásával «újságoló» énekeinek híradása.
A szöveg és zene akkor még szétválaszthatatlan egységének érzékeltetésére énekelni jól tudó társaink közremûködését kérte. A szép hangú Faust Lujzi többször is kiváló XVI. századi énekmondónak bizonyult.

Horváth János ún. «kis» (azaz kisebb óraszámú) másik kollégiumának témája a mi idõnkben Vörösmarty drámamûvészete volt. Elemzéseinek élénk hatásáról év végi szemináriumi kirándulásunk vallott a Normafánál «színre hozott» Csongor és Tündé vel. Ezekbõl természetesen kollokválnunk, vizsgáznunk is kellett. Izgalmas volt egy-egy kollokvium, pedig Horváth professzor úr nem volt «emberfaló» vizsgáztató. Tudatlanságunk kiderítése helyett azt kereste, ki mit tud. Tiszteletbõl mégis mindenki nagy igyekezettel készült. Nagy szégyen lett volna megbukni nála. Az õszinte tudást szép jegyekkel honorálta. Büszkén õrzöm a tõle kapott «igen jeles» jegyeket, pedig jól megjártam velük a Tanítóképzõ Intézetben. (A tanári pályára készülõ bölcsészeknek itt kellett bemutatniuk a részükre kötelezõen elõírt kollokvium osztályza-
tait.) Miután átadtam indexemet, az intézetvezetõ tanár úr hangosan rámpirított: «Menjen viszsza a professzor urakhoz, és mondja meg nekik, hogy ilyen jegyek nem léteznek!» Az igen jelesre és egy másik professzorom kitûnõjére célzott. Most vallom be hatvan évvel ezelõtti
mulasztásomat, hogy eszem ágában sem volt visszamenni hozzájuk, sõt máig megõriztem e nekem drága «illegális» emlékemet.

Már intézeti tanársegéd voltam, amikor Horváth János egyszer arra kért, hogy a szomszédos középiskolában vegyek át leányától egy elõadásához szükséges könyvet. Így ismerkedtem meg Juliskával (nevét Arany Juliska emlékére kapta), aki szakasztott mása volt édesapjának. Az ma is, mind alkatában, mind jellemében. Tudásában is, csakhogy négygyermekes édesanyaként ezt a tudást nem volt ideje kutatásra fordítani. Gyermekeibe plántálta, belõlük nevelt tudósokat. Barátságunk révén, amely ma már több mint félévszádos, ismertem meg Horváth János professzor urat otthonában, mint szeretõ férjet, édesapát, nagyapát. Ezek a találkozások csak növelték bennem a tiszteletet. Megtestesülése volt Arany János hitvallásának: «Legnagyobb cél pedig itt e földi létben / Ember lenni mindig, minden körülményben.» Sok-sok hozzám közeli példa bizonyította, mennyire érzõ, a bajba jutottakon mennyire segíteni kész ember maradt haláláig. 1948-ban, a kommunista fordulat évében, mint a másik magyar tanszék tanársegédjének, nekem szegezték a kérdést: egyetértek-e azzal a követeléssel, hogy távolítsák el az egyetemrõl a régi rendszerben kinevezett professzorokat. Ha igen, akkor helyemen maradhatok, ha nem, akkor nekem is megszûnik a megbízásom. Mivel ezt vállalni jellemtelenségnek éreztem volna, nemet mondtam, s ekképpen egyetemi státuszom megszûnt. Hosszú hetek álláskeresése után Horváth professzor úr segítségével kerültem abba a középiskolába, ahol leánya tanított, s amely nekem is egész tanári pályámon – negyvenhét esztendeig – munkahelyem és második otthonom volt. Késõbbi férjemmel, Alszeghy Zsolttal, professzortársával is nagyon emberségesen viselkedett. Kezdettõl fogva nemes barátság fûzte össze õket. Melegszívû évõdések, tréfás rigmusok kísérik ezt a barátságot.

Amikor például a szemináriumban eléje tettük az Alszeghy Zsolt 60. születésnapjára «alkotott» kéziratos bibliográfiánkat, rövid, befelé mosolygó gondolkodás után a politikai «tervkorszak» szelíd iróniájával ezt írta az elébe kinyitott lapra:

A múzsához

Múzsám, zengj forró üdvözletet Alszeghy Zsoltnak:

Hatvanat ím, befutott, s lett neki hetven a cél.

«Tízéves tervet» készítve «irányt vegyen», (intsd), hogy

Azt a magaslatot is bizton elérje utóbb,

S onnan szétnézvén, hol most én aggva bolyongok,

Lássa vidámnak a tájt: óh haza, a te jövõd'!

más,

ugyanazon múzsához.

Magyarosb versben is, jer, köszöntsd még Zsoltot,

Azután pediglen csukd be már a boltot!

üdõsb Berettyó János

1948. febr. 10.

A «Berettyó János» aláírással egykori kritikusi álnevét idézi.

Balatonparti nyári otthonában, Káptalanfüreden Horváth János professzor úr szívesen látta vendégül tanártársait. Ezek nagyon jó hangulatú találkozások voltak. Íme róluk két fotográfia bizonyságul.

Az elsõ képen feleségével és barátaival: Pais Dezsõvel, Alszeghy Zsolttal, Kozocsa Sándorral, a másik képen Barta János professzorral és kísérõjével látható. Ez a második kép Balatonalmádiban készült.

A háború végetérésének felszabadult örömét beárnyékolta a kommunista «fordulat éve». A politika váratlanul beleszólt a tudományos életbe is. A tanügy új vezetõi új emberekkel akarták felváltani a régi rendszer kinevezettjeit, tekintet nélkül nézeteikre vagy tudásukra, mégpedig nyugdíjazások egész sorozatával. Horváth János, aki elõadásaiba szívét-lelkét adta, s élethivatásának vallotta nemzedékek bevezetését az irodalomtudományba, ekkor meghozta a legnagyobb áldozatot is barátaiért. Õt ugyan nemzetközi hírû munkásságára való tekintettel maradásra kérték, de önként vállalt nemet mondott, mivel társait nyugdíjazni akarták.

Barátait õszinte együttérzéssel kísérte minden viszontagságukban, szomorúságukban. Alszeghy Zsoltot is nagy szeretettel vigasztalta elsõ feleségének súlyos betegsége, majd halála idején. Õ sürgette levelével a hatóságokat volt tanártársa jogtalanul megvont nyugdíjának visszaadására, majd a tudományos köröket kiadatlan könyveinek megjelentetésére. Az alábbi mellékelt levél (1954. május 24.) az elsõ híradás a köszönetnyilvánítással együtt Alszehgy Zsolttól.

Mivel 1959 májusában Alszeghy Zsolt feleségének halálával megszûnt a gyógyulás reménye, így a vidékhez kötöttség is, meleg szavakkal hívta vissza õt a pesti tudóstársak, barátok közé:

«Vagyunk itt elegen, akik a régi baráti szeretettel látnánk újból magunk között tevékenykedni. Nem kell továbbfûznöm ezeket a gondoltatokat, fûzögesd tovább, ne hessegesd el magadtól, s ne vedd rossz néven, hogy elõhozakodom velük. Szeretettel ölel, s vár (várhat-e) régi hû barátod, egész családjával együtt: János»

Fennmaradt még egy érdekes kis levélmelléklet Horváth János jellemzésével a hagyatékban Alszeghy Zsolt tollából. 1957 õszén a Népszabadság napilap exkluzív interjú-sorozatba kezdett idõs kortárs alkotókkal: tudósokkal, mûvészekkel. Alszeghy Zsolt egyre várta, mikor olvashatja már Horváth János nevét. S mivel ez hétrõl-hétre késett, megírt egy kedves méltatást, mit szeretne olvasni róla. Mivel akkor nem volt mód, hogy ez napvilágot lásson, néhány évtizedes késéssel most hozzuk nyilvánosságra:

«A mi öregjeink, Horváth János

Meg kell vallanom, úgy érzem, már ez a fejléc: A MI ÖREGJEINK is meghamisítja a képet, ha Horváth Jánosról akarok írni. Mert ez a MI valójában nem szorítkozik sem pártcsoportra, sem irodalmi klikkre, sem politikai tömörülésre: az egész magyar tudományos világot magában foglalja. Ezzel «a mi öregjeink»-et illetõ tisztelettel néz fel reá a magyar irodalomtudománynak minden munkása, Waldapfel Józseftõl Alszeghy Zsoltig. Mert nincs senki, aki valamit ne köszönne neki: az egyik irányító indítást, a másik bátorító szemintést, vagy új igazságra való ráébredést, vagy új kutatásra való serkentést. Úgy néz reá mindegyik, mint szilárd pontra, ahonnan fény és melegség árad szerteszét. Hozzá járunk tanulni, hozzá irodalmi nagyságokért lelkesedni, hozzá egy-egy elismerõ szóért, amely belsõ tüzünket újra feléleszti. Ha valaha valakirõl el lehetett mondani, hogy «az irodalomtörténet atyja», ma mind, akik e tudományszakban dolgozunk, benne látjuk tudományszakunk atyját. Miért:

Talán elsõsorban a szeméért. Mert ebben a szemben valami csodálatos éleslátás van, a mondat, a szó, a betû burkán messze átlátó éleslátás, az irodalmi élet ezer szálát könnyen kibogozó értelem, a lelket és a szót egyben látó egyben elemzõ fénysugár, az alkotó mûvész öntudatlan vagy tudatos mûvésziségével vetekedõ mûízlés, irodalmi zenekultúra, és az általa felfedett »nemzeti klasszicizmusnak« nemes erkölcsi komolysága.

De azért is a szeméért, mert van annak a csillogásába olyan melegség, annyi megértés, komolyság és csendes humor, hogy félórás beszélgetés még az ellenségébõl is barátot varázsolna, ha ellensége volna.

Ami naggyá teszi, az talán ebben foglalható egybe: Horváth János az elvek embere. Róla nehéz lenne megállapítani, hogy kinek a tanítványa. Szemmel látható, hogy szerette Gyulai Pált, az is nyilvánvaló, hogy nem volt reá hatástalan az École Normale Supérieure-ön töltött idõ. De az egyéniségét nem ezek formálták ki. Tagadhatatlan, hogy közel állt szívéhez Gyulai Pálnak Arany-rajongása, ám Arany emberi és költõi varázsa már otthon, apja révén megragadta. Aki csendes szobájában szemben ül vele, önkéntelenül valami olyant érez, mintha Arany Jánossal ülne szemben. Hihetetlen sok a rokonság egyéniségükben – és talán ez az oka annak, hogy Aranyról teljes pályaképet sohasem írt. Még a ritmusérzékük is rokon – ezért tudta továbbfejleszteni Arany elméletét a magyar versrõl. A párizsi évek viszont irodalomelméleti problémák megoldására biztatták. Minden igazi irodalomtudósnak megvan a saját irodalomszemlélete, ha rokonsága van is annak valamely elõd írásában. Horváth János elõbb a magyar irodalom fejlõdésének útját kereste, majd az irodalom mivoltát fontolgatta, és így jutott el nagy jelentõségû meghatározásához: hogy az irodalom írók és olvasók szellemi viszonya írott mûvek közvetítésével. S amikor finoman szétválasztotta az irodalmi tudatot és az irodalmi ízlést, magának az irodalomtörténet tudományának tartalmi körét és szempontjait világította meg. Mind a két területen gazdag újságot adott.

É9s kiépítvén ezt a tudományos elviséget, egész pályáján hû maradt hozzá: hû ma is, mert benne az elvek embere. Vannak talán, akik õt abban látják az elvek emberének, hogy Tisza Istvánnal is szembe tudott helyezkedni a maga irodalmi felfogása védelmében; – nem hiszem, hogy az nehezebb lett volna, mint ma nem alkalmazkodni az uralkodóvá vált irodalomszemlélethez! És nagyságának eléggé világos bizonysága, hogy mégis, ma is a magyar irodalomtudomány minden munkása csodálattal, tisztelettel, szeretettel tekint fel reá. Megvallja róla mindenki, hogy nem nagyjaink, de legnagyobbjaink egyikét tiszteljük benne.»

Illei János 1957. október 30 . (Régi írói álnevén írta alá)

Milyen méltó része lett volna ez a napilap sorozatának! Megjegyzendõ azonban, hogy a Népszabadság a következõ évben, Horváth János 80. születésnapján egy méltató cikkben emlékezett meg érdemeirõl és jelentõségérõl.

Évek óta ismét új kapcsolatban, mint kolléga-feleség, váltam részesévé tudós társalkodásoknak Horváth professzor úrral. Élveztük a dolgok lényegébe hatoló éles elméjét, csendes derûjét, szeretetteljes humorát, az unokák cseperedésében való örömét, osztottuk az ország sorsán való meg-megújuló aggodalmát. Ezek a témák uralták a mindig nagyon várt beszélgetéseket a hatvanas évek kezdetén is. S szinte hihetetlenül, váratlanul az utolsót is.

1961. március 9-én, szerdán délelõtt iskolai órám után férjemmel találkozván ebédig egy kis beszélgetésre indultunk a Bocskai úti kedves otthonba. Szíves fogadtatás várt mind professzor úr, mind felesége részérõl, majd oldott beszélgetés a legidõsebb unoka, a kis Zsuzskó dicséretet szerzett szép rajzairól, majd az ország dicséretet éppen nem érdemlõ, sõt gondterhelõ dolgairól s az irodalomtörténeti kutatás lehetõ útjairól. Ebédidõ közeledvén, derûs, felfrissült lélekkel kívántunk mielõbbi viszontlátást. S délután otthon nem akartuk elhinni az iskolából érkezõ, megdöbbentõ hírt, hogy Juliskát édesanyja sürgõsen hazahívta, mert édesapja váratlanul meghalt. Délutáni pihenése közben békésen örökre elaludt. S bár jött még a felemelõ, méltó, szép temetés a farkasréti akadémiai sírhelyen, a sok szép megrendítõ emlékezõ búcsúbeszéd, és bár itt sorakoznak halhatatlanságot biztosító, tudós könyvei, engem Rá gondolván mégis mindig az a jóságos mosoly fog kísérni, amely akkor, az otthoni búcsúzás pillanatában a szemébõl sugárzott.

2002