A HORVÁTH JÁNOSSAL TÁRSALKODÓ PAIS DEZSÕ,

avagy tükörcserepek egy ötvennégy esztendõs együttlét emlékeibõl

1904 szeptember elején vonultam be mint gólya a kilenc éve alapított Eötvös kollégiumba. A kollégium akkor a Csillag utca, ma Gönczy Pál utca 2. szám alatt volt. Második és harmadik emeletét foglalta el egy bérháznak, amelyet Kerkápoly Károly, a jeles filozófus, késõbb pénzügyminiszter hagyott az államra a mostani kollégiumi épület telkével együtt. A környezet: a Központi Vásárcsarnok közvetlen közelsége raktárakkal, boltokkal, déligyümölcs-nagykereskedésekkel, szekerekkel, targoncákkal, hordárokkal, kofákkal, pékmûhellyel, zajjal, szaggal nem a legkellemesebb és legvonzóbb lakhely és élettér.

Velence – bocsánat – a Csillag utca kövei, illetõleg téglái! Hathatós cáfolatai a Taine-féle milieu-elméletnek, amely akkoriban erõsen foglalkoztatott bennünket. A téglák között lélek és szellem volt, illetõleg lett.

És hogy ez a szellem lett és nagyra fejlõdött, abban igen jelentékeny részt kell tulajdonítanunk annak, akirõl most megemlékezünk: Horváth Jánosnak.

«Horváth úr» – ez az õ kollégiumi címe és jellege –, amikor elõször találkoztunk, huszonhat éves múlt, én tizennyolc. Otthonról és a gimnáziumból gyámoltalan és élhetetlen alakként fogadott magába a kollégium, ez a színes és mozgalmas együttes, B. G. úr – Bartoniek Géza igazgató kezdõbetûkkel becézett neve ez – felvilágosult abszolutizmussal kormányozott birodalma.

Az ebédlõben való elhelyezkedésnél valahogy – aligha stréberségbõl; emlékezetem szerint ez akkor még nem volt a hibám – Horváth úr mellé kerültem, a jobbjára, és ott maradtam kollégista pályám négy esztendeje alatt.

Õ akkor a budai II. kerületi reáliskolában volt helyettes tanár, a kollégiumban pedig szakvezetõként az idõben magyar irodalmi és francia nyelvi órákat tartott.

Érdekes, hogy Horváth csak alapvizsgája után, harmadéves korában lett a kollégium tagja, kitûnõ és szeretett, sokban elõképéül szolgáló tanárának, Gyulai Pálnak, továbbá Beöthy Zsoltnak és a kiváló romanista Becker Fülöp Ágostnak az ajánlására. A különben fizikus B. G. úrnak a humanista tereken is éles szeme hamarosan fölfedezte benne a magyar jövõ egyik kiválóságát. S az egyetem elvégzése, egy párizsi és egy katonai év után bevonta, majd benntartotta a kollégiumban, és annak egyik legfõbb erõsségévé tette.

1904–1906-ban a második emelet egyik a lépcsõre nézõ lakosztálya volt Horváth úr szobája. Késõbb alatta az elsõ emeleten lakott, amikor a kollégium a könyvtárhelyiségek nagyobbítása végett az elsõ emelet egyik felét is elfoglalta. De még mindig maradtak az épületben bérlõk, akikkel fõleg Kuncz Dadi barátunk épített ki kellemes társadalmi kapcsolatokat egy pohár bornak éjfél utáni utcára loccsantása révén. – Harmad-negyedéves korunkra minket, magyar–latin–görög szakos elemeket – «banda» ragadványnevünkkel együtt – B. G. úr szintén oda távolított el – bevallom – meglehetõs megokoltan, miután két éven át éppen a hálószobája fölött elég sok csend- és rendháborításban voltunk ludasak.

Horváth úr nemcsak az asztalfõn ült, hanem társalkodott s – nem feladatszerûen – foglalkozott is velünk az ebédek és vacsorák alatt. Szóba kerültek komoly és vidám dolgok, kollégiumi és egyetemi ügyek, személyi vonatkozások és tudományos kérdések igen nagy változatosságban és fordulatosságban. A hang, ahogy mindez végbement, az õ részérõl fesztelen, nem egyszer kedvesen évõdõ, a fiatalság részérõl közvetlen és bizalmas, de amellett mindig tisztelettudó.

Egy-két mutatvány asztali társalgási tárgykörünkbõl. – Balázs Béla, aki két évvel volt fölöttem, a költõi elõírásoknak megfelelõen aránylag szabálytalan életmódot folytatott. Egyebek közt rendetlenül jelent meg a kosztolásokon, és mivel azt sem tartotta illendõnek, hogy egy megszokott helyet foglaljon le magának, oda ült, ahol éppen üresség volt. Persze a helynek késõbb érkezõ tulajdonosa nem éppen lelkes kifejezésekkel méltatta Herbert úr szék- és terítékfoglalását. – Másodéves koromban jött francia tanárnak Lucien Bézard, elszászi származású fiatal francia, normalien – jeles tudós, a névtudomány mûvelõje, igen derék, kedves, de teljesen gyámoltalan, komikus figura. Ez évben Kuncz Aladárral és Trócsányi Zoltánnal együtt francia nyelvoktatónk. Az oktatás inkább többé, mint kevésbé abból állott, hogy kuruc nóták francia fordítását és katonai egyenruha-ábrázolatokat szereztünk neki, minthogy ezeknek Luci barátunk szenvedélyes gyûjtõje volt, noha a gloire ismérvei egyébként nem nagyon jelentkeztek rajta. Gyakran kiénekeltük õt, s erre büszke volt. – A fõszolgánk József úr volt, egy nem éppen magas szellemi színvonalú személyiség; írni-olvasni nem tudott, ellenben a vasárnapi és csütörtöki ebédek 1/4 liter borjárandóságának elkezelésében elsõrangú szakértelmet tanúsított. B. G. úr a feketekávéját császárkörte-likõrrel szokta ízesíteni és erõsíteni. Egyszer József úrnak átadott 20 koronát azzal, hogy «hozzon császárkörtét». József úr kiegészítette magát egy ruháskosárral és egy másik inassal. Levonult a Vásárcsarnokba (annak a kiváló vendéglõje a kollégiumi nyelvjárásban «a Vási» néven szerepelt; a Mátyás-pincérõl most nem beszélek). Tehát: József úr levonult a Vásárcsarnokba, és ott a ruháskosárba beleméretett 20 korona ára császárkörtét, mármint gyümölcsöt. B. G. úr meg volt lepve, amikor József úrék felvonultak a kosár császárkörtével, de hamarosan megtalálta a szabatosan minõsítõ szót József úrra vonatkozólag. – Horváth úr kellõ mértékben méltányolta az efféle eseteket. Természetesen érdeklõdéssel vette tudomásul beszámolóinkat a kollégiumi életben jogi és ünnepi szempontból nem csekély jelentõségû lehúzásokról* is. Az a gyanúm, most sem hiszi el nekem hogy engem soha nem húztak le. Magam sem értem, miképpen sikerült ezt kipanamáznom. Mindenesetre – visszatekintve – élhetetlenségem csökkenésének nem éppen elhanyagolható bizonyítékául fogom fel ezt a tényt. – Nyugtáznom kell volt kollégista társaim nevében is, hogy kirándulásaink alkalmával Horváth úr többször hozzájárult szomjúságunknak bizonyos fokú csillapításához egy hordó sörrel. Ennek megajánlását éljenzés készítette elõ, felszolgálását pedig még nagyobb éljenzés követte, és ennek a melegségében a hideg sör mellett a felajánló közkedveltsége is lényeges tényezõ volt.

Horváth úr jelesen hegedült. Prímása volt annak a zenekarnak, amelyben Kodály úr a nagybõgõvel mûködött közre. Különben nagyon örültünk, amikor a volt kollégisták szövetségének egy a harmincas évek elején tartott közgyûléséhez kapcsolódó ebéden sikerült Horváth professzor urat hegedülésre bírni. Õ magyar nótákat – köztük mûdalokat is – játszott, úgyhogy a zongorakíséretet az egykori kollégiumi nagybõgõs szolgáltatta a mûdalokra vonatkozólag nem különösen kedvezõ véleménye ellenére.

Kodály – mint Szekfû Gyula, Gerevich Tibor és Szabó Dezsõ évfolyamtársa – 1900-ban lett kollégista, amikor Horváth úr negyedéves volt. Akkor meg, amikor én gólyaként föltûntem, az év elején néhány hétig az ötödéves magas rangján csak távolról szemlélhettem a nevezetteket, ahogy ezt egy Kodály úrról szóló emlékezésemben már elmondtam. – Az egykori negyedéves Horváth és a gólya Kodály azóta is jóban vannak egymással. – Nem így esett Szabó Dezsõvel. Horváth elég soká jóban volt vele, sõt õ meg Szekfû a kilencszázas–kilencszáztizes években baráti együttérzéssel megpróbáltak segíteni neki, hogy kikeveredjék akkori – sokban maga fölidézte – válságaiból. Horváth derûs megértéssel nézte Szabó Dezsõ furcsaságait, tökéletlenkedéseit, de ha értékelte is Dezsõt, nem volt hajlandó neki – amint másnak sem – hódolni. Ez úgynevezett «ok» volt, hogy «Dezsõ barátunk» (én egyébként nem kerültem vele érintkezésbe) Horváth Jánost gyakran minõsítésre itt nem alkalmas modorban támadja és sértegesse. Gyerekességnek tartotta, amint Szabó Dezsõ egyéniségétõl valóban nem volt idegen nem egészen kicsi adag infantilizmus.

Elsõ éves koromban Horváth francia és magyar irodalmi óráinak voltam a résztvevõje.

Kiválóan tanított bennünket franciára. A kollégium az akkor nálunk ellenzéki jellegû francia szellemiségnek egyik jelentõs képviselõje. A mi kollégiumunk francia mintaképében, a párizsi École Normale Supérieure-ben töltött egy év alatt közvetlenül hatottak Horváthra a francia tudománynak és mûveltségnek olyan nagyságai, mint elsõsorban Lanson, továbbá Brunetière, Faguet, Gaston Paris, Bédier, Doumic. Nem véletlen tehát, hogy legelsõ dolgozatai között találjuk a nagy francia regényíróról, Flaubert Gusztávról szóló tanulmányt, amely a Budapesti Szemle 1905-i évfolyamában jelent meg, s amelynek különnyomatával igen nagy örömömre és büszkeségemre még akkor megajándékozott. – Sajnos, franciából nála «haladó» lettem, és a következõ években más csoportokban – sõt harmadéves koromban Gombocz úrnál egyedül – inkább hanyatlottam. Az igaz, hogy a francia irodalomtörténeti, esztétikai és szociológiai irodalom elég soká kedvelt olvasmányköröm volt. Ez is elsõsorban Horváth-hatás nálam.

B. G. úr a szakválasztásokkal kapcsolatban kiváló transzformátorként mûködött. Így engem is – itt nem részletezhetõ okokból – matematikus–fizikusból magyar–latin–görög szakossá tekercselt át, amiért akkor és ma is hálás vagyok neki. – Magyar irodalmi órákat – hetenként kettõt – három éven át tartott nekünk Horváth úr (a negyedik évben nem kaptunk szakórákat).
A Horváth-órák valójában nem órák voltak, hanem lélekformáló, sõt lélekteremtõ élmények. – Az irodalmi «szakvezetés» technikailag abban állott, hogy Horváth úr év elején egy csomó témát állított össze, s belõlük mindenki hármat választott ki. Ehhez kapott irodalmat és bizonyos tájékoztató szempontokat. A feladatokon hetek komoly munkájával dolgoztunk. Egy ilyen dolgozat bemutatása egy vagy két órán történt meg. De a fáradozás megérte, mivel a szakvezetõ hozzászólásában tárgyilagosan, de biztatóan értékelte azt, amit végeztünk; és amit õ magából hozzáadott, egyre táguló távlatokat nyitogatott elõttünk arra, hogy miképpen lehet megközelíteni régi és újabb irodalmunk sajátosságait, legkülönfélébb jellegû értékeit. – Másodévben az egyik dolgozatom: Zrínyi, a költõ. Horváth meg volt vele elégedve. Azonban ennél lényegesebb: négy-öt év múlva egyszer mondja nekem, hogy egy másodéves kollégista Zrínyirõl szóló referátumot mutatott be, és annak több része az én munkámra emlékeztette. Igen! – mondám – lehetséges. Az illetõ elkérte egykori alkotásomat, és bizonyára elfelejtette különösebben kidomborítani, hogy volt szíves azt hasznosítani.

Mi már akkor éreztük, hogy Horváth nemcsak kitûnõ szakember, hanem azt is, hogy legelsõ rangú pedagógus is. Ami hírek eljutottak hozzám róla, mint középiskolai tanárról, mind azt mondták, hogy ottani tanítványai is igen szerették és rendkívül nagyra becsülték. – A fiatal Horváthnak jellemzõje volt a fölényes tudás. Igen, de a fölény nála az anyaggal szemben nyilvánult meg, nem a tanítványok irányában. Minden fontoskodás nélkül vetette fel s engedte felvetni a kérdéseket, és mindig távol tartotta magát attól, hogy tekintélyi alapon próbálja ráerõszakolni a felfogását azokra, akik tanítványokul voltak hozzá rendelve. Nemcsak ekkor, pályája elején, de késõbb, egyetemi tanári korszakában sem az volt a törekvése, hogy tanítványainak fölöttük legyen, hanem az, hogy magához , sõt – a jó nevelõ készségével és kötelességérzetével vagy teremtõ vágyával – esetleg maga fölé emelje õket. Nem rajta múlt, hogy ekkora sikere mégsem volt. – A Horváth-órák akkor régen, de tudomásom szerint utóbb is a közvetlenség, kedélyesség légkörében folytak le. Azóta is többször megemlékezünk egyik igen kedves és értékes évfolyam-, sõt lakótársamról: Rab Istvánról. Rab «Miksa», pápai diák, igen jókedvû gyerek volt, kiváló utánzója mindenkinek, Horváth úrnak is. Egyszer én voltam a napirend. Olvastam a dolgozatot; de akkoriban a gégémmel valami nem volt rendben, úgyhogy elég könnyen berekedtem és furcsán nyekeregtem. Rab Miska eleinte csak derült, de aztán pukkadozni kezdett. Horváth úr észrevette, és mosolyogva azt ajánlotta barátunknak, hogy menjen és nevesse ki magát a folyosón. Miska kiment és némi idõ múlva visszatért. Azonban, amikor az én hangszálaim megint elakadtak, újra fenyegetett a kirobbanás. Rab úr most magától vonult ki. A második visszatérés után nem történt már baj. Lehet, hogy én nem rekedtem be; lehet, hogy kedves nevetõ bajnokunk fékezni tudta ilyen irányú hajlamait. Az óra komolyságát a közbensõ derûs mozzanatok nem csorbították, sõt a Mesterhez való érzelmi (nem
hang-)szálainkat csak erõsítették.

Így vált tanárból mesterünkké a huszonhat-huszonkilenc éves Horváth János. És mesterévé vált utánunk még igen sok nemzedéknek, akik elsõsorban éppen az õ természetes – nem kitervelt – hatása következtében lettek kiváló tudósokká vagy nagyon jó középiskolai tanárokká–nevelõkké.

Ha nem lett volna is kedvem az irodalommal való foglalkozáshoz, a Horváth Jánostól nyert ösztönzések, sugallatok megteremtették volna azt. Ekként bontakozott ki egyik harmadéves témámból az õ helyeslésével szakdolgozattá, majd azután is hosszú éveken át eleinte kizárólagosan, utóbb megosztottan foglalkoztató munkatárgyammá Kemény Zsigmond. Sajnálom, hogy egykori «lángom»-ról – az egyéni és közösségi tragikum fõ ismerõjérõl és szenvedõjérõl – éppen Horváth Jánostól nem kaptunk eddig nagyobb méretû közleményt. De hiszem, hogy ami késik, nem múlik. – Horváth János volt az, aki késõbb, a húszas években több irodalomtörténeti vonatkozású és más körbe vágó népszerûsítõ cikket kivasalt belõlem.

Egyébként miután úgy fordultak a dolgok, hogy az irodalomtörténettõl átváltottam a nyelvészetbe, mesteremnek itt is Horváth Jánost vallottam és vallom, fõképpen abban, hogy a tudományt jelentékeny mértékben erkölcsi teljesítménynek tartom.

Egykori kollégiumi jó viszonyunk a kollégiumból való kiválásom után folytatódott két gyakorló évem (1908–1910) idején. Rendszeres összejöveteleken érintkeztünk egymással. Erre az idõre esik Horváth Jánosnak egyik döntõ megnyilatkozása: Ady s a legújabb magyar lyra. Ezt mi is, akik kezdtünk szorosabban hozzátartozni, némi meglepetéssel, de annál nagyobb lelkesedéssel fogadtuk. Nem fejtegetném, hogy miért.

1910–1911-ben Zalaegerszegen állástalankodtam, mivel volt kollégisták állami alkalmazás szempontjából nem voltak a legkívánatosabb elemek. Itt tettem a viszonyokhoz képest féljobbot vagy félbalt a nyelvészet felé. 1911-1912-ben a soproni fõreáliskola helyettes tanáraként sem nagyon találkozhattunk, csupán levelet váltogattunk. Ekkorra esik az Irodalomtörténeti Társaság megalapítása, aminek a törzsébe – természetesen Horváth János jóvoltából – engem is belefoglaltak.

1912 õszén Ceglédre kerültem. Ettõl kezdve érintkezésünk újra megsûrûsödött, mivel Ceglédnek, ahová nem szívesen mentem, egyebek között az az elõnye is volt, hogy könnyen lehetett távozni róla, különösen Budapestre. És én szinte hetenként, néha hetenként nem is egyszer éltem ezzel a lehetõséggel. Dolgoztam és barátkoztam Pesten. Talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy Horváth is barátai közé számított valamennyire. Az Irodalomtörténeti Társaság törzskara szombatonkénti összejövetelének a színhelye a Vármegyeház utca sarkán levõ Régi Zenélõóra.

1914-ben a háború kitörésekor Horváthnak mindjárt be kellett vonulnia. Elõször a szerb fronton, majd az orosz hadszíntéren, a Styr és a Sztochod mellékén «hadakozott». Nagyon is megvolt a véleménye arról a szörnyû ostobaságról és gazságról, amit a háború jelentett akkor, és jelenthet mindenkor. Mindamellett ott is megállta a helyét, nem hõsködésbõl, hanem mivel emberei, «felei» érdekeit törekedett óvni, ahogy lehetett. Katonáit szerette, becsülte, és azok
– leginkább népfelkelõk – az adjon istenre megfelelõ fogadj istennel válaszoltak Horváth hadnagy, majd fõhadnagy úrnak. Hozzám intézett harctéri levelei és késõbbi elbeszélései mind azt tanúsítják, hogy ebben a megpróbáltatásban is emberséges ember maradt. Három évi szakadatlan frontszolgálat után mentették ki a buta pokolból. S így nem lett az a sorsa, ami kollégiumunk egyik természettudományos csillagát, Horváth kortársát, a nagy tudós és nagy bohém Zemplén Gyõzõt – októberi visegrádi kirándulásaink Duna-átúszóját – elragadta.

Horváth János 1923-ban egyetemi tanár lett, noha egyebek közt – ezért sem erõlködött.
A kollégiumi szakvezetõnek méltó folytatója az egyetemi tanár. Amit a kollégium zárt körében, válogatott, zárt társaságában elért, ezután széles körben valósította meg: egyszerre lenyûgözõen és felemelõen hatott a tömegekre. Valami varázslat vitte hozzá és tartotta nála a hallgatóság százait. Mint egyetemi tanár sem ült az Olympuson. A katedra az õ számára csak technikai magaslat volt, nem tudományos vagy társadalmi rangkülönbség kidomborítója. Hogy ez mennyire így volt, arra jellemzõ, hogy akik a padokban összezsúfolódva sem fértek el, a katedra szélén jegyezték õt.

Örökké hiányolom, hogy egyetemi elõadását nem hallottam. Noha 1924-tõl az egyetemen voltam – sõt éppen ezért –, nem mentem be az órájára, nehogy feltûnést keltsek. Attól ugyan nem féltem, amivel egyik barátunkat elriasztotta az óráján való megjelenéstõl. A «Bandl»-ban tartott heti összejövetelünkön tudniillik közölte vele, hogy ha észreveszi a hallgatóság között, feláll és így szól: «Hölgyeim és uraim! álljanak fel önök is, és így fejezzük ki hódolatunkat a körünkben megjelent legnagyobb magyar irodalomtörténész iránt.» Az így aposztrofálandó személyiség valóban a legsúlyosabb – több mint 130 kilós – irodalomtörténész barátunk volt. A kijelentésre dühöngött, mivel nem az az ember volt, aki egy ilyen tréfás helyzetbe belemenjen. Azt pedig tudta, hogy Horváth János megteszi, amit mond.

Hogy a feszesség, nagyképûség, mennyire távol volt tõle, bizonyítja, hogy az elõadásaiból többször átüzent a C) épületbe, hogy ott a nyelvészek – mármint én – hibás tanokat hirdetnek. Tudniillik, egyik õsi tréfás vitakérdésünk, hogy mi van az eperfával és a szederfával. Szerinte az eperfa jó, szerintem – a göcseji fi szerint – a szederfa az (persze szerintem egyaránt jó mind a kettõ, és szerinte is). Egyszer nyáron meglátogattam káptalanfüredi nyaralásában. Kivitt a kertbe egy fa elé és biztatott, hogy olvassam el, mi van a fára akasztott cédulán. «Eperfa vagyok»: mondta magáról a zalai szederfa – a megfelelõ derültség kíséretében.

Mint vizsgáztató nem támasztott túlzó követelményeket, de bizonyos reális színvonalból nem engedett. Egyébként szívesen tanultak hozzá, nemcsak mivel szégyelltek volna nem tudni, hanem azért is, mert vágytak az elismerésére, amiben nem fukarkodott. – Megítélési szempontjai rugalmasak voltak, amint József Attila kollokviumi esete is mutatja. A költõ megjelent nála, és aláírást, sõt jegyet is kért tõle. Kollokvium nélkül nem adhat jegyet: mondta a tanár úr. «Nem fogadna-e el verset kollokválásnak?» «Arról lehet beszélni, ha a vers jó.» Másnap a költõ átadta a verset, és megkapta a jelest, amint az az indexében látható.

1938 õsze óta két egymás mellett álló házban lakunk. Azóta hetenként – legalább egyszer, vasárnap déltájban – egy óra hosszat jelentkezem Horváth úrnál. Ez az óra mindig az értelem és kedély ünnepe számomra, mint ahogy a vele való együttléteim évtizedek óta az értelem és kedély ünnepei, üdülései. És ez az óra mindig öröm is számomra, mivel közvetlenül tapasztalhatom, hogy milyen töretlen munkaerõvel és nagyszerû eredményességgel dolgozik mesterem és barátom a magyar múlton és a magyar jövõért.

No! de azért Horváth úr sem hibátlan ember. – Rendkívül nagy, sajnos, szervi hibája az önmagára vonatkozólag – nem önmagával szemben – tanúsított tökéletes igénytelenség. Különösen azért elítélendõ hiba ez, mivel igen gyakran közérdeket sértett és sért.

Attól félek különben, ha megtudja, hogy én beszéltem róla – ami ötvennégy esztendõ alatt nem történt meg –, meg fog rám neheztelni. Az a szerencse talán, hogy rádión nem hallgat meg, és remélem, nem árulják be neki, hogy a szerénységét sértõ ilyen bûnt követtem el. – Igen! ez azok közé az esetek közé tartozik, amikor én sem adok neki igazat. Meg kell róla emlékeznünk, nem miatta, hanem érettünk.

Engedjék meg, hogy A táltos meg az orvos címû tanulmányomból, amelyet a nyolcvan esztendõ okából neki ajánlottam, idézzem itt a befejezést: «A közleményt azért írtam meg most, hogy egy jelentéstani és frazeológiai adalékot szolgáltassak a táltos szóhoz. Az adalék: az ötven egynéhány év elõtti Eötvös-kollégium nyelvjárásában úgy hívtak valakit, hogy Kistáltos (vö. MTsz táltos 3. jelentés). Ez a Valaki Horváth János volt. – Azóta õbelõle sokunknak, sõt az egész magyarságnak is egyik nagy táltosa lõn, nagy szellemeinknek varázslatos hatalmú idézõje – nem síppal, dobbal, aranyszõrû paripával, hanem régi szabású írótollal.

Kívánjuk magunknak, hogy a tündér szerencse kényétõl nem háborgatva még igen soká hasson, alkosson, gyarapítson mint a mi 'jelességõ mágusunk'.»

Horváth Jánosról. Méltatások – emlékezések, Bp., 1958, 23–29 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 99).