Füleki Ádám

Weöres Sándor: Octopus avagy Szent György

és a Sárkány históriája

A színházi szövegkönyv szövegével együtt

2001 novemberében mutatták be Weöres Sándor Szent György és a Sárkány címû tragikomédiáját a budapesti Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor rendezésében, a fõbb szerepekben Törõcsik Mari, Fekete Ernõ, Lengyel Ferenc, Csákányi Eszter játékával. A mû ezen kiadása egy könyvsorozat premierje: az olvasók az elõadás szövegkönyvét is kiolvashatják a teljes szövegbõl, a változtatások jelzéseit követve.

A darab 1965-ben született, s elõször a Hold és Sárkány címû kötetben jelent meg (1967), a jó két évtizeddel korábbi Holdbéli csónakossal együtt. Szerzõje így jellemzi az elõszóként
álló idézetben: «Munkám egyrészt a misztériumjátékok hangulatvilágát követte, másrészt az angol Erzsébetkori színmûvek epikus, sok-szereplõs szerkezetét. [...] Az események gyorsabbak, mint az a sokféle pro és kontra elhatározás, mely irányítani próbálná õket. Mégsem végzetdráma, hanem az emberek kavarta viharok futása, különbözõ célok küzdelmének következményeként örök-forgású örvénnyé kavarodva. Sem a sárkányölõ Szent György, sem a sárkány hívei nem diadalmaskodnak végérvényesen, mert mikorra gyõzne valamelyik, az örvény már másutt és másként sodor. Itt nem gyõz más, mint az a forró atmoszféra, mely mindent szerelmesen fojtogat és mindent gyilkosan fölemészt, de könyörtelen örök forgásában mégis a szakadatlan életet jelenti.»

A helyszín, Silene észak-afrikai városa Diocletianus császár idejében Szent György és a sárkány történetének eredeti helyszíne. Légkörét így írja le Fodor Géza, a színház dramaturgja, a kötet utószavában: «Együtt élnek különféle afrikai népcsoportok görögökkel, germán bevándorlókkal és rómaiakkal. A dráma Silenéje így sok etnikum, emberfajta, nyelv és kultúra olvasztótégelye, ahol az együttélés természetesen nem harmonikus, hanem folytonosan lázas állapot, különféle vallások, kultuszok, mitológiák, világnézetek állandó rivalizálása. S ezek az ellentmondások nemcsak az emberek között vannak jelen, hanem magukban az emberekben is.»

A legnagyobb erõvel a Sárkány vallása és Giorgio lovag (Szent György) kereszténysége feszül egymásnak. A város melletti sós mocsárban nem él szörny, ám mégis létezik: mint legenda, melynek kitalálója Miron fõpap; a többi papok vakon és süketen hisznek benne – «szemük fekete kendõvel bekötve, fülük fehér ronggyal betömve»; a nép számára létét az évenkénti szûz-áldozat jelzi, mely azonban nem mindenki elõtt és nem a mocsárnál zajlik, hanem a várban lévõ szentélyben, a papok körében. Alakjáról félig-meddig zavaros kép él az emberekben: hol (vízi)sárkánynak, hol hydrának hívják az Octopust, azaz Drindrinbog polipot, melyet Lydia dala igencsak különösen fest le: «[...] nyolc lila csáp nõtt ki fején, / sárga száj kék hasán, / a sárkány, a sárkány / cipeli a szüzeket a hátán.» A rejtélyes figurák közt is legrejtélyesebb Inganga, a «százéves anyakirályné» mintha mindent átlátna, ami körülötte zajlik; a fõpap által kreált lény lényegét is pontosan megfogalmazza Giorgiónak: «Az Octopus / egyszerre mindenütt van és sehol sincs: / fölbukkan vásárban, postán, hajón, / kaszárnyában s a törvény csarnokában, / mindannyi áldásos vagy bosszus isten / szentélyét látogatja, lesben ül / a pénzváltók s a vámosok között, / de mégse látod, ember! hol fogod meg?»

A városlakók számára a fikció általában kedvesebb, mint a valóság: az ál-nyomorék Drinust György kardjával fenyegetve állítja talpra, az emberek mégis csodának tekintik az esetet. A legkülönösebb azonban, ahogy a sárkány megölésének története megjelenik a nép körében. « I. polgár: Nemes uram, Drindrin megdöglött, a római vezér kinyírta. Athanas: Paraszt, az istenségrõl hogy beszélsz? / II. polgár: Bizony kinyúlt, látták húszezren is. / Bardanes: Te láttad? I. polgár: Én nem. Mauritius: Hát te? II. polgár: Én se. I. polgár: Mondták / szavuk-hihetõ, jámbor, bölcs emberek. / Athanas: Õk látták? I. polgár: Õk se. De látta egész Silene!» Ezután az I. polgár elmeséli a minisztereknek az Arany legenda Szent György-történetét, melynek semmi köze a valósághoz: Giorgio és Nella az Octopus-szentélyben találnak rá Uttaganga királykisasszonyra, miután bejárták az egész lápot a nem létezõ sárkányt keresvén. A régi történet helyébe az emberek fejében ez az új lép, a címerpajzsot kicserélik, a félkegyelmû uralkodó után a teljesen eszement királylány kerül a trónra, és így egy kegyetlen miniszteré lesz a hatalom – a történet pedig ott örvénylik az agyunkban akkor is, ha éppen nem olvassuk.

Weöres egy rádióinterjúban a következõképpen foglalta össze, hogy «mit üzen ez a dráma»: «Azt, hogy az élet sokkal bonyolultabb, sokkal ellentmondásosabb, mint ahogy mindennapjainkban érzékeljük. Annyi sárkánnyal kell a ma élõ embernek és a ma élõ fiatalnak megvívni, erre vonatkozik tulajdonképpen a darab. Megoldást nem ad, csak az ellentmondásokat, az ellentéteket, a kérdéseket veti fel. A megoldást a saját életének megfelelõen mindenkinek saját magának kell megtalálni.»