„Édesanyám minek szültél,
Ha katonának neveltél,
Szültél volna inkább leányt,
Édesanyám, mint katonát”
(Ragály / Palcsó Pálné,83 éves/1973-as közlés)
Sokan azt hiszik, hogy a sorozás intézménye Magyarországon
és másutt öröktől való. Az alábbi néhány sort a „régi szép katonaélet”
és a „hagyományok” könnyes szemű ábrándozóinak szíves figyelmébe ajánlom.
Az általános hadkötelezettséget 1868-ban vezették be, és lassan minden
társadalmi erő belátja, hogy további fenntartása indokolatlan. Néhányan
még politikai megfontolások alapján erőltetik, hogy más köntösben (pl.
„Nemzetőrség), de tovább éljen Magyarországon ez az elavult rendszer. Egyesek
úgy emlékeznek, hogy a régi időkben nagy dicsőség volt a katonáskodás és
ezt a régi fényt kell visszaállítani, növelni kell a szigort és a megbecsültséget,
hogy a „katonaviseltség” újra a „férfiasság” dicső védjegye legyen.
Nézzünk vissza, hogy is volt ez régebben? Ha a szegedi
alsóvárosi legény nem akart bevonulni, a temetőben egy sírról száraz kórót
tépett. Tápén azonos keresztnevű halott sírjáról vettek gallyat, földet,
összefőzték, és a lében megmosdott a legény, hogy alkalmatlannak találják.
Volt furfang is. A fiúgyermeknek leánynevet adtak, hogy sorozáskor ne kerüljön
a listára. Máskor fiatalították a legényt: Azért hogy én be vagyok sorozva
/ Ne hidd babám, nem löszök katona / Lösz a bíró hozzám olyan szíves /
Levelet ír, nem vagyok húsz éves. „Ismerjük a szomorú bevonuló katonadalokat,
Sehol sem okozott vígságot a hadba szólítás. Sok helyen a katonasirató
éppen olyan drámai, megrázó szertartás volt, mint a halottsirató. A magyarlakta
Magyarózdon a sorozásra induló legények ősi szokás szerint összefogózkodva,
énekelve kelnek útra. Az énekek panaszos szövege keservesen állapítja meg:
”El kell menni, ha esik is…” A leányszívekből is kiszól a keserűség:
„Fecskemadár leszállott a vasútra, szeretőmet viszik a sorozóba.” Maga
a katonáskodás, az egyenruhában hivatalosan elkövetett véres virtuskodás,
másrészt a szigorú alá-, fölérendeltségi viszonyból kifejlődő szolgalelkűség
sokfajta, soktónusos lelki lenyomata volt látható a sarkantyút pengető
otthoni kivagyiságban.. A húszas-harmincas évek bevonulásának hangulatát
idézi fel Horváth István az erdélyi Magyarózdról írt könyvében: „A bevonulás
drámai óráit az egész falu éli. Sír, zúg a falun végig a „Vágják az
erdei utat, viszik a magyar fiúkat.” A katonadalok alaphangja a tiltakozó
keserűség. Pl.
„ Verd meg isten a nagyságos urakat,
Mér sorozzák bé a magyar fiúkat?
Az elejét mint elvitték huszárnak,
A másodját hatvankettes bakának.”
A ma ismert katonadalok tömege a XIX. század második felében
elrendelt általános kötelező katonai szolgálat bevezetésétől számított
időszakban született ontva a keserveket. Korábban: 1722-től megszervezik
az állandó hadsereget. Egészen a XIX. Század közepéig dívott a katonaállítás
legembertelenebb módja a katonafogás. A falvak bírái, az uradalmi tiszttartókkal
megállapodva, jelölték ki titokban a katonaságra szánt legényeket, és házukra
éjszaka rátörve, ragadták el őket megkötözve. A másik mód a verbuválás
volt, ami látszatra az önkéntességen alapult, de ezt is erőszak jellemezte.
A kapituláció nem volt más, mint a sorshúzás, kockavetés. 1807-től
a két újoncozás közötti toborzásnál, 1830-tól mindig kötelező. Akikre rázuhant
a balszerencse, annak jogában volt maga helyett más katonát állítani, de
csak a tehetősek élhettek ezzel a szabadsággal. Napjainkban is felvetődött
az a elitélendő ötlet, hogy aki akarja ( akinek van pénze ) „kifizethesse”
a katonáskodást. Így tehát a szegények viseljék a katonáskodás terheit.
Ez az ötlet aztán szerencsére elhalványodott az időben. A szabadságharc
leverése után a honvédeket erőszakosan besorozták a seregbe. 1850. január
végéig kellett jelentkezniük. Aki nem tette, katonaszökevénynek minősült.
A sorozódalok (a sorozás előtti legények dalai) tükrözik, hogy mindent
megtennének azért, hogy ne kelljen katonának menni. Pl.: Ha bémenyek,
sejhaj, a sorozó szobába, Ingem., gatyám levetettem egy rakásra.
Könnyes szemmel nézek a tiszt urakra, Hogy a civil nevem katonának beírva.”
(Magyarózd). Vagy „Gyászba van az egri gőzös teteje, Nyújtsd ki, babám,
jobb karodat belőle, Nyújtsd ki jobb karodat, ballal ölelj meg, Jön az
orvos, ne vizitálhasson meg.” (Lévárt, 1973-as közlés). Egy széki
dal így szól: „Mikor engem soroztak, Jobbra-balra forgattak. Beírták
a nevemet a nagy könyvbe. Három évig ki se húzzák belőle. Húzd ki babám,
a nevem. Legyen nekem jókedvem! Míg a nevem a nagy könyvbe benne lesz,
Addig nekem szép szeretőm sosem lesz.” Egy perecseni dal: Édesanyám,.
Hol van az az édös téj, Kivel engem katonának neveltél? Adtad volna tejedet
a lányodnak, Ne neveltél volna fel katonának!”
*************
Irodalom
A magyarság néprajza I-IV. Budapest, 1933-37.
Bálint István. Régi szegedi katonaélet. Etnographia,
1979.
Bálint Sándor. A szögedi nemzet. A szegedi táj népélete.
Szeged, 1976.
Békés István. Ökölbe szorított szó. Budapest, 1952
Dobossy László. A közép-európai ember. Budapest, 1973.
Eperjessy Kálmán . A magyar falu története. Budapest,
1966.
Győrffy István . Magyar nép – magyar föld. Budapest,
1942.
Kós Károly . Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972.
Morvay Judit. A had és a nemzetség. Etnographia, 1966.
Soltész István. El kell menni katonának – Zrínyi Katonai
Kiadó, 1981.
Tápé története és néprajza, Szerkesztette . Juhász
Antal. Tápé, 1971.
Tiszatáj, 1973.8.szám