Szűcs Mihály: A hazaáruló nép

Népszabadság,  • 2001. április 13.

Különös változásokon mennek át a politikusok, ha érdekeik úgy kívánják. Lányi Zsolt (volt) kisgazda képviselő, a Honvédelmi Bizottság elnöke például hirtelen megéhezett a demokráciára. Pártja vezetőjének módszereit mostanában antidemokratikusnak és etikátlannak tartja. Holott nem viselkedik másképp, mint ő azokkal szemben, akik nem számára tetsző módon gondolkodnak. Pláne ha nem osztják népi-plebejus-laktanya-söprögető-avítt felfogását a hadseregről. Először csak a pacifistákat nevezte hazaárulóknak és hasonlóknak, később már mindenkit, aki elutasítja a kötelező katonai szolgálatot. Kiváltképp azokat a honvédtiszteket tüntette ki figyelmével, akik szakmai lelkiismeretükre hallgatva, a társadalom valós (és nem 40-50 évvel ezelőtti) állapotából kiindulva az önkéntes haderő hívei. Lányi úr dörgedelmeiből boszorkányüldözés lett. A Honvédelmi Minisztérium vezetésével elhitette, hogy azok, akik önkéntes és teljesítményorientált hadsereget akarnak, akik tévútnak tartják az elmúlt 10 év hadügyi bolyongásait, azok a haza és a honvédség ellenségei, tehát tevékenységük kvázi hivatalból üldözendő. Az elnök és elvbarátai fellépése jól jött a tisztikar egy részének. A különböző politikusok és általuk menedzselt tábornokok által egymásra halmozott „haderőreformok” elodázták a valódi változásokat. Elodázták az ún. karriermodell kialakítását, az objektív felméréseket, a helyes létszámarányok kialakítását, a kiképzésorientált felfogás érvényesülését, és megmaradt a sorkatonai szolgálat „közmunka” jellege.

Az elodázott dolgok közül az egyik legszorítóbb a testnevelés-felmérés, mely csak ebben ez évben indult élesben. Közel négyéves átmeneti időszak volt a felkészülésre, de a többség nem készült fel. Rávették a minisztert, hogy csökkentse a szinteket, a futást meg meg váltsák ki valamivel. Mondjuk távolba nézéssel. Lányi úr felfogásával ugyan nem fér össze, de tény, hogy a kiváló fizikai teljesítményre képes tisztek többsége az önkéntes haderő híve. Az elhízott, italozó, dohányos, ellustult egyenruhások viszont sokkal inkább sorozáspártiak. Bíznak is a Honvédelmi Bizottság elnökében és a HM vezetésében, hogy mégsem lesz olyan komoly az a felmérés, és a nyugdíjig még kidolgozhatnak néhány újabb haderőreformot.

Lányi úr a pártján belül sem volt kíméletes. Nem a legfinomabb eszközökkel utáltatta ki Bokor Imrét, a kisgazdapárt honvédelmi kabinetjének vezetőjét, a párt szinte egyetlen katonai szakértőjét. A hadügy kérdéseihez részleteiben is értő, progresszív gondolkodású Bokor az új miniszter környezetében veszélyt jelentett volna a Lányi-féle nemzetfilozófiára: tűzzel-vassal mindenkit a hadseregbe. Lányi a párt honvédelmi kabinetjét viszszamenőleg nemlétezőnek nyilvánítatta. Kormányváltáskor a honvédelmi miniszter pozitívan nyilatkozott az önkéntes hadseregről. A tárca politikai államtitkára 1998 szeptemberében fogadta a hadkötelezettség-ellenes mozgalom vezetőit, és ígéretet tett a további együttműködésre. ’98 novemberében a HM képviselője pozitív, együttgondolkodásra serkentő hangon szólalt fel a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának (HEL) közgyűlésén. Ezek után hirtelen 180 fokos fordulat következett be, amihez Lányi úrnak alighanem sok köze van. A minisztérium minden kapcsolatot megszakított a hadkötelezettség-ellenes mozgalommal. A HEL nem kapott meghívót a társadalmi szervezetek szokásos tájékoztatójára, beindultak bizonyos fegyelmi eljárások, a szervezet leveleire a miniszter nem válaszolt. Mióta ez tart (2 éve), a kancelláriaminisztertől legalább ötször hallottam, hogy mennyire fontos a kormány számára a társadalmi szervezetekkel való kapcsolattartás. Ennyire.

Még fontosabb lenne, hogy a kormány és a parlamenti bizottság tartsa a kapcsolatot a honvédelmi kutatásokat végző tudományos műhelyekkel. Ennek hiányát érzékletesen tükrözik Lányi úr időközönkénti meghökkentő kijelentései. Nemrég egy tanácskozáson így válaszolt arra a kérdésre, hogy „mikor lesz itt hadsereg?”: „Majd akkor lesz, amikor nem mer a fiú hazamenni a falujába, mert nem kell, nem vált be, mert nem volt alkalmas katonának, és emiatt megveti őt a közösség.” Ezek szerint a NATO-országok jelentős részében nincs is hadsereg.

A militarista és a kommunista propaganda sulykolt hasonló nézeteket. Persze mindegyik a népi eredetre hivatkozott. Nemhogy a jelenlegi szociológiai kutatások, de sem a népköltészet, sem a népda-lok nem támasztják alá, hogy a nép ujjongva lelkesedett volna a sorozásért. Ellenkezőleg, többnyire nagyon is sajnálták azokat, akiket elvittek, és a besorozottak is szomorú dalokat hagytak ránk. (Kivétel persze 1848–49.) Az elnök úr, amikor ilyen maródiságokat mond, mindig a vidéki idős emberekre hivatkozik, ami több okból sem helytálló. Ők már régóta nem ismerik a mai honvédség valóságát (talán ezért érez velük rokonságot az elnök úr), nem ismerik a korszerű hadsereggel kapcsolatos általános és (speciálisan) NATO- követelményeket. Ráadásul ezek a tiszteletre méltó idős emberek nevelték azt a generációt, amely egyáltalán nem kér a sorkatonaságból. Lányi úr a fiatalok közötti népszerűség hajhászásának tart mindenféle fellépést a kötelező szolgálat ellen. Holott a népszerűséget ő hajhássza az időtől megszépített ifjúságukra visszaemlékező, nosztalgiázó idősek között. Nosztalgiára viszont csak az 56-os szabadságharc érdemes, mert valós magyar érdekekért a XX. században máskor nem lehetett harcolni.

Pedig lenne mivel foglalkoznia a Honvédelmi Bizottság elnökének a nosztalgiázás helyett: 1. Miért volt olyan nehéz összegereblyézni egy zászlóaljnyi katonát Koszovóba a haderőre 10 év alatt elköltött több mint ezermilliárd forint ellenére? 2. Miért nincsenek egyben bevethető kompakt zászlóaljaink? 3. Miért jár 8–10 féle ruhában a hadsereg? 4. Miért maradtak országrésznyi területek laktanya nélkül, eleve kizárva, hogy bármilyen területvédelmi szisztéma megvalósulhasson? És még sokáig folytathatnám.

A sorozáspártiak újabb érvet találtak a honvédség egyébként tiszteletre méltó árvízi szerepvállalásában. A hírek szerint 22 laktanyából kellett összeszedni a fiúkat úgy, hogy a februárban bevonult kiképzetlen újoncok százait is be kellett vonni a munkába. Így az árvíz szinte valamennyi alakulat életét felborítja. Ezért volt hatalmas szakmai hiba a Keleti-Végh-féle haderő-koncepció, amely a magyar gépesített erőket bezsúfolta három laktanyába. Azokat zászlóaljanként kellett volna „teríteni”, így pl. Miskolcra is jutott volna egy, melynek bázisán működhetne egy másik, ún. területvédelmi (vagy nemzetőr-) zászlóalj. Így könnyebb lenne árvíz esetén önkénteseket toborozni, és lenne bázisa a tartalék erőknek, helye a honvédelmi előképzésnek stb. Nagy kár, hogy ezeknek a részben politikai, részben szakmai kérdéseknek a megvitatására sem az előző, sem a jelenlegi kormányzat nem mutatott hajlandóságot.

A leírtak bizonyosan rosszul esnek Lányi Zsoltnak és a sorozáspártiaknak. Ők úgy tudják magukról, hogy jót akarnak. Sok snájdig magyar katonát. Igen, valóban kell a jó magyar katona. Önkéntes, aki profivá lehet, és kell a tartalékerőbe nemzetőr. Azok kellenek, akik fizikálisan mentálisan, sőt emocionálisan is rendben vannak, és kedvet éreznek a dologhoz. Ha volnának megfelelő szervezeti keretek és motiváció, nem lenne hiány jelentkezőben. A 10 éve folyó szakadatlan haderő-átalakítási kísérletek egyike sem vitt közelebb ezekhez. Nemrég a honvédség feladatszabó értekezletén Orbán Viktor a sorozás keményítését ígérte, vagyis reszkessen minden lógós. Újabb fű alatti és korrupciótól átitatott csata kezdődik majd a sorozáspárti politikusok és az ország lakossága között, mely most új megúszási technikákat igyekszik kiagyalni. Ennek a csatának egy előre megnevezhető vesztese van: a Magyar Honvédség.

Szűcs Mihály
egyenruhás állampolgár


BACK