Ha csak azt válaszolnám erre, hogy ez az ország a mi országunk, tehát
az enyém is, és így érdekel, hogy demokratikusan megválasztott, visszahívhatatlan
képviselőink miért is tömik a pénzt ebbe a – katonaismerőseim egybehangzó
véleménye szerint – enyhén szólva erősen cselekvőképtelen, elavult hadseregbe;
miért is kényszerítik ártatlan ifjú honfitársainkat fogságszerű életmódra,
akkor az jelen viszonyaink között nem igazán tűnnék hiteles válasznak.
Hogy engem ezenkívül még vajdasági felebarátaink sorsa is érdekel, az meg
már mindennek a teteje, fogadatlan prókátorkodás, beleszólás más országok
belügyeibe. Ezért nem is húzom tovább az időt, töredelmesen bevallom: nekem
ez a mozgalom nagyon is kifizetődő. Hiszen máskülönben hogyan tehettem
volna szert olyan barátokra, mint Bulányi György páter és Szűcs Mihály
alezredes. Külön pikantériája közös mozgalmunknak, hogy a katonai szakmát
kemény szavakkal ostorozó páter és a hatékony, az ellenség megsemmisítésére
folyton kész hadseregről
ábrándokat szövögető katona 1998. november 14-én egymás mellett ült
a Kossuth-klub emelvényén, hogy kifejezzék olthatatlan vágyukat a hadkötelezettség
elpusztítására. A közös cél, a közös mozgalom szépen összehozta őket, és
valószínű, hogy a távolság egyre kisebb lett volna lelkük között is. Ám
ekkor jött a hatalom, és otromba csizmájával széttaposta a csendéletet:
Szűcs Mihályt eltiltották attól, hogy Bulányi páterrel egy szervezetbe
tömörüljön. Előbb azonban fegyelmi bizottság faggatta kijelentéseiről,
írásairól, civil kapcsolatairól.
Déjá vu, ilyen már volt. A két férfi esete, sorsa meglepő hasonlatosságokat
mutat. Mindketten szolgálni akartak: a páter Isten országát, a katona Magyarországot.
Beléptek az avatott országszolgák egyenruhás rendjébe: a páter a piaristák
fekete, a katona a kommandósok terepszínű uniformisát öltötte magára. Masíroztak,
celebráltak, engedelmeskedtek, úgy, ahogy az elvárható az egyenruhásoktól.
Szabadidejükben szabadon gondolkodtak, úgy,
ahogy az nem várható az egyenruhásoktól. Felismerték a kisebb porszemeket,
majd az egyre nagyobb kavicsokat a gépezetben. Feljebbvalójuknak jelentették,
és már-már nyelvükön volt a javító szándékú javaslat, de jólelkű feljebbvalóik
fáradt legyintéssel magukra hagyták őket töprengésükben. A töprengés az
eretnekség szülőanyja. Megszületett a sejtés, a gondolat: a feljebbvalók,
sőt mi több, maga a Szervezet sem szolgálja hatékonyan az Országot. Arra
is hamar ráeszméltek, hogy egyes feljebbvalók közönye, sőt
irtózása a kritikus gondolatoktól emberileg nagyon is érthető: a hierarchia
rangjainak osztogatásakor súlyosabban eshet latba a lojalitás az osztogatókhoz,
mint a lojalitás az Országhoz. Ez a fajta mérlegelés nemcsak egyenruhás
szervezeteknél dívik, de ne térjünk el a témánktól. Hőseink szilárdan és
naivan hitték: jobbítani kéne és lehetne is. Hogy a Szervezet más elöljárói
is felfigyelhessenek töprengésük gyümölcseire, gondolataikat megírták az
újságokban. Az újságokat persze az elöljárók nem olvassák, ezért külön
másolatokat készítettek, s szerteküldték széles e hazába. A magyar
ugarra viszont a délibáb a jellemző fizikai jelenség, nem a visszhang.
Ám hőseink végül is célt értek: sikerült műveiket elolvastatniuk. A
hatalom ugyanis észrevette, hogy valami mocorog. Nosza, írt mindjárt a
feljebbvalóknak, utasítva őket, állapítsák meg az eretnekség fennforgását.
És lám: hőseink gondolatai kezdtek terjedni a fegyelmi bizottságok jegyzőkönyveiben.
Bulányi páter nem vonta vissza tanait, nem szakadt el még eretnekebb társaitól.
Ezért aztán egyháza generálisai hallgatásra ítélték: „egyháztipró” nézeteit
felejtse csak el, semmiképpen ne terjessze a hiszékeny hívők gyülekezetében.
Mindez történt 1982-ben, a Kádár János nevével jelzett korban. A szilencium
másfél évtizedig tartott. Nemrégiben az egyház de jure feloldotta, ám de
facto nemigen. Szűcs Mihály nem szerzetes. Családja van, nyilván rájuk
is gondolt, nemcsak önként választott hivatására, amikor kilépett a Hadkötelezettséget
Ellenzők Ligájából, és megígérte, nem is megy vissza oda, amíg más utasítást
nem kap. Mindez történt az egyre polgáribb és egyre
demokratikusabb Magyarországon, 1999 első napjaiban.
A hatalom a hazát óvta „eretnek” barátaimtól. Vajon a haza mikor ismeri fel igazi fiait?