Ország-világ megtudhatta “A Hét” adásából, hogy benne vagyok, bele keveredtem. Maga a miniszterelnök tájékoztatta erről a tényről a nézőket. Azt mondta, hogy a békemenet szervezői régebben a Varsói Szerződést éltették. Mellékesen megemlítette, hogy ez talán nem áll a békemenet minden résztvevőjére, de azért mégiscsak az ragadhatott meg a nézőkben, hogy a Varsói Szerződéshez való kötődés a legjellemzőbb, amit a május 9-i békemenetről tudni lehet. Elképzelem a Bokor Közösség katolikus tagjait, vagy az ellenzéki mozgolódásért üldözött könyvtárost, hogy most mennyire bánthatja őket a lélek, megtudván a meztelen igazságot: ők is a hajdani VSZ-esek szekerét tolják.
Némileg vigasztalhat az a tudat, hogy a “Balkán Békéjéért Mozgalom” tüntetésén nem főkolomposként, hanem csak egyszerű megtévesztett polgárként voltam jelen. Hagytam magam megtéveszteni, noha voltak egyértelmű, figyelmeztető előjelek. A Vasárnapi Újság már kora reggel lerántotta a leplet a békemenetről. Az egyik riportalany (egy másik szervezettől) világosan elmagyarázta, hogy ez a békemenet nem háborúról vagy békéről szól, hanem ez valójában az elvtársak trükkösködése. Kötetlen beszélgetésben pedig egyenesen a régi, jól bevált megnevezést is hallottam a békemozgalmárokra vonatkoztatva: ötödik hadoszlop. És e figyelmeztető jelek ellenére mégis elmentem tüntetni. Elmentem, mert nem tetszik nekem ez a háború. Nem tetszik a népirtás, az etnikai tisztogatás, a sorozás; másrészről nem tetszik a kollektív büntetés, az ártatlanokat is sújtó egyre féktelenebb, szűnni nem akaró bombázgatás, a lakosság nyomorba döntése. Nem tetszik az a stratégia, amely kínosan vigyáz a saját katonák és az ellenség felelős vezetőinek életére, miközben korántsem vigyáz a gyári munkások, televíziós munkatársak, vagy a háborúba kényszerített sorkatonák életére. És az sem tetszik, ha olyan hangulatot keltenek itt nálunk, amelyben az ellenvélemény hirdetője mindjárt az ellenség szekértolójának minősíttetik. Nem tetszik az a magyar politikai és sajtógyakorlat, amely minden civil kezdeményezés mögött keresi a hátsó szándékot, a megbízókat, az aktuálisan átkos rezsim korifeusait. Nem tetszik, hogy nem az a fontos, amit mondanak, hanem az, hogy ki, miért és kivel együtt mondja.
A miniszterelnök még finoman fogalmazott. Nem úgy, mint Lányi Zsolt,
aki 1995 őszén a TV-ben egyenesen hazaárulónak titulálta a fegyverkiállítás
ellen tüntetést szervező pacifista barátaimat. El is hívtuk a képviselő
urat, hogy kötetlenül tisztázzuk a kérdést. Első szóra eljött, majd miután
megismerkedett a társaság múltjával (egyik barátunk ült is egy kicsit annak
idején szolgálatmegtagadásból kifolyólag), némi önkritikát gyakorolt, valahogy
ilyenformán: -Azt már elismerem, hogy nem a kommunista rendszert sírjátok
vissza, de azért mégiscsak hazaárulók vagytok. Ehhez még akkor is ragaszkodott,
amikor felolvastuk a BTK megfelelő passzusát, ami azokra vonatkozik, akik
hazaárulót találnak és mégsem jelentik.
Az akkori “hazaárulók” közül többen most is ott voltak a menetben.
Ha a miniszterelnök úrnak is lenne ideje személyes találkozóra, talán őt
is sikerülne meggyőznünk arról, hogy vajmi kevés közünk volt a Varsói Szerződéshez.
A miniszterelnök kedélyes hangsúlyától távol állt Lányi Zsolt nyers kifejezése: hazaárulás. Bizony, hazánk régebbi háborúiban a hasonló menetek résztvevői nemigen tudták volna elkerülni ezt a minősítést és a vele járó következményeket.
A haza kiköveteli, hogy szeressék. Olykor törvénnyel, tábori csendőrrel, olykor csak az ifjúság hazafias nevelésével. A hazaszeretet fogalma még mindig főleg a vértől pirosult csatamezőkhöz kötődik. Pedig nem ritka az olyan eset, amikor az alkotók, a dolgozók sokkal több hasznot hajtottak a hazának, mint a hősi halottak. Mindkét világháborúban nemhogy hasznot, hanem óriási kárt okozott országunknak a harcias, - területszerzési vagy visszaszerzési vágytól buzgó - “hazafiság”. A magyar tanulékony. Az első világháborúban még lehet, hogy önként és dalolva, de a másodikban már főleg a “felkoncoltatik” fenyegetés hatására vonult be katonának.
A hazaszeretet a nemzeti kisebbségek számára még kevésbé egyszerű. Ahogy
vajdasági barátom nemrégiben szívbe markolóan fogalmazott: “Tessék nekem
megmondani: hol az én hazám?”
Most éppen Koszovóban “védik a hazát” Jugoszlávia sorkatonái. Akikért
majd senki sem kér bocsánatot, ha eltalálja őket egy bomba. Hiszen az nem
véletlenül, hanem sikeresen célozva történik. Közöttük nemcsak a haza fogalmával
vívódó nemzetiségiek, hanem tősgyökeres szerbek is vannak. Szennyes, kegyetlen,
véres háborúba kényszerítette őket államuk. Azután majd később hősi emlékművet
emelnek nekik, s egy tábori lelkész elmondja, hogy életüket hazájukért
és a békéért áldozták. Ahogy ez a Donnál elesett katonáink esetében történt.