A nagymamák ideje

Kissé rövidítve megjelent: Magyar Hírlap, 2002-04-04

A 98-as választások után Szűcs Mihály barátom írt egy cikket ”Hadihiány a kampányban” címmel (Magyar Hírlap 1998.06.18.). Ilyen címmel ma is írhatna: akkori kritikáinak zöme ma is aktuális. Ám Szűcs alezredes most szándékosan hallgat. 98 decemberében ugyanis fegyelmit indítottak ellene katonák számára tiltott úgymond ”politikai” tevékenység vádjával. Ám az országgyűlési biztos általános helyettese - Polt Péter - a megfegyelmezett katona és az állampolgári jogok védelmére kelt, így Szűcs alezredes felújíthatta „politikai” tevékenységét a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájában. A mostani választási kampányban azonban már óvatos: önkorlátozóan kerüli a publicitást. Érthető. Mint ahogy érthető a hadkötelezettséget ellenző aktív katonák – számosan vannak ilyenek – visszafogott hallgatása is. Dehogyis mernék most nyíltan kritizálni a hadkötelezettség, illetve a kötelező nemzetőrség elképzelését, amikor ezek mellett jelentős pártok (a kormánypártok és a MIÉP) teljes mellszélességgel kiállnak. De miért hallgatnak a nagymamák? Akiknek unokáit most a sorozás vagy újrasorozás fenyegeti. Nem hiszem, hogy rájuk hatna a propaganda, mely szerint unokáik annyira neveletlenek hazafiságból és férfiasságból, hogy ezen csak őrmesterek és öregkatonák kemény szavakban és tettekben megnyilvánuló közreműködése segíthet. A szívatások, megalázások közismertek Olaszországtól Azerbajdzsánig mindenütt, ahol sorozott hadseregek vannak. A nagymamák nem akarhatják ezt unokáiknak!
    Itt látszik a kampánybéli hadihiány jelentősége. Ha maguk az érintettek és szeretteik tudnák, hogy mely pártok ragaszkodnak az ifjak ingyenes, kikényszerített szolgálatához és kétes pedagógiai értékű utóneveléséhez, akkor azokra a pártokra biztosan nem szavaznának. És akkor a kényszersorozás tüstént elfoglalhatná jól megérdemelt helyét a történelem szemétdombján, valahol a rabszolgaság és a robot közelében.
    Az FKGP és a MIÉP következetes. Soha nem mondtak mást, és gerinces hűséggel ragaszkodnak egyszer megszeretett téveszméjükhöz, idegen hatásoktól nem befolyásolva vallják: “Erős hadsereg = tömeghadsereg!” Makacs kitartásukban a tények sem számítanak. Mert tény, hogy a kényszersorozás a magyar hagyományoktól idegen, a népnek, hazának és nemzetnek temérdek szenvedést, vereséget és pusztulást hozott. Lehet, hogy a tények elhanyagolásában nekik van igazuk. Ahogy figyelem a múlt orwelli átalakulását, talán azt is megéljük, hogy mindkét világháborút megnyertük, Doberdónál és a Donnál is dicsőséges győzelmeket arattunk.
    Az MDF álláspontjában történt egy kevésbé ismert, de annál élesebb változás: míg 1994-ben az MDF 10 évre ígérte az önkéntes haderőre való áttérést, ma a hadkötelezettség időtlen fenntartásához ragaszkodik.
    A FIDESZ álláspontjában még nagyobb fordulatnak lehettünk tanúi. Mit is akart a FIDESZ korábban? 1989: “Meg kell szüntetni a kötelező sorozás rendszerét a katonailag semleges Magyarországon.” 1990: „ … Holnap: kis létszámú hivatásos hadsereget …”. És ma 2002-ben? Lehetséges, hogy a jövő ugyan elkezdődött, de az akkori “holnap” még nem kezdődött el?
    Az 1997-es NATO népszavazási kampány ígérete is feledésbe merülne, ha hagynánk. “Ha belépünk a NATO-ba, hivatásosokból áll majd a sereg, és a fiaink eldönthetik, hogy egyenruhába bújnak-e.” – harsogták a széles konszenzuson alapuló hivatalos reklámok. A NATO-párti pártok egyike sem emlegeti már, hogy ezt ígérték a népnek.
    Nemcsak a pártok felejtenek, hanem az egyének is. Pártsemlegesen hadd álljon itt két idézet: „Csapást jelentett, legalábbis az én számomra, hogy a második évfolyamtól megkezdődött a katonai kiképzés. Világéletemben utáltam a hadsereget, de még az egyenruhát is. Sehogy sem tudom megérteni, hogyan képesek normális emberek békeidőben uniformisba bújni. (Horn Gyula: Cölöpök. Kossuth Kiadó, 1991. 7. fejezet, 88. oldal.). ”Az az érzés alakult ki bennem, hogy Kalocsa - ott voltam - egy mini Auschwitz. Csak mennyiségi különbség van köztük, a logikai elv ugyanaz: az embereket megtörni, péppé gyúrni, aztán egyformán kis agyagfigurákat csinálni belőlük.” (idézet Kövér Lászlótól, Ellenzéki kerekasztal - Portrévázlatok, Ötlet Kft, 1990). Ha Horn Gyula és Kövér László adott időben nem felejtkeztek volna el katonaélményeikről, akkor ma már nem lenne sorozás.
    A katonaviselt férfiak feledékenyek: rózsaszín ködbe vesznek náluk a múlt sáros, szürke, fekete emlékei. És szívesen soroznák fiaikat, unokáikat, vagy méginkább a mások fiait, unokáit.
    Helyesebb, ha azt mondjuk: egyes férfiak. Mert mások már megunták a sorozást. A Magyar Gallup Intézet 2001. decemberi felmérése szerint a megkérdezettek 56%-a a profi hadsereg híve, és csak 23%-a tartja elképzelhetetlennek a sorozás megszüntetését. Ez bizony figyelemre méltó, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a polgárok a sajtóból állandóan azt hallják: „Sok pénz kell ám az önkéntes hadsereghez!” Az állítólagos pénzigényt legközérthetőbben Szabó János honvédelmi miniszter indokolta. (Aki mellesleg nem volt katona, katonai esküt se tett, így rá a miniszterelnök úr “kissé másképp tekint”. Elképzelem ezt a tekintetet, ha a miniszterelnök úrnak netán eszébe jut minisztere másik, még súlyosabb vétke: kinevezésekor, 98-ban az önkéntes haderő hívének vallotta magát.)
"... a szerződéses katona sokszorosába, egyes becslések szerint több tízszeresébe kerül a sorkatonának. Itt ugyanis nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy a sorkatona 3900 Ft zsoldot kap, a szerződéses katona pedig bruttó 35-36 ezer forintos illetményt, hanem azt is, hogy a szerződéses katona másfajta szállást és haditechnikát igényel ..." – nyilatkozta Szabó miniszter 1999-ben. (Halász Lajos: Társadalmunk érett a NATO-csatlakozásra. Magyar Nemzet, 1999.02.06).
    Ettől tömörebben, világosabban nehezen lehetne összefoglalni a sorozók gazdasági érvét. Amit rendszerint akkor állítanak előtérbe, ha már a népnevelők és nemzetfilozófusok érvei nem tűnnek elég hatásosnak.
    Nézzük meg közelebbről e tényezőket. Mint emberjogi aktivista, a legkategórikusabban cáfolom a katonák igényeiben sejteni vélt különbséget. Nincs ugyanis kétféle típusú állampolgár: szabad és szolga, akik már eleve másféle szállást igényelnek. Csakhogy a sorkatonát be lehet kényszeríteni olyan szállásba, amibe szerződéses esetleg nem menne.
    Nem hiszem továbbá, hogy a szerződéses katonák testi és szellemi képességei annyira eltérnének lefelé a sorkatonákétól, hogy ne tudnák kezelni a sorkatonák felszerelését, haditechnikáját. Hogy az vacak, elavult? Meglehet. De akkor ezen vacak berendezések korszerűre való cserélése kerül sokba és nem az önkéntességre való átállás!
    Marad tehát a zsoldban való különbség. Itt valóban van eltérés, ami mai létszámmal és mai nettó(!) illetményekkel számolva kereken évi 10 milliárd Ft többletterhet jelentene az állami költségvetésnek. Nevetségesen kicsiny összeg ez a kampányban tett egymásra licitáló ígéretek költségvonzataihoz képest. Különben is miféle etika kényszeríthet ingyenszolgálatra valakit pusztán azért, mert így ”olcsóbb”. Nem is beszélve a hatékonyságról, amire tekintettel neves katonai szakértők, köztük George Robertson NATO-főtitkár, Végh Ferenc volt vezérkari főnök; Bokor Imre, Deák Péter, Szentesi György nyugalmazott ezredesek szorgalmazták az önkéntes hadseregre való áttérést.
    Ezek olyan egyszerű igazságok, hogy a hadügyekben egyébként járatlan nagymamák is megérthetik, megérezhetik. Bár a zord alkotmánybírák megakadályozták, hogy az egyszerű polgárok népszavazáson dönthessenek a kérdésről, most mégis a népen, köztük a nagymamákon múlik, hogy unokáikat meddig fogják sorozni.
    Fiúk, anyukák, nagymamák: eljött a döntés ideje!

Farkas Henrik
a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának ügyvezetője

*****
2002-03-18.

BACK