Nem annak a legnagyobb katasztrófának
a történetérôl van itt szó, amely a zsidó
népet valaha is érte, nem is a totális uralmi rendszer
ábrázolásáról vagy a német nép
történetérôl a Harmadik Birodalomban, de nem is valamiféle,
a gonosz lényegét elemzô elméleti tanulmányról.1
Mert a tudósításban a gonosz lehetséges banalitása
csak a tényszerûség szintjén jut szóhoz, mint
egy olyan jelenség, amelyet lehetetlen volt nem észrevenni.2
Úgy érzem, nem lehet itt megállni. Folytatni kell az idézetet.
Végül is mindenekelôtt az a feladat, hogy megértsük,
mit is értett Arendt a gonosz banalitásán. Annál
is kevésbé állhatunk meg itt, mert a már idézett
félmondat a gonosz lehetséges banalitása csak
a tényszerûség szintjén jut szóhoz
ellenére sem mehetünk el szó nélkül amellett
a tény mellett, hogy Arendt könyvének azt az alcímet
adta, hogy Tudósítás a gonosz banalitásáról.
Nemcsak úgy mellékesen jegyezte meg azt a figyelemreméltó
tényt, hogy ez az Adolf Eichmann nevû ember, akinek oroszlánrésze
volt a világtörténelem talán eddigi legnagyobb tömeggyilkosságának
megszervezésében, s nem is akármilyen, amolyan a történelemben
gyakorta elôforduló tömeggyilkosságéban, hanem
olyan tömeggyilkosság megszervezésében, melynek kapcsán
Arendt szerint még azt is végig kell gondolnunk, hogy mit is jelent
az emberiség ellen elkövetett bûntett fogalma, hogy tehát
a világtörténelem egyik legnagyobb gonosztevôje
(mert hát hogyisne lenne gonosztevô az, aki pontos tudatában
annak, hogy mit csinál, teljes igyekezettel szolgálja egy ilyen
gonosztett elkövetését) minden volt, csak nem gonosz,
nemcsak hogy valamifajta felfoghatatlan sátáni gonoszságot3
nem testesített meg, hanem semmiféle igyekezet sem lehet képes
kimutatni nála gyilkos hajlamok meglétét. A zsidókat
meg egyáltalán nem gyûlölte. Arendtnél tehát
nemcsak ennek a gonosznak a banalitásáról van szó,
hanem a gonosznak a lehetséges banalitásáról; mert
másrészrôl azt állítani, hogy Arendt a gonoszt
vagy a gonoszságot mint olyat banálisnak tekintette volna, ismét
csak hiba lenne.
Arendt így folytatja: Eichmann nem volt Jago
és nem volt Macbeth, s semmi sem állt volna tôle távolabb,
mint III. Richárddal együtt elhatározni, hogy »gazember
lesz«. Azon az egészen rendkívüli buzgóságon
kívül, hogy mindent megtegyen, ami elômenetelét szolgálhatja,
nem voltak motívumai; önmagában pedig ez a buzgóság
semmiképpen sem volt bûnös: bizonyos, hogy soha nem ölte
volna meg elöljáróit csak azért, hogy a helyükre
kerülhessen. Egyszerûen soha nem gondolt bele, hogy megmaradjunk
a mindennapi nyelvnél, hogy mit is tesz tulajdonképpen.
Ugyanarról a hiányzó képzelôerôrôl
van szó, ami lehetôvé tette a számára, hogy
a rendôrségi kihallgatás során sok hónapon
át szemben üljön egy német zsidóval, kiöntse
neki a szívét: ismételten elmagyarázza neki, hogyan
történt, hogy az SS-ben csak az Obersturmbannführerségig
vitte, és hogy nem ôrajta múlott, hogy nem jutott elôbbre.
Elvileg nagyon is jól tudta, hogy mirôl van szó; az utolsó
szó jogán »az értékek állam által
elôírt átértékelésérôl«
beszél; nem volt buta. Bizonyos mértékig maga volt a merô
gondolattalanság ami semmiképpen sem azonos a butasággal
, s ez prediszponálta ôt arra, hogy minden idôk egyik
legnagyobb gonosztevôje legyen. S ha az, hogy a legjobb akarattal sem
lehet nála valami ördögi-démonikus mélységre
lelni, »banális«, sôt komikus, attól még
távolról sem mindennapi (Kiemelés tôlem.
V. M.). Aligha fordul gyakran elô, hogy egy embernek a halállal
szemközt, méghozzá az akasztófa alatt semmi más
ne jusson az eszébe, mint amit temetéseken egy életen át
hallott, és hogy ezen »felemelô szavak«-at mondván,
saját halálának valóságát könnyedén
elfelejtse. Hogy a valóságérzéknek ez a fajta hiánya
és valakinek a gondolattalansága több borzalmat képesek
elôidézni, mint az emberben talán benne rejlô minden
gonosz ösztön együttvéve, ez volt valójában
az a lecke, melyet Jeruzsálemben meg lehetett tanulni. De ez lecke volt,
nem pedig a jelenség magyarázata vagy egy róla szóló
elmélet.4
Nos, mások nem akarták megtanulni ezt a leckét.
Hogy a valóságérzék hiánya és a gondolattalanság5
sokkal több szörnyûséget tudnak elôidézni,
mint a gonosz ösztönök?! Nem. Ha kifejezetten nem erkölcsi
karakterû, normális körülmények között
jelentéktelen, a világ szempontjából jelentéktelen
rossz tulajdonságok a világtörténelem legszörnyûségesebb
bûntetteihez vezethetnek, akkor... Nem tudom befejezni a mondatot. Arendt
sem tudta. Gondolom, erre utalt, amikor hangsúlyozta, hogy Jeruzsálemben
meg lehetett tanulni egy leckét anélkül, hogy mindjárt
magyarázatot találtunk volna az elbizonytalanító
jelenségre, teóriagyártásról meg szó
sem eshetett. A leckét azonban láthatóan nehéz volt
megtanulni, valószínûleg ma is nehéz, talán
részben éppen azért is, mert nem tudjuk a jelenséget
megmagyarázni: nem fér bele racionális világképünkbe
(mely szerint a gonosztetteket a gonoszak, a nagy hôsi tetteket a nagy
hôsök, a jótetteket a jók követik el, s az amolyan
konformak, mint ez az Eichmann... Megint nem tudok egy mondatot befejezni.)
Ha meg nehéz a leckét megtanulni, akkor a legegyszerûbb
azt állítani, de persze azt is hinni, hogy nem is volt semmiféle
lecke feladva (mindannyian jártunk iskolába). Arendt álmodott,
mindenáron eredeti akart lenni. No meg, tudomásom szerint Gershom
Scholem fejezte ezt ki a legegyértelmûbben az Arendt tudósításáról
szóló levélváltásukban, de igen sokan mások
is így gondolták, valahogyan rossz volt a viszonya az egész
dologhoz, magához a zsidósághoz. Gerschom Scholem: Van
a zsidó hagyományban egy nehezen meghatározható,
ám elég valóságos fogalom, az Ahabath Israel,
»a zsidó nép szeretete ...« Benned, kedves Hannah,
mint oly sok, a német baloldaltól induló értelmiségiben,
ennek csak halvány nyomát találom.6
Hannah Arendt, hangsúlyozva, hogy nem a német baloldaltól
jön, ezt válaszolja neki: Abban teljesen igazad van, hogy
engem semmi ilyesfajta »szeretet« nem hat át, mégpedig
két okból: soha életemben nem »szerettem« egy
népet vagy egy közösséget sem a német,
sem a francia, sem az amerikai népet, sem a munkásosztályt,
sem bármi hasonlót. Én valóban »csak«
a barátaimat szeretem, s az egyetlen szeretet, amit ismerek és
amiben hiszek, az az egyes emberek iránt érzett szeretet. Másrészt,
ez a »zsidók szeretete«, mivel magam is zsidó vagyok,
meglehetôsen gyanúsnak tûnik a számomra. Nem szerethetem
magamat, sem olyasmit, amirôl tudom, hogy lényem szerves része.
Ennek érthetôbbé tételére hadd mondjak el
egy beszélgetést, amelyet Izraelben folytattam egy kiemelkedô
politikussal, aki védelmébe vette azt a szerintem katasztrofális
elgondolást, hogy a vallás és az állam nem
különül el Izraelben. Pontosan már nem emlékszem
szavaira, de valami ilyesmit mondott: »Ön bizonyára megérti,
hogy szocialista létemre természetesen nem hiszek Istenben; a
zsidó népben hiszek.« Én ezt a kijelentést
megdöbbentônek találtam, és mivel túlságosan
megdöbbentem, akkor nem is válaszoltam. De ha megtettem volna, azt
mondtam volna, hogy e nép nagysága valaha abban állt, hogy
hitt Istenben, és úgy hitt benne, hogy iránta érzett
bizalma és szeretete erôsebb volt félelménél.
És most ez a nép csak magában hisz? Mi jó származhat
ebbôl? Nos, ebben az értelemben én nem »szeretem«
a zsidókat, s nem is hiszek bennük; magától értetôdô
módon, vitathatatlanul és kétségbevonhatatlanul
egyszerûen közéjük tartozom.7
Elnézést kell kérnem az olvasótól,
hogy ezt a látszólag ide nem tartozó pengeváltást
ilyen hosszan idéztem. Szerintem ugyanis a dolog nagyon is idetartozik.
Hannah Arendt riportkönyve nemcsak azért keltett sokakban ellenszenvet,
mert banálisnak tartotta a gonoszt hogy a gonoszt banálisnak
tartotta-e, azt persze még nem tisztáztuk , hanem mert nagyon
is erôs kritikával illette... nem, ez understatement, együttmûködéssel
vádolta az ún. zsidó tanácsokat, sôt, itt-ott
magukat az áldozatokat is. S így függ össze a két
dolog egymással. Hannah Arendtnek az volt a véleménye,
anélkül természetesen8,
hogy egyenlôségjelet tett volna gyilkos és áldozat
közé, hogy maguk az áldozatok is, s ugyancsak banális
módon, banális indokok alapján, gondolattalanságból,
az arra való képtelenségbôl, hogy a másik
szempontját együtt lássák a magukéval, többnyire
kiszolgálták a gonoszt. A kápó persze maga is gonosz
volt (vagy azzá vált), ahogyan a zsidó Sonderkommandósok
is gonoszak voltak (vagy azzá váltak), s így az ô
esetükben valóban nem éles a választóvonal
üldözô és áldozata között.9
Csakhogy a kápó és a Sonderkommandósok esetében
a gonosz nem is volt banális. Aki a túlélés reményében
a hóhérok közé áll, s ha kell,
ugyanolyan hidegvérrel öl, mint azok (azt itt már ne is emlegessük,
hogy ellentétben azokkal ô a sajátjait gyilkolta),
az elvetemült, gonosz gonosztevô, s semmiképpen sem lelkiismeretes,
netán elômenetele érdekében komikusan ügybuzgó
tisztviselô. A zsidó tanácsokkal azonban már más
a helyzet. Azok egyszerûen csak ügybuzgón együttmûködtek
a nácikkal, meggyôzôdésük szerint annak érdekében,
hogy minél kevesebb legyen az áldozat. Nem itt a helye, hogy a
zsidó tanácsok szerepét megvitassuk. Nyilván sok
mindent el lehetett volna, el lehetne mondani a mentségükre, Hannah
Arendt ezt kétségtelenül nem tette.10
Az volt a véleménye, hogy a zsidó vezéreknek
saját népük megsemmisítéseben betöltött
szerepe a zsidók számára kétségtelenül
az egész sötét történet legsötétebb
fejezete.11 Nem egyszerûen
arról van itt szó, hogy a zsidó tanácsoknak igen
kevés embert sikerült megmenteniök, hanem az együttmûködésrôl.
Hannah Arendt úgy gondolta, hogy a zsidó vezetôknek a nácikkal
való minden együttmûködést meg kellett volna tagadniok,
hogy a zsidókat ellenállásra, nem pedig együttmûködésre
kellett volna buzdítaniok.12
Egyetértek Arendttel, de hát itt nem errôl
kell beszélnem, hanem a gonosz banalitásáról. Arról,
amire Arendt Eichmann jeruzsálemi szereplését látván
döbbent rá: mint már említettem, addig sem gondolta,
hogy a radikális gonosz (das Radikalböse) valamiféle gonosz
lény (ember vagy ördög), legyen a gonosz lény bármilyen
gonosz is; mindig is úgy gondolta, hogy a radikális gonosz
rendszer (s itt nem egyszerûen politikai berendezkedésrôl
van szó, hanem egy világ mûködéselvérôl).13
Amire Jeruzsálemben rádöbbent, az az, hogy a radikális
gonosz nem is gonosz emberek gonosz tetteinek folyományaként,
hanem amúgy normális emberek, önmagában
teljesen természetes-banális tevékenységének
eredményeként valósul meg a világban.14
Megeshet: a radikálisan gonosz egyik legfôbb jellemzôje,
hogy nem mutatja meg mindjárt tényleges természetét,
s ennélfogva számtalan olyan, alapjában jóérzésû
embert tesz cinkosává, akinek esetleg semmi más, ebbôl
a szempontból releváns rossz tulajdonsága nincsen, mint
hogy nem gondolkodik; hogy, miként Arendt mondja, maga a merô gondolattalanság.
Az a hibájuk, ami az emberi egyedek többségére
mint már mondottam: bizonyos pillanatokban talán mindannyiunkra
jellemzô: csak egyetlen nézôpontból vagyunk
képesek rátekinteni a dolgokra.
Nos: Ami a gonosz banalitását illeti, akár
állást se foglaljak abban a vitában, hogy vajon Adolf Eichmannt
illetôen Arendtnek volt-e igaza, Arendtnek, aki bizonyos értelemben
hitt Eichmannak, s nem gondolta, hogy Jeruzsálemben mindvégig
egyfajta sajátos szerepet játszott volna el azért, hogy
mentse a bôrét, hiszen nagyon is jól tudta, hogy ez semmiképpen
sem sikerülhet15 vagy
a többségnek, majd mindenki másnak, aki abban a rémes
figurában, aki a jeruzsálemi tárgyalóteremben az
üvegkalitkában ült, a kis, tehetetlen ember bôrébe
bújt farkast látott. Arendt elemzése nekem igencsak
meggyôzônek tûnik, de nem ez a lényeges. Ha tévedett
volna is Eichmannt illetôen, akkor is valami alapvetôen fontosat
fogalmazott meg, valamit, ami állítása ellenére
igenis nagyban hozzájárul egy, a századunkra jellemzô
jelenség megértéséhez. Megérttette ugyanis
azokkal, akik könyvét nem utasították és nem
utasítják el (e mögött az elutasítás mögött
is többnyire gondolattalanságot gyanítok: az elutasítók
többsége nem hajlandó egy, az övétôl radikálisan
eltérô perspektíva érvényességét
még csak fontolóra sem venni)16,
hogy miként válhattak a legkevésbé sem gonosz hajlamú,
de egyáltalán nem vagy egysíkúan gondolkodó
emberek a totalitarizmusok rémtetteinek cinkosaivá és sok
esetben végrehajtóivá is.
Eichmann tagadta, hogy aljas indokból és bûnössége
tudatában cselekedett volna. Azt állította, hogy csak akkor
lett volna rossz a lelkiismerete, ha nem teljesíti a paracsot. Hazudott?
Lehet. De vajon nem olyan emberek mûködtették-e századunk
totalitárius rendszereit, akiknek attitûdje az Eichmann valóságos
vagy megjátszott attitûdjéhez volt hasonlatos? Eichmann
csak azzal a bizonyos rendkívüli igyekezetével tûnt
ki a totalitárius rendszerek átlagegyedei közül. A totalitárius
társadalmat olajozottan mûködtetô átlagegyedek
is tették, amit tôlük elvártak legfeljebb nem
igyekeztek annyira. Nem arról van szó, hogy a totalitárius
társadalmakban élô és azt mûködtetô
egyedeket Adolf Eichmannal hasonlítsuk össze. Arról van szó,
hogy miként funkcionált a radikális gonosz. Hogy miképpen
volt lehetséges Auschwitz és a Gulág. Megnyugtató
lenne, ha azt hihetnénk, hogy a totalitárius rendszerekben megvalósult
a gonoszok uralma, hogy az ilyen rendszert csak perverz szadisták mûködtethetik.17
Adolf Eichmann figurájának elemzése nélkül
is belátható azonban, hogy szó sem volt semmi ilyesmirôl.
Akik a totalitárius rendszereket mûködtették, s valamilyen
értelemben mindenki mindaddig hozzájárult a mûködéshez,
amíg nem mondott határozottan nemet18,
nem voltak sem perverzek, sem szadisták, hanem szörnyen és
ijesztôen normálisak voltak19.
Arról van szó, amit Hannah Arendt így fogalmaz: A
Harmadik Birodalomban a gonosz elvesztette azt a tulajdonságát,
amelyrôl a legtöbb ember felismeri nem mint kísértés
jelentkezett.20 Cosi fan tutti.
A tekintélyes-megbízható porosz államhivatalnok
is21, s mint mondottuk, maga az
áldozat is. S ha a Harmadik Birodalom koncentrált borzalmához
(mindössze tizenkét éven át létezett,
ilyen rövid idô alatt hajtotta végre rémtetteit) a
többi totalitárius rendszereknek csak bizonyos korszakai hasonlíthatók
is, a lényeg azonos: a legalizálása annak, ami az egyéb
társadalmakban bûnnek számít; bûnnek számít
akkor is, ha bizonyos körülmények között idônként
eltûrt vagy éppen ösztönzött is. Az a normális,
ami nem normális; s hogy a gonosztett ne is emlékeztessen arra,
ami korábban gonosztettnek számított, soha semmit nem szabad
a nevén nevezni: kiirtani, likvidálni,
megölni ezek a szavak alig-alig fordultak elô
a dokumentumokban, helyettük végsô megoldást,
kitelepítést, különleges kezelést
emlegettek. Ahogy késôbb Csehszlovákia megszállását
baráti segítségnyújtás-nak nevezték.
Arendt észreveszi, hogy Eichmann azért is volt kiválóan
alkalmas feladatának betöltésére, mert kizárólag
klisékben tudott beszélni. Eichmann nagy fogékonysága
a jelszavak és a frázisok iránt, képtelensége
arra, hogy normálisan fejezze ki magát, természetesen a
»nyelvi szabályozások« ideális objektumává
tették ôt.22
A gonosz banalitása. Félreérti Arendtet,
aki azt hiszi, hogy a gonoszságot tekintette valami banális, netán
mindennapi dolognak. Azt sem állította soha, hogy a gonosztetteket
általában szörnyen és ijesztôen normális
emberek követnék el. A Hitler hatalomátvételét
közvetlenül megelôzô és követô idôkben
az utcát uraló, az embereket rettegésben tartó SA
rohamosztagosait, szemben az SS íróasztalos gyilkosaival,
Arendt nem tekintette normálisaknak, ahogyan nem látta
banális figuráknak a deportálásokat nem engedélyezô
Romániában százezreket elpusztító pogromok
végrehajtóit sem. Az ilyen bûnözôk még
pontosan tudják, hogy mit szabad és mit nem szabad, s frusztrált
dühükben vagy szadistán élvezkedvén lelkesen
használják ki, hogy most éppen megengedett az, amit megtenni
most sem szabad. Amikor azonban a totalitarizmus társadalmainak mûködése
beindul, amikor elvvé emelkedik, hogy az addigi törvények
már nem érvényesek, akkor azok, akik teszik, amit tenniök
elôírt, mert most éppen az a helyes, akkor az
ilyen normálisak lesznek, még ha kezdetben borzadnak
is tetteiktôl23, a legnagyobb
gonosztevôk. De hogy a normálisak egynémelyike a leggonoszabb
gonosztevôvé lehessen, ahhoz az szüséges, hogy az új
törvény érvényesnek mutassa magát, melyet
a túlnyomó többség gondolattalanul követ. Mert
a túlnyomó többség az addig érvényes
törvényt is gondolattalanul követte. A jó banalitása
mondhatnánk: a zsidó-keresztény erkölcsiség
világa. S ha Isten meghalt, ha Istent megöltük, s az elsôként
Nietzsche elemezte nihilizmus lesz uralkodóvá a világban,
akkor attól kezdve a gonosz éppúgy banálissá
lehet, ahogy a jó is az. Azzá is lesz az olyan világban,
amelyet a zsidó-keresztény erkölcsiség mint világot
radikálisan gonosznak kell tekintsen, mert az az addig érvényes
törvényt érvénytelennek tekinti.24
A minden érték nietzschei átértékelése,
mely értékek már nem a rabszolgákra, hanem az emberen
túli emberre és általa szabottak, nem a zsidó-keresztény
erkölcs tartalmának egészét utasítja el. Hanem
azt a világot, melyben a többség egy általa végig
nem gondolt, Istentôl ráparancsolt törvényt követ.
Hiszen a rabszolga elôbb-utóbb fellázad, s akkor majd egy
másik Isten, Vezér szabja meg, hogy mi a jó, s mi a rossz.
Csak az emberen túli ember megbízható: aki
önmaga akar és tud is lenni. Erkölcse tartalmának szépségét
és nemességét illetôen nincsenek garanciák.
A gonosz banalitása az eddigi emberi történelem legnagyobb
szörnyûsége azonban csak a rabszolgamorál terméke
lehet. Az önmagát választó nemes erkölcs
meg akármilyen lehet, csak banális nem.