„Nem annak a legnagyobb katasztrófának a történetérôl van itt szó, amely a zsidó népet valaha is érte, nem is a totális uralmi rendszer ábrázolásáról vagy a német nép történetérôl a Harmadik Birodalomban, de nem is valamiféle, a gonosz lényegét elemzô elméleti tanulmányról.”1 „Mert a tudósításban a gonosz lehetséges banalitása csak a tényszerûség szintjén jut szóhoz, mint egy olyan jelenség, amelyet lehetetlen volt nem észrevenni.”2 Úgy érzem, nem lehet itt megállni. Folytatni kell az idézetet. Végül is mindenekelôtt az a feladat, hogy megértsük, mit is értett Arendt a gonosz banalitásán. Annál is kevésbé állhatunk meg itt, mert a már idézett félmondat — „a gonosz lehetséges banalitása csak a tényszerûség szintjén jut szóhoz” — ellenére sem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy Arendt könyvének azt az alcímet adta, hogy Tudósítás a gonosz banalitásáról. Nemcsak úgy mellékesen jegyezte meg azt a figyelemreméltó tényt, hogy ez az Adolf Eichmann nevû ember, akinek oroszlánrésze volt a világtörténelem talán eddigi legnagyobb tömeggyilkosságának megszervezésében, s nem is akármilyen, amolyan a történelemben gyakorta elôforduló tömeggyilkosságéban, hanem olyan tömeggyilkosság megszervezésében, melynek kapcsán Arendt szerint még azt is végig kell gondolnunk, hogy mit is jelent az emberiség ellen elkövetett bûntett fogalma, hogy tehát a világtörténelem egyik legnagyobb gonosztevôje (mert hát hogyisne lenne gonosztevô az, aki pontos tudatában annak, hogy mit csinál, teljes igyekezettel szolgálja egy ilyen gonosztett elkövetését) minden volt, csak nem gonosz, nemcsak hogy valamifajta felfoghatatlan sátáni gonoszságot3 nem testesített meg, hanem semmiféle igyekezet sem lehet képes kimutatni nála gyilkos hajlamok meglétét. A zsidókat meg egyáltalán nem gyûlölte. Arendtnél tehát nemcsak ennek a gonosznak a banalitásáról van szó, hanem a gonosznak a lehetséges banalitásáról; mert másrészrôl azt állítani, hogy Arendt a gonoszt vagy a gonoszságot mint olyat banálisnak tekintette volna, ismét csak hiba lenne.
    Arendt így folytatja: „Eichmann nem volt Jago és nem volt Macbeth, s semmi sem állt volna tôle távolabb, mint III. Richárddal együtt elhatározni, hogy »gazember lesz«. Azon az egészen rendkívüli buzgóságon kívül, hogy mindent megtegyen, ami elômenetelét szolgálhatja, nem voltak motívumai; önmagában pedig ez a buzgóság semmiképpen sem volt bûnös: bizonyos, hogy soha nem ölte volna meg elöljáróit csak azért, hogy a helyükre kerülhessen. Egyszerûen soha nem gondolt bele, hogy megmaradjunk a mindennapi nyelvnél, hogy mit is tesz tulajdonképpen. Ugyanarról a hiányzó képzelôerôrôl van szó, ami lehetôvé tette a számára, hogy a rendôrségi kihallgatás során sok hónapon át szemben üljön egy német zsidóval, kiöntse neki a szívét: ismételten elmagyarázza neki, hogyan történt, hogy az SS-ben csak az Obersturmbannführerségig vitte, és hogy nem ôrajta múlott, hogy nem jutott elôbbre. Elvileg nagyon is jól tudta, hogy mirôl van szó; az utolsó szó jogán »az értékek állam által elôírt átértékelésérôl« beszél; nem volt buta. Bizonyos mértékig maga volt a merô gondolattalanság — ami semmiképpen sem azonos a butasággal —, s ez prediszponálta ôt arra, hogy minden idôk egyik legnagyobb gonosztevôje legyen. S ha az, hogy a legjobb akarattal sem lehet nála valami ördögi-démonikus mélységre lelni, »banális«, sôt komikus, attól még távolról sem mindennapi (Kiemelés tôlem. — V. M.). Aligha fordul gyakran elô, hogy egy embernek a halállal szemközt, méghozzá az akasztófa alatt semmi más ne jusson az eszébe, mint amit temetéseken egy életen át hallott, és hogy ezen »felemelô szavak«-at mondván, saját halálának valóságát könnyedén elfelejtse. Hogy a valóságérzéknek ez a fajta hiánya és valakinek a gondolattalansága több borzalmat képesek elôidézni, mint az emberben talán benne rejlô minden gonosz ösztön együttvéve, ez volt valójában az a lecke, melyet Jeruzsálemben meg lehetett tanulni. De ez lecke volt, nem pedig a jelenség magyarázata vagy egy róla szóló elmélet.”4
    Nos, mások nem akarták megtanulni ezt a leckét. Hogy a valóságérzék hiánya és a gondolattalanság5 sokkal több szörnyûséget tudnak elôidézni, mint a gonosz ösztönök?! Nem. Ha kifejezetten nem erkölcsi karakterû, normális körülmények között jelentéktelen, a világ szempontjából jelentéktelen rossz tulajdonságok a világtörténelem legszörnyûségesebb bûntetteihez vezethetnek, akkor... Nem tudom befejezni a mondatot. Arendt sem tudta. Gondolom, erre utalt, amikor hangsúlyozta, hogy Jeruzsálemben meg lehetett tanulni egy leckét anélkül, hogy mindjárt magyarázatot találtunk volna az elbizonytalanító jelenségre, teóriagyártásról meg szó sem eshetett. A leckét azonban láthatóan nehéz volt megtanulni, valószínûleg ma is nehéz, talán részben éppen azért is, mert nem tudjuk a jelenséget megmagyarázni: nem fér bele racionális világképünkbe (mely szerint a gonosztetteket a gonoszak, a nagy hôsi tetteket a nagy hôsök, a jótetteket a jók követik el, s az amolyan konformak, mint ez az Eichmann... Megint nem tudok egy mondatot befejezni.) Ha meg nehéz a leckét megtanulni, akkor a legegyszerûbb azt állítani, de persze azt is hinni, hogy nem is volt semmiféle lecke feladva (mindannyian jártunk iskolába). Arendt álmodott, mindenáron eredeti akart lenni. No meg, tudomásom szerint Gershom Scholem fejezte ezt ki a legegyértelmûbben az Arendt tudósításáról szóló levélváltásukban, de igen sokan mások is így gondolták, valahogyan rossz volt a viszonya az egész dologhoz, magához a zsidósághoz. Gerschom Scholem: „Van a zsidó hagyományban egy nehezen meghatározható, ám elég valóságos fogalom, az Ahabath Israel, »a zsidó nép szeretete ...« Benned, kedves Hannah, mint oly sok, a német baloldaltól induló értelmiségiben, ennek csak halvány nyomát találom.”6 Hannah Arendt, hangsúlyozva, hogy nem a német baloldaltól jön, ezt válaszolja neki: „Abban teljesen igazad van, hogy engem semmi ilyesfajta »szeretet« nem hat át, mégpedig két okból: soha életemben nem »szerettem« egy népet vagy egy közösséget — sem a német, sem a francia, sem az amerikai népet, sem a munkásosztályt, sem bármi hasonlót. Én valóban »csak« a barátaimat szeretem, s az egyetlen szeretet, amit ismerek és amiben hiszek, az az egyes emberek iránt érzett szeretet. Másrészt, ez a »zsidók szeretete«, mivel magam is zsidó vagyok, meglehetôsen gyanúsnak tûnik a számomra. Nem szerethetem magamat, sem olyasmit, amirôl tudom, hogy lényem szerves része. Ennek érthetôbbé tételére hadd mondjak el egy beszélgetést, amelyet Izraelben folytattam egy kiemelkedô politikussal, aki védelmébe vette azt a — szerintem katasztrofális — elgondolást, hogy a vallás és az állam nem különül el Izraelben. Pontosan már nem emlékszem szavaira, de valami ilyesmit mondott: »Ön bizonyára megérti, hogy szocialista létemre természetesen nem hiszek Istenben; a zsidó népben hiszek.« Én ezt a kijelentést megdöbbentônek találtam, és mivel túlságosan megdöbbentem, akkor nem is válaszoltam. De ha megtettem volna, azt mondtam volna, hogy e nép nagysága valaha abban állt, hogy hitt Istenben, és úgy hitt benne, hogy iránta érzett bizalma és szeretete erôsebb volt félelménél. És most ez a nép csak magában hisz? Mi jó származhat ebbôl? — Nos, ebben az értelemben én nem »szeretem« a zsidókat, s nem is hiszek bennük; magától értetôdô módon, vitathatatlanul és kétségbevonhatatlanul egyszerûen közéjük tartozom.”7
    Elnézést kell kérnem az olvasótól, hogy ezt a látszólag ide nem tartozó pengeváltást ilyen hosszan idéztem. Szerintem ugyanis a dolog nagyon is idetartozik. Hannah Arendt riportkönyve nemcsak azért keltett sokakban ellenszenvet, mert banálisnak tartotta a gonoszt — hogy a gonoszt banálisnak tartotta-e, azt persze még nem tisztáztuk —, hanem mert nagyon is erôs kritikával illette... nem, ez understatement, együttmûködéssel vádolta az ún. zsidó tanácsokat, sôt, itt-ott magukat az áldozatokat is. S így függ össze a két dolog egymással. Hannah Arendtnek az volt a véleménye, anélkül természetesen8, hogy egyenlôségjelet tett volna gyilkos és áldozat közé, hogy maguk az áldozatok is, s ugyancsak banális módon, banális indokok alapján, gondolattalanságból, az arra való képtelenségbôl, hogy a másik szempontját együtt lássák a magukéval, többnyire kiszolgálták a gonoszt. A kápó persze maga is gonosz volt (vagy azzá vált), ahogyan a zsidó Sonderkommandósok is gonoszak voltak (vagy azzá váltak), s így az ô esetükben valóban nem éles a választóvonal üldözô és áldozata között.9 Csakhogy a kápó és a Sonderkommandósok esetében a gonosz nem is volt banális. Aki a túlélés reményében a hóhérok közé áll, s ha „kell”, ugyanolyan hidegvérrel öl, mint azok (azt itt már ne is emlegessük, hogy ellentétben „azokkal” ô a sajátjait gyilkolta), az elvetemült, gonosz gonosztevô, s semmiképpen sem lelkiismeretes, netán elômenetele érdekében komikusan ügybuzgó tisztviselô. A zsidó tanácsokkal azonban már más a helyzet. Azok egyszerûen csak ügybuzgón együttmûködtek a nácikkal, meggyôzôdésük szerint annak érdekében, hogy minél kevesebb legyen az áldozat. Nem itt a helye, hogy a zsidó tanácsok szerepét megvitassuk. Nyilván sok mindent el lehetett volna, el lehetne mondani a mentségükre, Hannah Arendt ezt kétségtelenül nem tette.10 Az volt a véleménye, hogy „a zsidó vezéreknek saját népük megsemmisítéseben betöltött szerepe a zsidók számára kétségtelenül az egész sötét történet legsötétebb fejezete.”11 Nem egyszerûen arról van itt szó, hogy a zsidó tanácsoknak igen kevés embert sikerült megmenteniök, hanem az együttmûködésrôl. Hannah Arendt úgy gondolta, hogy a zsidó vezetôknek a nácikkal való minden együttmûködést meg kellett volna tagadniok, hogy a zsidókat ellenállásra, nem pedig együttmûködésre kellett volna buzdítaniok.12
    Egyetértek Arendttel, de hát itt nem errôl kell beszélnem, hanem a gonosz banalitásáról. Arról, amire Arendt Eichmann jeruzsálemi szereplését látván döbbent rá: mint már említettem, addig sem gondolta, hogy a radikális gonosz (das Radikalböse) valamiféle gonosz lény (ember vagy ördög), legyen a gonosz lény bármilyen gonosz is; mindig is úgy gondolta, hogy a radikális gonosz — rendszer (s itt nem egyszerûen politikai berendezkedésrôl van szó, hanem egy világ mûködéselvérôl).13 Amire Jeruzsálemben rádöbbent, az az, hogy a radikális gonosz nem is gonosz emberek gonosz tetteinek folyományaként, hanem amúgy „normális” emberek, „önmagában” teljesen természetes-banális tevékenységének eredményeként valósul meg a világban.14 Megeshet: a „radikálisan gonosz” egyik legfôbb jellemzôje, hogy nem mutatja meg mindjárt tényleges természetét, s ennélfogva számtalan olyan, alapjában jóérzésû embert tesz cinkosává, akinek esetleg semmi más, ebbôl a szempontból releváns rossz tulajdonsága nincsen, mint hogy nem gondolkodik; hogy, miként Arendt mondja, maga a merô gondolattalanság. Az a hibájuk, ami az emberi egyedek többségére — mint már mondottam: bizonyos pillanatokban talán mindannyiunkra — jellemzô: csak egyetlen nézôpontból vagyunk képesek rátekinteni a dolgokra.
    Nos: Ami a gonosz banalitását illeti, akár állást se foglaljak abban a vitában, hogy vajon Adolf Eichmannt illetôen Arendtnek volt-e igaza, Arendtnek, aki bizonyos értelemben hitt Eichmannak, s nem gondolta, hogy Jeruzsálemben mindvégig egyfajta sajátos szerepet játszott volna el azért, hogy mentse a bôrét, hiszen nagyon is jól tudta, hogy ez semmiképpen sem sikerülhet15 — vagy a többségnek, majd mindenki másnak, aki abban a rémes figurában, aki a jeruzsálemi tárgyalóteremben az üvegkalitkában ült, „a kis, tehetetlen ember bôrébe bújt farkast” látott. Arendt elemzése nekem igencsak meggyôzônek tûnik, de nem ez a lényeges. Ha tévedett volna is Eichmannt illetôen, akkor is valami alapvetôen fontosat fogalmazott meg, valamit, ami állítása ellenére igenis nagyban hozzájárul egy, a századunkra jellemzô jelenség megértéséhez. Megérttette ugyanis azokkal, akik könyvét nem utasították és nem utasítják el (e mögött az elutasítás mögött is többnyire gondolattalanságot gyanítok: az elutasítók többsége nem hajlandó egy, az övétôl radikálisan eltérô perspektíva érvényességét még csak fontolóra sem venni)16, hogy miként válhattak a legkevésbé sem gonosz hajlamú, de egyáltalán nem vagy egysíkúan gondolkodó emberek a totalitarizmusok rémtetteinek cinkosaivá és sok esetben végrehajtóivá is.
    Eichmann tagadta, hogy aljas indokból és bûnössége tudatában cselekedett volna. Azt állította, hogy csak akkor lett volna rossz a lelkiismerete, ha nem teljesíti a paracsot. Hazudott? Lehet. De vajon nem olyan emberek mûködtették-e századunk totalitárius rendszereit, akiknek attitûdje az Eichmann valóságos vagy megjátszott attitûdjéhez volt hasonlatos? Eichmann csak azzal a bizonyos rendkívüli igyekezetével tûnt ki a totalitárius rendszerek átlagegyedei közül. A totalitárius társadalmat olajozottan mûködtetô átlagegyedek is tették, amit tôlük elvártak — legfeljebb nem igyekeztek annyira. Nem arról van szó, hogy a totalitárius társadalmakban élô és azt mûködtetô egyedeket Adolf Eichmannal hasonlítsuk össze. Arról van szó, hogy miként funkcionált a radikális gonosz. Hogy miképpen volt lehetséges Auschwitz és a Gulág. Megnyugtató lenne, ha azt hihetnénk, hogy a totalitárius rendszerekben megvalósult a gonoszok uralma, hogy az ilyen rendszert csak perverz szadisták mûködtethetik.17 Adolf Eichmann figurájának elemzése nélkül is belátható azonban, hogy szó sem volt semmi ilyesmirôl. Akik a totalitárius rendszereket mûködtették, s valamilyen értelemben mindenki mindaddig hozzájárult a mûködéshez, amíg nem mondott határozottan nemet18, nem voltak „sem perverzek, sem szadisták, hanem szörnyen és ijesztôen normálisak voltak”19. Arról van szó, amit Hannah Arendt így fogalmaz: „A Harmadik Birodalomban a gonosz elvesztette azt a tulajdonságát, amelyrôl a legtöbb ember felismeri — nem mint kísértés jelentkezett.”20 Cosi fan tutti. A tekintélyes-megbízható porosz államhivatalnok is21, s mint mondottuk, maga az áldozat is. S ha a Harmadik Birodalom koncentrált borzalmához („mindössze” tizenkét éven át létezett, ilyen rövid idô alatt hajtotta végre rémtetteit) a többi totalitárius rendszereknek csak bizonyos korszakai hasonlíthatók is, a lényeg azonos: a legalizálása annak, ami az egyéb társadalmakban bûnnek számít; bûnnek számít akkor is, ha bizonyos körülmények között idônként eltûrt vagy éppen ösztönzött is. Az a normális, ami nem normális; s hogy a gonosztett ne is emlékeztessen arra, ami korábban gonosztettnek számított, soha semmit nem szabad a nevén nevezni: „kiirtani”, „likvidálni”, „megölni” — ezek a szavak alig-alig fordultak elô a dokumentumokban, helyettük „végsô megoldást”, „kitelepítést”, „különleges kezelést” emlegettek. Ahogy késôbb Csehszlovákia megszállását „baráti segítségnyújtás”-nak nevezték. Arendt észreveszi, hogy Eichmann azért is volt kiválóan alkalmas feladatának betöltésére, mert kizárólag klisékben tudott beszélni. „Eichmann nagy fogékonysága a jelszavak és a frázisok iránt, képtelensége arra, hogy normálisan fejezze ki magát, természetesen a »nyelvi szabályozások« ideális objektumává tették ôt.”22
    A gonosz banalitása. Félreérti Arendtet, aki azt hiszi, hogy a gonoszságot tekintette valami banális, netán mindennapi dolognak. Azt sem állította soha, hogy a gonosztetteket általában „szörnyen és ijesztôen normális” emberek követnék el. A Hitler hatalomátvételét közvetlenül megelôzô és követô idôkben az utcát uraló, az embereket rettegésben tartó SA rohamosztagosait, szemben az SS „íróasztalos gyilkosaival”, Arendt nem tekintette „normálisaknak”, ahogyan nem látta banális figuráknak a deportálásokat nem engedélyezô Romániában százezreket elpusztító pogromok végrehajtóit sem. Az ilyen bûnözôk még pontosan tudják, hogy mit szabad és mit nem szabad, s frusztrált dühükben vagy szadistán élvezkedvén lelkesen használják ki, hogy most éppen megengedett az, amit megtenni most sem szabad. Amikor azonban a totalitarizmus társadalmainak mûködése beindul, amikor elvvé emelkedik, hogy az addigi törvények már nem érvényesek, akkor azok, akik teszik, amit tenniök elôírt, mert most éppen az a „helyes”, akkor az ilyen „normálisak” lesznek, még ha kezdetben borzadnak is tetteiktôl23, a legnagyobb gonosztevôk. De hogy a normálisak egynémelyike a leggonoszabb gonosztevôvé lehessen, ahhoz az szüséges, hogy az új törvény érvényesnek mutassa magát, melyet a túlnyomó többség gondolattalanul követ. Mert a túlnyomó többség az addig érvényes törvényt is gondolattalanul követte. A jó banalitása — mondhatnánk: a zsidó-keresztény erkölcsiség világa. S ha Isten meghalt, ha Istent megöltük, s az elsôként Nietzsche elemezte nihilizmus lesz uralkodóvá a világban, akkor attól kezdve a gonosz éppúgy banálissá lehet, ahogy a jó is az. Azzá is lesz az olyan világban, amelyet a zsidó-keresztény erkölcsiség mint világot radikálisan gonosznak kell tekintsen, mert az az addig érvényes törvényt érvénytelennek tekinti.24
    A minden érték nietzschei átértékelése, mely értékek már nem a rabszolgákra, hanem az emberen túli emberre és általa szabottak, nem a zsidó-keresztény erkölcs tartalmának egészét utasítja el. Hanem azt a világot, melyben a többség egy általa végig nem gondolt, Istentôl ráparancsolt törvényt követ. Hiszen a rabszolga elôbb-utóbb fellázad, s akkor majd egy másik Isten, Vezér szabja meg, hogy mi a jó, s mi a rossz. Csak az emberen túli ember „megbízható”: aki önmaga akar és tud is lenni. Erkölcse tartalmának szépségét és nemességét illetôen nincsenek garanciák. A gonosz banalitása — az eddigi emberi történelem legnagyobb szörnyûsége — azonban csak a rabszolgamorál terméke lehet. Az önmagát választó „nemes” erkölcs meg akármilyen lehet, csak banális nem.