A mesebeli gonoszhoz való viszonyunk kétarcú.
    A magánvaló Gonosz, ahogyan a mesében találkozunk vele, és a gonosz mint reflexiónk tárgya. Metafizikai, teológiai, jogi stb. definícióktól elhatárolva a mesebeli, illetve a mesei gonosz. Hogy a Gonosz mennyire gonosz, emberfelettien rettentô, csak a mesében tapasztalható meg, úgy, hogy mi magunk is megéljük a mesei kalandot, újrajátsszuk a történteket. Reflektálva rá gonosznak mondjuk ugyan, ám a mesék Gonosza esetében felfüggesztôdnek hagyományos értelemben vett erkölcsi imperativusaink. Más világ, más erkölcsi renddel.
    A reflexió tárgyaként megjelenô gonosz tôlünk való távolsága többszörösen is tételezôdik. Egyrészt a reflexió maga feltételez egy tárgyiasult viszonyt, az objektum és a szubjektum éles kettéválasztását. Másrészt arról a Gonoszról szólva, amelyikkel a mesében, a hôssel azonosulva ott és akkor találkozunk, kizárólag arról a világról tehetünk megállapításokat, annyira mindennapi realitásunkon túli, hogy súlytalannak érezzük. Harmadrészt a gonosz mesei szerepérôl szólva élettelen, lelketlen bábként soroljuk be a mesék többi szereplôje közé, számunkra kevésbé érdekes, szerepe a hôs mellett csak másodrangú. Ezért lesz mesei.
    A Gonoszhoz/gonoszhoz való kétféle viszony — a fentiek értelmében fenomenológiai és reflexiós — a mesék megközelítésének többféleségébôl ered. Mert mindenképpen kettéválasztandó magának a mesének a vizsgálata. Egyrészt magát a mesét mint jelenséget teszem a vizsgálat tárgyává. Ebben az esetben megszûnik a klasszikusnak tartott objektum-szubjektum elhatárolás, sokkal inkább egyfajta megélésrôl van szó. A mesében a saját bôrünkre megy a játék, nemcsak hogy érintve vagyunk, de az azonosulás teljes és minden irányú, egyfajta élményközpontú megértô megélés ez — amirôl a késôbbiekben lesz szó. Így a vizsgálat szó éppen az ellenkezôjét jelenti mindannak, ami a mesék hallgatásakor, olvasásakor a befogadóval (hallgatóval, olvasóval) történik.
    Másrészt a kérdés az, milyen módszerekkel, elméleti és egyéb elôfeltevésekkel közelítünk a meséhez. Mi az, ami általános érvénnyel a mesékrôl elmondható? Ebben az esetben a mese mint a vizsgálat tárgya szerepel. A következô képlettel egyszerûsíthetô lenne a fenti osztályozás: az egyes mesék megélése sohasem azonos a mesének mint irodalmi mûfajnak/szövegnek a tanulmányozásával.
    A fenomenológiai nézôpont értelmében általános érvényû megállapításokat tenni, éppen a mese kapcsán, teljesen hiteltelen. Mert a mesérôl szóló szöveg nemcsak hogy nem mese, de semmi köze sincs a meséhez. Amennyiben nem kerülheti meg a reflexiót, mindig a mesén kívül marad, éppen a tündériség, a világrendet teremtô csoda hiányzik belôle. Néhány törvényszerû strukturális jellemzôre, világrendre, mûfaji karakterisztikumokra utalhatunk ugyan, de a mese lényegéhez — elôfeltételezve ezt a szövegvilágba burkolózó, rejtôzô imaginárius magot, ami választ adhat a miért hallgatunk, olvasunk, írunk meséket? kérdésre — kizárólag az egyes meséket megélve juthatunk. Elméleti megalapozást a fenti állítás talán a recepcióelméletben nyerne. Az asszociatív identifikációban felfüggesztôdik a befogadó és a hôs közti elkülönülés, a kettô közötti teljes azonosulásról van szó — ebben a katartikus típusban valósul meg az értelemképzés. Annyi bizonyos: a feltételezett mesei lényeg, a csoda, a más világba való lépés lehetôsége éppen hogy elsikkad bármiféle törvényszerûség kimondásával, az univerzalitás igénye mintegy varázstalanítja a tündéri birodalmat. Ismerve egy sajátos idô- és térkép meglétét, egy központ (világfa, égig érô paszuly, aranyalmafa stb.) köré szervezôdô mesei világot, ez a szakrális tér és idô a reflexió számára éppen az élményben történô megnyilatkozás, megmutatás miatt marad megközelíthetetlen. Csak egy másfajta világlátással élhetô meg.
    A probléma sarkításának vádja részben jogos, természetesen nem feledve az érzelmi alapon történô megközelítés buktatóit, ti. a mesérôl igazából csak annyit állíthatok, hogy az mese. Fenomenológiailag értelmezve egyszerûen nem mondható több annál az állításnál, miszerint: „A mese mese arról, hogy az mese.” A fentiek értelmében ugyanis, minden ezen túl tett kijelentés csak eltávolít a csoda megtörténtétôl.
    A fenti önazonosság tételezése azonban hogyan és milyen formában válhat a reflexió tárgyává mégis? Egyáltalán, hogyan kerülhetô ki a reflexió problémája, illetve az önazonosságon túlmutató kérdésfelvetés mennyiben valósítható meg? Az oldaná fel a problémát, amennyiben mûfajilag meseként lehetne definiálni ezt a szöveget, azaz ha valódi, igazi mese lenne. Tartalom és forma megegyezésénél sokkal többrôl van szó. A tételezett mesevilág minden karakterisztikumát felvonultató írás törvényszerûen csak mese lehet. A mesék meséje — ezt már hallottuk, de ez a megfogalmazás történet és mese fogalmak szigorú elkülönítésének szükségességét nem vette figyelembe. Elégséges irracionális elemmel dúsított történet még nem mese, a mesében a csoda nemcsak díszletként, színt kölcsönzô elemként szerepel, hanem világot szervez maga köré. Ha egy szöveg mese, akkor nélkülöznie kell bármiféle reflexivitást, de a mese varázsáról, arról a bizonyos differentia-ról a saját nyelvén, hitelesen beszélhetne. (Végül akár arról is szólhatna történet, miért érezzük égetô problémának a reflexió esetleges hiányát...)
    A fenti megkülönböztetés értelmében a mesebeli gonosz is többféleképpen lép elénk. Egyrészt a Gonosz a maga szörnyû és legyôzendô valóságában, ahogyan én, mint a hôs/antihôs/segítô/áldozat stb. a mesében találkozom vele. Gonoszsága megnevezhetetlen, annyira félelmetes, olyan emberi dimenziókban nem mérhetô rettenet, hogy a megmutatás, rámutatás aktusánál többet és mást a reflexió sem mondhat róla. Amit tudhatunk, az csak a vele történô közvetlen szembesülésben tapasztalható meg, nem feledve azt a nézôpontot, hogy a Gonoszról tett kijelentések közül itt és most csak azok relevánsak, amelyek a mese hôseként állíthatók. A hôs viszonyulása a leginkább magától értetôdô természetességben lehet a szembeszegülés, menekülés, szinte mindegy, mert az egyedüli cél és erény a túlélés. A mesebeli Gonoszhoz való viszonyulásmódok kapcsán utalhatunk Marie-Luise von Franz nemrégiben lefordított könyvére1. A gonosz eredetének mélylélektani okaitól eltekintve egyszerûen megdöbbentô a módozatoknak az a sokszínûsége, ahogyan a Gonosz a legkülönbözôbb kultúrák meséiben megjelenik. A továbbiakban az európai mesék közül a talán legismertebb Grimm-mesékrôl lesz szó — ezeket elméletileg mintegy leválasztva, elhatárolva, egységesnek tekintve az általuk létrehozott lehetséges világot, annak autonóm érték- és etikai struktúrákat tulajdonítva. Ezen mesék hátterében nincsen semmilyen etikai megfontolás, erkölcsi dilemma: megengedhetô bármilyen szörnyûség, cselvetés, tôrbe csalás, árulás. Más világ, más renddel, más imperativusszal: nem elítélendô semmilyen magatartás a Gonosszal szemben, ha az annak elpusztítását, megsemmisítését célozza. (Ezzel párhuzamosan: bármilyen Gonoszt támogató gondolat, tett, cselekedet — legyen ez bár tudattalan, szándéktalan is — maga után vonja a megfelelô bûnhôdést.) A mesevilág szigorú és vad világában, a kegyetlen (bár csak a reflexió számára tûnik annak) erkölcsi rendet a szemet szemért elv alapozza meg. Valódi pokoljárás hallgatóként, olvasóként végigélni mindazt a szörnyûséget, ami igazságos, méltó büntetésként egyáltalán elképzelhetô. A keresztényi felebaráti szeretet, könyörületesség, megbocsátás tükrében ördögiek, túlságosan brutálisak ezek a büntetések. A kérdés: azt, ami annyira Gonosz, hogy emberi léptékkel már nem mérhetô, hogyan lehet mértékével arányosan büntetni? Lehet-e büntetni azt, ami már nem is emberi? Ha a Gonosz tetten érhetô, akkor itt mérettetik meg valójában: mennyire emberi mértéket meghaladó módon Gonosz az, akinek ilyen szörnyû módon kell lakolnia: kezébe nyomják a kompot, és mindhalálig révészkednie kell; arany helyett nagy kondér szurkot zúdítanak rá, a szurok pedig rajta ragad élete fogytáig; szép ruháit leveszik, tüskebunda összevissza szurkálja, csupa vér lesz; mikor a jegyespár a templomba megy, az egyik nôvér jobbról áll, a kisebbik balról, akkor a galambocskák (mennyire más az általunk ismert galamb-szentlélek-béke azonosítás!) mindkettôjüknek kivájják fél-fél szemét, mikor kijönnek, balról áll a nagyobbik és jobbról a kisebbik, akkor a galambok a másik szemét vájják ki mindkettôjüknek, így bûnhôdnek világtalansággal életük fogytáig; akasztottak alá fektetik, az akasztottak fejérôl hangos károgással lecsapó két varjú kivájja a szemét, aztán eszét vesztve az erdôbe rohan és ott pusztul; félmázsás bottal megverik, végül belévetik a vízbe; kútba ölik; beléfullad a vályúban gôzölgô hurkalébe; cinkosával együtt fölrakják egy szétlyuggatott hajóra, és azt kibocsátják a tengerre, ott mindketten elmerülnek a habokban; egy kácsa csôrével fején ragadja, és belerántja a vízbe, bele is fullad; bevarrják egy zsákba, és vízbe fojtják; sebtiben annyi követ tömnek a hasába, amennyit csak bírnak, fölébred, megpróbál elillanni, ám a kövek oly nehezek, hogy rögvest megszakad, és holtan rogyik össze; mindent romba döntenek, és a kövek agyonsújtják; az erdôben hagyják, hogy szétszaggassák a vadállatok; felakasztják; lefogják és kivégzik; a félelemtôl és a rémülettôl földbe gyökerezik, moccanni se bír, a parázs fölé odakészített, fogókkal behozott, tüzesen izzó cipôbe kell belebújnia, és addig táncolni, míg holtan össze nem rogy; megragadják, megkötözik és tûzbe vetik; jól megtaszítják, hogy a kemencébe bucskázzon, rácsukják s be is reteszelik a vasajtót, Húha! velôtrázóan sikoltozik és porrá ég; bezárják a ház minden ajtaját, úgyhogy senki fia ne tudjon elmenekülni, és meggyújtják, és egész gyülevész népségével együtt elevenen elég; máglya cölöpéhez kötözik, és ott hamuvá ég; négyfelé tépetik; négyfelé szakítják; mérgében jobb lábbal akkorát dobbant, hogy derékig a földbe fúródik, akkor dühvel megragadja a bal lábát két kézzel, és éppen középen kettétépi saját magát; négy ökörrel széttépetik; szögekkel kivert hordóba teszik, és a magasból a vízbe gurítják; bedugják egy hordóba, amely tele van forró olajjal és mérges kígyókkal, és így leli szörnyû halálát; anyaszült meztelenre vetkôztetik, hordóba zárják, amely kívülrôl hegyes szöggel van kiverve, aztán két fehér lovat elébe fognak, és az utcán föl, utcán le halálra vonszolják; pôrére vetkôztetik, szöges hordóba dugják, a hordó elé lovakat fognak, a lovakat pedig világgá kergetik; vérpadra viszik, és fejét veszik; lecsapják a fejét; megôrül: fél, mintha rettentô vihar jönne, fél, hogy összekoccannak a fogai s megfagy ereiben a vér, föltépi mellén a pruszlikot, befogja fülét, s becsukja szemét, hogy ne lásson, ne halljon, hanem a csodamadár dala a fülébe harsog, miként a legzordabb vihar, szemei lángokban, mintha Isten nyilait kellene látniuk, úgy érzi, akárha rázkódnék az egész ház és lángra gyúlna, rémüldözik, s lecsúszott fôkötôvel hasmánt elterül a szobában, ordítozik: hogy lenne bár a föld alatt ezer lábnyira, hogy ne kellene hallani azt az éneket, összerogy és majdnem meghal, kiáltozik, fölugrik felágaskodó hajfürtökkel, mint megannyi lángnyelv, úgy érzi, mintha világ pusztulása jönne, végül csak kimegy a házból, hátha jobb odakünn, kilép, és riccs-raccs, fejére hull a malomkô, attól egészen szétmálik; tyúkká változik, a rókává vált tanítványa leharapja a fejét, ott be is végzi, és ott fekszik holtan mind a mai napig; elhiszi, hogy a halál teljesíti kívánságát — élete gyertyáját a másikra teszi, hogy az rögtön továbbégjen, amikor ennek vége — de a Halál szándékosan rosszul rakja föl a gyertyacsonkot, az lepottyan és kialszik, abban a pillanatban összerogy, és most maga lesz a halál zsákmánya; megfogják, lehajítják, a lelkét ripityára törik.2 Így a Gonosz gonosz, nincsenek árnyalatok és fokozatok sem. Emberfeletti erô, hatalom, pusztító szándék, annyira fogalmainkkal meg nem ragadható, hogy már tiszteletet érdemel — misterium tremendum. Nem lehet kikerülni, a hozzá való viszonyulásmód kiválasztásának döntését elodázni, ignorálni. Az egyetlen kötelezô törvény a viszonyulás hozzá, a választás kényszere: a gonosz-jóságos sarkítások eredményeként a hôs, a hallgató, az olvasó nem lehet közömbös, és nem tartózkodhat. A mesében nincsenek „másodrendû vádlottak”, csak szolgálók és parancsvégrehajtók: nem tolerálható semmiféle félmegoldás, nem marad büntetlenül semmiféle elgyöngülés, megingás, elbizonytalanodás, mert a Gonosznak bûnhôdnie kell. Törvényszerûen kell így történnie. Ahogyan magának a Gonosznak a megléte sem valamiféle romlás, megbomlás jele: léte is a Rendbe illeszkedik. Nélküle csonka, sánta lenne a világ. Csak a Jó-Gonosz egymást kölcsönösen determináló meglétével teljes. Az egyensúly megtartásához van szükség az „egyet nekem, egyet neked” alapelv mûködésére. Ezen túl minden egyéb erkölcsi kétség csak túlragozása a történetnek, tehát fölösleges. A Gonosznak szerepe van, nevezhetô akár küldetésnek: az, hogy elpusztuljon, megsemmisüljön. Ezért bármilyen szürrealisztikus kegyetlenség magától értetôdô és természetes: a mesevilág erkölcsi rendjét, a gyôztes morált erôsíti. A legkönnyebben és így a leggyakrabban elôrángatható érvelés szerint: hasonló súlyú gonoszt mûvelve vagy akár tolerálva, a büntetésvégrehajtó maga is a Gonosz erejét gyarapítja, mert azt saját fegyverével elpusztítani nem lehet. Talán ez a magyarázata annak a jelenségnek, ami a kérdés egyszerû megfordításával jelentkezik, ti. a Gonosz a maga magánvalóságában soha nem gyôzhetô le, „csupán az adott helyzet vonatkozásában sikerült legyôzni, ezért az nemsokára, más alakban egészen biztosan újra megjelenik”.3 A fenti érvelés értelmében a Jó pontosan a megbüntetés tettével veszti el az ítélkezés erkölcsi jogát. Ez az érvelés azonban ott, abban a világban nem releváns. Ilyen értelemben nem járhatók át a világok. De marad a kérdés: ha — bár nem is tudottan — végül a gonosz önmagára mond ítéletet, akkor mégiscsak bír egyfajta, a mi értékeink szerinti erkölcsi érzékkel? Nevezhetô-e emberinek ez a hozzáállás? Megválaszolatlan, akárcsak az a problémafelvetés, hogy egyáltalán lehet-e embertelennek nevezni bármiféle, az ember által kimódolt és végrehajtott gonoszságot?
    Hivatkozni lehet számos és megalapozott pszichológiai, antropológiai, szociológiai, egyéb magyarázatokra a választás tárgyát illetôen: miért a hôssel és soha nem a Gonosszal azonosul a mesét befogadó? Elsôdleges okként leírható lenne az, hogy a mese, a „menekülésirodalom” részeként mindenekelôtt a „nagy menekülésre”, a haláltól való menekülésre kínál alkalmat: a hôssel együtt nemcsak a Gonoszt, hanem saját halálomat is legyôzöm.4 Egyedüli célként a túlélést tekintve, teljesen mindegy, hogy sikerül-e a hôsnek elmenekülnie, vagy éppen viadalban gyôzi le a Gonoszt — az akár reménytelen küzdelmeket nem kell mindenáron vállalni, itt nincsenek tragikus hôsök. Jungi értelmezésben a mese strukturális és pszichikus viszonyulásainkat mutatja: a Gonoszt béklyóba igézô és a Gonosz hatalmát megjelenítô hôs nem más, mint tudatos és tudattalan pszichénk funkcionális felépítése.5 Megoldást jelenthet az az elmélet, mely szerint a mese kettôs értelemben is a Káosz felett aratott gyôzelemrôl szól: egyrészt a mese maga ezt a gyôzelmet jelképesen mutatja meg, másrészt minden mesében és küzdelemben a Rend és Káosz összecsapása játszódik le újra és újra, és ölt testet százféle alakban: hatalmas szellemlények, sokkezû, soklábú, szárnyas szörnyek, alakjukat változtató banyák, boszorkányok, démonok, gonosz mostohák formájában. Az ôsi félelem, borzalom ölt bennük testet. És legékesebb (a szó tulajdonképpeni értelmében is!) példányai ennek a megtestesülésnek a sárkányok. Porban csúszó kígyóra lecsapó madarat formázó alakjuk számtalan értelmezésre ad lehetôséget. A sárkány „az abszolút valóság érzéki képét”6 ôrzi, alakjában „egybeforr fennkölt és formátlan, szent és szörnyû, lélek és anyag”.7 Éppen az abszolút érzéki megjelenítésébôl adódó kettôsség miatt jelképezik a sárkányok a Gonoszt, az alászállás, az anyagba történô lemerülés a bukott angyalok mozgását ismétli. Tündéri kettôsség ez („Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!”): határon innen és túl, abban az értelemben is, ahogyan a mesebeli Gonosz is gyakran betör biztonságosnak hitt, racionális világunkba: szellemek, túlvilágról látogató kísértetek, vámpírok, farkasemberek, emberevô szekták nem számûzettek a mesékbe — bár sárkányok, gonosz manók, koboldok létezésében már egyszerûen nem hiszünk.
    Bár a mesebeli Gonosz mibenlétének meghatározásában mindenféle reflexió eleve kudarcra ítéltetett (ti. a racionalizálás annyiban deszakralizál, hogy a jelképes maszk lerántásával a játékot teszi tönkre, a játékszabályokat rúgja fel, így sosem válhat a játék résztvevôjévé), mégis igényként jelenik meg, hiszen a megnevezés, a néven nevezés egyúttal a felette gyakorolható hatalmat, a Gonosz ellenôrizhetôségét jelenthetné. A meséket vizsgálva — akár egy kutató nézôpontjából — a következô állítás tehetô: a gonosz a mesében8 mindig és kizárólagosan a jó ellentételezéseként jelenik meg, egyfajta legyôzendô akadály, „ugródeszka” csupán a végleges jó, szép, igazságos stb. elnyeréséhez. Saját, autonóm hatalma nincsen, csak kellék, díszlet, mintegy az örök jó még erôsebbé tételéhez. Hiszen a gonosz minden harcban legyôzetik, elpusztul, s mint ilyen, nem is létezik igazán, csak gonoszkák vannak, apró szikrát okádó sárkányocskák, ármánykodni próbáló kicsinyes mostohák, irigy nôvérkék — szerepük arra korlátozódik, hogy a jó feltétlen diadalát hirdessék. Így, reflektálva rá, a mindenkori gyôzelem biztos tudatában a gonosz banális, észre sem vehetô, nem fontos. A gonosz már nem is az. Nem létezik. Még csak jó és gonosz harcáról sincsen szó, banálisan édeskés, túlságosan jó a befejezés. Nincsen tétje semminek, ami a hôssel történik, semmi sem visszavonhatatlan, minden visszajátszható, mindig túlél, mindig összerakják, összeforrasztják, visszaillesztik levágott fejét („Ah, be jót aludtam...”), gyôztesen kerül ki minden történetbôl. A gonosz csak statiszta, appendix, szemléltetôeszközzé degradált ízink. Megfordulnak az erôviszonyok: a mindenkori szembeszegülést kiváltó Gonosz hatalma megszûnik, maga a reflexió teszi banálissá: leírva, elmagyarázva, ok-okozati fogalmi hálóba beépítve csak az adathalmaz egyik eleme. Titkos bizalom mûködteti a világot: egyszerûen hisszük, biztosan létezik egy akármi, nevezzük erônek, hatalomnak: az örök, mindeneken túli, csupa nagybetûs REND. A menekülésirodalomra utalva megint, ragaszkodunk ahhoz a képhez, miszerint a világegyetemben — „végül is” — pozitív morál uralkodik, hogy valaki/valami kijelöli „az ember helyét a kozmoszban”, vigyáz az egyensúlyra, nem engedi megtörténni az igazságtalanságot. Ha mégis, akkor az nem marad büntetlenül.
    Élményközpontú megközelítésen és reflexión túl e kétfajta viszony elôfeltételezi két külön, egymástól pontosan elhatárolható világ meglétét — ti. a reflexiót mindig egy külsô, másik világból vagyunk képesek megvalósítani. De csupán feltételesen lehetséges a probléma két irányból történô megközelítése, azaz a két párhuzamos, de külön meglévô világ tételezése. Ezt a két világot nevezhetjük némi leegyszerûsítéssel valós világnak (a tárgyi realitások konkrétságában létezô világunk) és Tündérföldnek (a fantázia, a mesék világának birodalma), fenntartással ugyan, mert akkor még mindig megkerültük a szövegvilág és a benne megnyíló lehetséges világ viszonyát. Teoretikusan és praktikusan egyetlen világ van. Minden befogadó, minden olvasó éppen e „kettôs irányú lebegésben” mûködik, azzal a ki nem mondott, be nem vallott háttértudással gyürkôzik neki minden egyes, a Gonosszal történô ütközetnek, hogy hiszi, legyôzi a Gonoszt. Éppen e határátlépés kérdése, ez az oda-vissza szüntelen „hintázás” (akár Hamvas Bélánál a karneváli jó és rossz cselekedetek között) valós világ és Tündérföld között teszi be nem határolhatóvá, meg nem válaszolhatóvá a „Gonosz — nem gonosz?” kérdését. Ez a fajta kettôs tudat — ti. egyrészt tisztelet és rettegés a Gonosszal szemben, másrészt a gonosz legyôzésének bizonyossága — mûködésének feltárása jelenthetné a kérdés megoldását is. Bármilyen kézenfekvônek tûnjék, mégsem egyszerûsíthetô a kérdés arra, hogy elsôsorban olvasóról és nem lovagokról van szó, mert a szövegbe lépés pillanatában éppen a mesei fantázia, csoda, irracionalitás megléte miatt fel kell függeszteni a rációt, és nem elég a hitetlenség, mindenféle elôzetes tudás felfüggesztése — a szó legszorosabb értelmében hinni kell. 9 Lehet, hogy mindössze arról van szó, „gyermekké kell érni” — a világban levô valódi és irracionális, valóságos és csoda különbségét nem egyszerûen ignorálva, hanem e két régiót egymástól meg sem különböztetve. Ha a legkisebb kétség is felmerül sárkányok, boszorkányok, rontó, gonosz kis manók létét illetôn, oda a varázslat; örökös kívülállásra ítéltetett szemlélôként éppen e csoda által hordozott lényeg marad megfoghatatlan. E hit bizonyosságával akár az is tételezhetô, hogy egyszer végül megnyílik Barnabás Végtelen története, és ténylegesen Fantázia lakójává lesz az olvasó, éppen az olvasó szerepe oldódik fel, azaz egészül ki valamiféle irracionális többlettel. Bármennyire tudja a biztos gyôzelmet, mégsem jelent ez semmilyen kibúvót, próbatétel elôli menekülést, éppen együtt, egyszerre van jelen szorongás és annak feloldása. A mesék tekintetében nem választható külön tudás és hit — kétségtelen, néha veszélyessé váló, hártyavékony átmenet van a két (és mégis egyazon) világ között: Mi történik, ha egyszer elvész a reflexió képessége? Éppen a csodák feltétlen hite miatt nem lesz banálissá a történet, nem szelídíthetô meg a gonosz, a hit nem engedi meg az „Ez csak mese!” felkiáltást — a gonosz kapcsán sem. A mesevilág metafizikailag kényelmes kis konstrukció lenne, hiszen tudható, hogy valójában nincsen semmiféle veszély, semmiféle irracionalitás, még csak abszurditás sem, jól berendezett világ az, a lét végsô kérdéseire adandó válaszok karnyújtásnyira vannak. A varázslat éppen onnan ered, hogy minden mese, s ezekben minden sárkány, minden szörny, minden Gonosz, mégiscsak saját „képzeletem szülötte”. Miféle emberi szem által nem látott/nem látható ôsi iszonyat, borzalom titkos tudásával bírunk, miféle lény, erô, miféle GONOSZ él bennünk, amelynek csak megszelídített, képi megjelenése a mesék emberpusztító Gonosza?
    A másik megválaszolatlan kérdés: Hogyan viszonyulunk a Boszorák-típusú mesékhez?10 Ezekben a hôs legyôzetik, s a gonoszé a diadal. Magabiztosan állíthatjuk, csak megérdemelt sorsát kapta ô is, tiszta fejjel kell tehát viselnie a kiérdemelt büntetést. Vagy akár kézlegyintéssel is elintézhetô: ezek a történetek csak ritka kivételek, csak „a szabályt erôsítik”. Legtöbbször azonban ignoráljuk az ilyen típusú meséket, nem tudjuk besorolni a klasszikus „a Jó mindig gyôz” séma által mûködtetett mesevilágba. Megoldásképpen a tételként állított Tündérföld meglétére hivatkozunk: annak egészét tekintve nem jelentôs ez a vereség, majd a másik mese kiegyenlíti.
    És itt jelenthetjük ki: „igazándiból” csak egyetlen történet van. Jó és Gonosz párharca nemcsak ismétlôdik, hanem újból és újból lejátszódik. Polaritásuk feloldható vagy ignorálható — de mindkét esetben világok épülnek rá.