FRANÇOISE GIROUD
ALMA MAHLER - - A HÓDÍTÁS
MŰVÉSZETE
( részlet)
Alma Mahler a huszadik század legnőbb
nője. Ez volt a hivatása; nem háztartásbeli, hanem sokszoros feleség. Vérbeli
vadász, aki trófeákra vágyott, és meg is szerezte őket. Gyűjteményének fő
darabja három géniusz, három férj: Gustav Mahler zeneszerző, Walter Gropius,
építész, a Bauhaus megalkotója, és Franz Werfel író. S a legfőbb mellékalak:
Oskar Kokoschka, aki szintén a férjek csarnokába vágyakozott, ám csak örök szerető
maradt. Pazar kollekció. Françoise Giroud könyve nagy tabló: az összefonódó
szerelmek képe, zseniális alkotókkal, teremtő lelkekkel, a középen pedig Alma Mahler
Gropius Werfel, akinek az alkotása eme gyűjtemény. Ez volt a művészete, magához
láncolta a művészeket. S közben művelt, gyönyörű asszony, ki nem teljesedett
zeneszerző, aki az alkotásban mindig egy-két síkkal hátrébb volt, mint férfijai.
A szerelem története ez a könyv,
főszereplője a nő Don Juan. Szerzője, Françoise Giroud előszeretettel rajzolta meg a
kultúrtörténet nagy nőinek alakját: megírta Liszt Ferenc lányának, Richard Wagner
feleségének történetét (Cosima la sublime - A felséges Cosima),
megörökítette Jenny von Westphalent, Marxnét, s rajta keresztül természetesen Marxot
(Jenny Marx ou la femme du diable - Jenny Marx avagy az ördög felesége).
Nő-portréi közül a legcsillogóbb az Alma Mahlerről szóló: Alma Mahler ou l'art
d'etre aimée - "a szeretve levés művészete". Giroud szívesen
foglalkozik a női lélekkel, s nem csak írásban; rövid ideig nőügyi miniszter volt.
Ám portré-sorozatában férfi is fölbukkan: Clemenceau, róla Coeur du tigre (A
Tigris szíve) címmel írt könyvet. Franciaországban ismert és közkedvelt író,
kivált az értelmiségiek körében, de egyes könyvei hosszú időn át a
népszerűségi lista élén állottak. Nagyon szeretik naplóit, följegyzéseit (La
comédie de pouvoir - A hatalom komédiája, Journal d'une Parisienne - Egy
párizsi nő naplója). Sokáig közéleti ember volt, de ma is dolgozik,
legutóbbi könyve néhány hete jelent meg. A L'Express című hetilap társalapítója,
s ma a Nouvel Observateur televízió kritikusa. Minden műve - könyvei, cikkei - egy-egy
pompás esszé.
Várkonyi Benedek
AZ ELSŐ NAGYVAD
ELEJTÉSE
Ezúttal emberére akadt. Egy mesterre. Meg
van hozzá a dimenziója, az ambíciója, a hírneve. És húsz évvel idősebb nála.
Bécsben, ahol 1897 óta a Hofoper
dirigense, híres, bálványozzák, pocskondiázzák, tömjénezik, támadják... A város
kiemelkedő személyisége.
Alacsony, Almánál alacsonyabb,
törékeny, vibrál, alkatában erő lakozik, teste, arca a kimerítő idegeskedéstől
szüntelen mozgásban van.
A Belvedere kertjében, ahol naponta
sétál, különös, türelmetlen járásán elszórakoznak a gyerekek. Hűséges
barátnője, Natalie Bauer Lechner hegedűművésznő így írta őt le:
"Fölemeli lábát, és mint egy ló,
dobbant. Lépéseinek soha nincs meg ugyanaz a ritmusa. Olykor, ha beszélgetőtársa
kezét vagy ruháját megragadja, úgy topog, mint egy vaddisznó."
Rágja a körmét. Hangja mély, erős,
haragja nevezetes. Ha kitör, barna szeme lángot lövell rövidlátó szemüvegén át,
halántékán kidagadnak a kis kék erek, fekete haja mintha égnek állna; pattog,
lángol, szikrázik, rettenetes. Ha nevet, szép, energikus szájából hófehér fogak
villannak elő, hangos, vidám nevetése ragadós.
Sok kortársával ellentétben simaarcú,
és ábrázata a kedélyétől függően - mely egyik pillantról a másikra változhat -
vagy nagyon fiatalnak vagy megviseltnek látszik. Legendás szórakozottsága miatt úgy
megy el otthonról, hogy elfelejt megfésülködni, zoknija magasszárú cipőjére lóg.
Képes bármilyen illetlenségre, még halmozza is őket.
A Hofoper zenekarát és énekeseit
kérlelhetetlen kézzel irányítja, stílusosan, eredetien, teli nagysággal, számtalan
konfliktus közepette. Amelyek a feladattal járnak, és amelyeket zsarnoksága,
despotizmusa, a pontosság és hangzás iránti hallatlan igénye vált ki.
Tekintélye munkájának eme jellegén
nyugszik, és így lesz ez sokáig, csaknem, élete végéig. Ellenségesség, gúny,
értetlenség, ócsárlás, szitokáradat - mindebből kijut nek000,,,,,,,,,i
muzsikájának ellenségeitől, mindenütt, ahol csak játsszák, kivéve talán
Hollandiában.
Bécsben Első szimfóniá-jának
előadását -mely nem sokkal azelőtt volt, hogy Almát megismerte - nevetés, fütty és
a sajtó tombolása fogadta. Alma a szerző iránti "dühvel és haraggal"
hagyta el a termet.
1901 őszén négy éve dirigálja már a
Hofopert, és az eredmények, a sikerek, a bécsieknek nyújtott ragyogó előadások még
fékezik ellenségeinek indulatait. Ám az ellenségek nem hátrálnak meg, ez minden
korban, minden operánál klasszikus helyzet. Mahler esetében hasonlóan próbára tévő
és éles, ki van szolgáltatva a zenészeknek és az antiszemita sajtónak.
1897 februárjában katolizál. Prága,
Budapest és Hamburg után enélkül soha nem kaphatta volna meg a marsallbotot - a bécsi
udvar Operaháza ezt jelenti egy karmester számára. A kitérés mintha nem a lelkéből
jött volna, látszólag csak formalitás. Világlátásával és a könyörületes Isten
iránti vágyakozásával bizonyosan közelebb áll a katolikus hithez, mint a zsidó
valláshoz. Alma azt mondja róla: "Telefonon érintkezik Istennel".
Mahler, miután áttért, ugyanúgy
megmaradt zsidónak is.
Legfőbb támasza az Udvartól érkezik. A
főkamarás, Montenuovo herceg éberen fogja pártját. Ezen az őszön még fizetését
is fölemelik.
Rossz nyelvek szerint - és joggal - az
igazgató úrnak kalandja van néhány énekesnővel, igen érzékeny a szopránokra. A
legutolsó közülük Selma Kurz. De Mahler a nővérével, Justival él. Mondják, tele
van adóssággal, azt suttogják, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Csakugyan súlyos beteg volt. A
végbélcsatornába mélyen behatolt aranyércsomók - melyeket úgy hív: "az alsó
bajaim" - bélvérzést okoztak, ami majdnem elvitte. Nem ez az első ilyen eset, de
ez a legsúlyosabb.
1901. február 24-én este az Operában a Varázsfuvolá-t
vezényli, és láthatóan szenved. Alma, aki ekkor még nem ismerte, ott van a
nézőtéren. Mikor észreveszi "ezt a luciferi arcot, a sápadt orcát, a parázsló
szemet", megjegyzi a társaságának: "Ilyen körülmények között senki nem
húzhatja sokáig".
Még aznap éjjel Mahlert elönti a vér.
Gondosan kezelik, Hochenegg sebész, akinek figyelmébe személyesen a császár
ajánlotta a nevezetes beteget, harmadszor is megműti; lassan felépül. De az az
érzés, hogy a halál küszöbén állt - úgy tetszik - megrendítette, közelebbről
érintette, mint a fájdalmas fizikai próbatétel.
A nyarat házában töltötte, melyet
Maierniggben, a Wörthersee partján építtetett, ott tudott dolgozni. Kölönösen
termékeny volt, az eredmény nyolc dal, ebből három a Gyermekgyászdalok-ból,
és az Ötödik szimfónia két tétele.
Maierniggből úgy ment el, hogy egy
barátnőjének tréfálkozó levelet írt a wc-n töltött hosszas tartózkodásokról,
és azon mulatott, hogy megírta saját gyászjelentését: "Gustav Mahlert végre
elérte megérdemelt végzete, sok-sok gaztette miatt".
Ősszel újra harcba száll a Hofoperben;
ezúttal kedves és buzgó tanítványa, Bruno Walter, az ifjú karmester támogatja,
amikor Berta Zuckerkandl meghívja vacsorára.
Mahler soha nem megy sehová, nem látogat
meg senkit Bécs előkelőségei közül, és nem szíveli az ismeretleneket. De Bertához
különös módon kötődik.
A fiatalasszony Georges Clemenceau
sógornője lett. Pontosabban a nővére, Sophie Clemenceau fivéréhez, Paulhoz ment
hozzá. A két nővér és a két fivér igen jóban van. Általuk valamiféle kulturális
- olykor politikai - híd épült Franciaország és Ausztria között; Sophie párizsi
szalonja olyan volt, mint a Bertáé Bécsben. Mahler Párizsból hazatérve - ahol
Sophie-nál igen szívélyes fogadtatásban részesült - telefonált Bertának, hogy
üzenetet hozott. Sophie bizonyára nagyon elragadó volt, és Clemenceau-ék örültek,
hogy Mahler elfogadta Berta meghívását. S igen hamar összebarátkozott vele és
férjével.
1901 novemberében Sophie Clemenceau
átutazik Bécsen, Berta vacsorát ad tiszteletére, és meghívja Mahlert is. Elfogadja,
azzal a feltétellel, hogy csak ismerősök lesznek ott, és kiköti: "csak fekete
kenyeret és ranettalmát eszem". A diéta megszállottja. "Tudom" - mondja
Berta.
Néhány nappal később Zuckerkandlék
találkoznak Almával a Ringen, és meghívják a vacsorára. Visszautasítja. "Fél
éve arra törekszem, hogy ne ismerkedjem meg vele" - mondja Mahlerra célozva. Aki
az utolsó pillanatban lemondja a vacsorát. Új időpontot tűznek ki, Berta ismét
meghívja Almát. Most elfogadja.
Az estén csillog, ragyog, az asztalnál
két szerelmese, Klimt és Max Burckhard között ül, társalgásukat nevetések
tarkítják. Mahler bekapcsolódik a beszélgetésbe. Alma élénk, sziporkázik... A
vacsora után a vendégek szétszélednek a szalonban, Mahler pedig azon mesterkedik, hogy
közel kerüljön hozzá.
Berta egyszer csak hangos szót hall.
Hátra fordul. Alma magán kívül van, Mahler topog. "Nincs joga hozzá, hogy egy
évig őrizzen egy partitúrát, amit magára bíznak! - mondja Alma. - Főleg, ha olyan
igazi muzsikusról van szó, mint Zemlinsky. Elküldte önnek a balettjét, legalább
válaszolhatott volna!"
- De ez a balett fabatkát sem ér - veti
ellene Mahler. - Érthetetlen. Maga, akit érdekel a zene, és tanulja is, hogy vehet
védelmébe egy ilyen fércművet?
- Először is ez nem fércmű - vág
közbe Alma. - Gondolom, még nem is vette a fáradságot, hogy átnézze. És különben
is, ha rossz zenéről van szó, attól még lehet udvariasan viselkedni!
- Rendben - mondja Mahler a kezét
nyújtva. - Kössünk békét.
És megígéri, hogy másnap behívja
Zemlinskyt.
- Akarja, hogy elmagyarázzam a librettó
szimbolikáját? - kérdezi Alma. - Hofmannstahl librettója.
- Türelmetlenül várom a magyarázatát!
- gúnyolódik Mahler.
- Akkor magyarázza el, mi szól a Koreai
menyasszony mellett!
Ez egy különösen abszurd balett, mely
akkoriban szerepelt az Opera repertoárján.
Alma győzött. Mahler nevet, zenei
tanulmányairól kérdezi, megkéri, hogy egyszer mutassa meg neki munkáit, és
ragaszkodik ahhoz, hogy keressenek időpontot.
Alma kissé zavart a felfortyanása miatt,
elmegy, hogy csatlakozzék barátaihoz, közben Sophie és Berta érkezik. "Először
fordul elő, hogy jól érzem magam társaságban..." - mondja nekik Mahler. És
Almával együtt meghívja őket a Hoffmann meséi másnapi főpróbájára; nagyra
tartja ezt a művet.
Alma búcsúzik. Mahler ajánlkozik, hogy
gyalog hazakíséri. Visszautasítja. Késő van, menne inkább taxival. Mahler ígéretet
próbál kicsikarni, hogy Alma meglátogatja őt az Operában. "Jó, igen, ha jól
dolgoztam..." válaszolja. "Becsületszóra?" - kérdezi Mahler.
Burckharddal távozik, és azt mondja:
"Ez a fiatal lány érdekes és intelligens. Kezdetben ellenszenves volt, és egy
babának néztem. Rendesen az ember nem veszi komolyan az ilyen fiatal és ilyen csinos
lányokat!" Kérdésekkel árasztja el Burckhardot Almáról, és ezt a választ
kapja: "Akik ismerik Schindler kisasszonyt, tudják, kicsoda, a többieknek pedig nem
kell tudniok".
Ez a Burckhard eléggé útálatos a
birtokló modorával. De Mahler fütyül rá. A fellegekben járva megy haza az
Auenbruggergasséba. Vagyis szerelmes.
Alma önmagával elégedetlenül megy haza;
bosszantja, amiért ezeken az összejöveteleken kétfajta viselkedés között ingadozik:
hol a gőgösok félénkségét ölti magára, ami megbénítja, hol pedig "leleplezi
gondolatait azzal, hogy arcátlannak és merésznek mutatkozik". De éppen így igéz
meg másokat, mert ettől a szépségtől együgyűséget vagy banalitást várunk, és
semmi ilyesmi nem hagyja el a száját.
Végül is Mahlerról ezt írja
naplójába:
"Meg kell mondanom, rendkívülien
tetszett. Valójában szörnyen ideges. Úgy forgolódik a szobában, mint egy vadállat.
Nincs benne más, csak oxigén, és ha az ember közeledik hozzá, megégeti
magát..."
Másnap délelőtt Berta és Sophie
fölkeresi, hogy elvigye az Operába. Mahler türelmetlenül várja őket. Lesegíti Alma
kabátját, de oly zavarodott, hogy a másik két vendégnél ezt elmulasztja. Berta
elnéző, megbocsát. "A szerelem megvakít, naívvá és ostobává tesz",
írja később. És Mahler szerelme ezen a délelőttön kitör.
Teára invitálja őket az irodájába.
Alma szótlan, a zongorán felhalmozott partitúrák között kezd matatni, Mahler közben
fölfalja a szemével.
- Jól aludt, Schindler kisasszony? -
kérdezi végre.
- Nagyon jól. Miért?
- Én le sem hunytam a szemem.
E párbeszéd után Mahler a nézőtérre
viszi vendégeit, és elbúcsúzik Almától, közben emélkezteti ígéretére, hogy
hamarosan meglátogatja őt. Alma úgy véli, még nincs tudatában "az egyetlen
dologgal, ami hatást tud gyakorolni rá", vagyis Mahler nagyságával. Eme izgatott
kisember iránt csak titokzatos tiszteletet érez.
Másnap reggel még ágyban van, amikor
levelet hoznak. Vers egy ismeretlentől. Nem a legjob költemény, de nem jelentéktelen.
Mahler elfelejtette volna aláírni? Nagyon
is képes erre. Alma mindenesetre egyáltalán nem fáradozik azon, hogy azonosítsa a
szerzőt. Néhány nappal később, november 18-án anyjával az Operába megy, Gluck Orfeusz-át
nézik meg. Az igazgatói páholy felé emeli tekintetét. Mahler, aki rövidlátó,
először nem ismeri föl, azután "úgy kezd flörtölni, ahogy egy komoly emberről
elképzelni sem lehet".
A szünetben Alma és Anna Moll az
előcsarnokban sétál, amikor fölbukkan Mahler. A fiatal leány bemutatja az anyjának.
A rokonszenv azonnal kölcsönös. Mahler az irodájába vezeti őket. Anna Moll azt
mondja, mennyire örülne, ha fogadhatná őt. Mahler azonnal előhúz fiókjából egy
nagy naptárt, hogy időpontot találjon, ha visszaérkezik Münchenből, ahol a Negyedik
szimfóniá-ját kell vezényelnie.
- Rám bízná az Operaház karmesteri
állását? - kérdezi Alma.
- Igen - válaszolja Mahler -, és biztos
vagyok benne, hogy tetszene, ahogy csinálná.
- Nem lenne objetív az ítélete!
- Soha semmilyen ítélet nem objektív.
Ezzel vége a szünetnek. Alma és Mahler
elválnak, mindkettő izgatott, meg vannak győződve arról, hogy "valami nagy és
szép hatolt be életünkbe" - írja Alma.
Az előadás után anyja és leánya a
szupén találkozik Karl Moll-lal és Max Burckharddal. Anna elmeséli az est eseményeit,
Moll dühöng, a felesége szemére veti, hogy engedhette Almát belépni e
"feslett", "szabados" ember irodájába... Idős, beteg, tele
adósságokkal, akinek ingatag a helyzete az Operában. "Nem szép, és művei
biztosan alig érnek valamit" - teszi hozzá.
Burckhard pedig, akit nyilvánvalóan a
féltékenység gyötör, azt mondja Almának:
- Azon az estén Mahler őrülten szerelmes
volt. Mit felelne, ha megkérné a kezét?
- Igent mondanék.
- Ez bűn lenne! - kiált föl. - Ön, aki
oly szép teremtmény, és olyan jó családból való! Ne tegye ezt tönkre azzal, hogy
egy angolkóros és korcs zsidóhoz megy feleségül. Gondoljon a gyermekeire! A tűz és
víz alkalmasint megfér egymással, de a tűz a tűzzel nem. El lenne nyomva, és
szenvedne.
De Alma nem hagyja, hogy ezek az intések
megzavarják.
Néhány nappal később szobájában a
zongoránál ül, dolgozik, amikor a szobalány fontos hírrel érkezik, és bejelenti:
"Gustav Mahler van itt!" Elragadó ház ez, a Szecesszió egyik építésze,
Josef Hoffmann tervezte és rendezte be a Hohe Wartén, a Csillagvizsgáló negyedében,
ahová Mollék nemrég költöztek. Bársony, keleti szőnyegek a falon, japán vázák,
szép tárgyak, melyeknek az elrendezését Hoffmann rendszeresen ellenőrzi, ráadásul
Mollék asztala híres.
De ez Mahlert egyáltalán nem érdekli.
Belép Alma szobájába, a földre halmozott, még elrendezetlen könyvekre veti magát,
néz, megjegyzéseket tesz, Nietzsche művei láttán méltatlankodik, vesse tűzre,
javasolja Almának. Ő mindenre kapásból válaszol, Mahler bosszankodik, és azt
indítványozza, hogy menjenek sétálni. A lépcsőn lefelé Mahler Mollnéba ütközik,
aki még aznap estére vacsorára hívja. "Paprikás csirke lesz és Burckhard."
"Különösebben egyiket sem szeretem" - feleli. De elfogadja a meghívást.
Csak le kell mennie a postahivatalba, hogy hazatelefonáljon.
Odakinn ropog a hó. Tempósan mennek, de
Mahler cipőfűzője minduntalan kibomlik. A postán rájön, hogy saját számát
elfelejtette, és föl kell hívnia az Operaházat. Végre eléri nővérét, Justit, és
minden magyarázat nélkül bejelenti, hogy nem megy haza vacsorára. Ritkán történik
ez meg.
Lassan visszafordulnak a Hohe Warte felé,
közben a vakító hóra leszáll az est, és Mahler végre előjön gondolataival.
"Nem könnyű egy olyan férfihoz hozzámenni, mint én. Teljesen szabad vagyok, és
annak is kell maradnom. Semmi anyagi nem köthet le. Operai állásomat egyik napról a
másikra elveszíthetem..."
Alma képes arra, hogy megértse ezt a
nyelvet. Ismeri a művészek körülményeit. Legalább is ezen a ponton igazságtételt
kell kapnia: az alkotómunka iránt szent tiszteletet érez. Értékrendjében ezt helyezi
a legmagasabbra. Természetesen a pénz fölé, a hatalom fölé. Sokáig sétálnak,
csöndben, visszamennek a házba. Alma szobájában Mahler megcsókolja a lányt,
először, és házasságukról beszél, "mintha egyszerű és magától értetődő
dologról lenne szó, mintha az útközben elhangzott néhány szó mindent végleg
elintézett volna. Mire hát a várakozás?"
A vacsora közben Mahler legjobb
formájában van, elbűvöli a társaságot. Alma hagyta, hogy megcsókolja őt,
"anélkül, hogy igazán akarná", hagyta, hogy Mahler döntsön közelgő
házasságukról. "Egyedül ő adhat értelmet az életemnek - írja -, messze
felülmúl minden férfit, akit valaha ismertem".
De Almát nem olyan könnyű meghódítani.
Valami Mahler tekintélye ellen szegül benne, valójában bármilyen tekintély ellen.
Másnap délelőtt Mahler elküldi neki dalait, amelyeket ő Zemlinskyvel bogoz ki. Aki
"a legnagyobb megvetéssel" fogadja ezeket. Alma "egyszerűséget, keresett
naivitást" fedez föl bennük, úgy véli, "nem autentikusak". Ezt nem
mondja meg Mahlernak, és a küldeményt megköszönve azt tanácsolja, olvasná el, mit
ír Maurice Maeterlinck a csendről. "Első közös sétánkon erősen gondoltam
erre."
Alma röviden ír, mert kézírása nehezen
olvasható, és hozzá kell szokni. Mahler soha nem szokik hozzá, s az évek alatt zajló
levelezésfolyamban rendszeresen könyörög, hogy próbáljon meg olvashatóan írni. Ami
súlyosabb, hogy miközben Mahler úgy-ahogy megnyugszik, Almának még mindig "az az
érzése, hogy Zemliskyhez tartozik", akivel továbbra is találkozik.
Mahler újabb látogatást tesz a Hohe
Wartén, s Alma ezután a követezőt írja: "Azt mondja, szeret, csókolóztunk,
műveit játssza nekem. Érzékeim hallgatnak. Lassan le kell szoknom Alexról... Nem
tudtam viszonozni simogatásait. Valaki közöttünk állt... Ha három évvel hamarabb
jött volna! Senki másnak nem adtam volna oda a számat!" Másnap följegyzi:
"Szörnyű dilemma előtt állok. Azt suttogom: »kedvesem«, és rögtön
hozzáteszem: »Alex«. Szerethetem-e Mahlert annyira, amennyire megérdemli? Megértem-e
valaha a művészetét, és ő az enyémet?"
Bosszantó bizonytalanság egy ifjú jegyes
számára.
Habozik, töpreng, mindkettőjük
érzéseit kutatja. Azután ezt írja:
"Még nem tudom, ki lakozik bennem,
nem tudom, szeretem-e vagy sem, hogy ez az igazgató, a tekintélyes karmester-e vagy a
férfi... Ha elvonatkoztatok az egyiktől, érzek-e valamit a másik iránt és a
művészete iránt, ami távol, de oly távol van tőlem!? Egyszóval mint zeneszerzőben
már nem hiszek benne. És ha életemet egy férfiéhoz kell kötnöm... Valójában
közelebb állt hozzám távolról, mint közelről. Félek! Csókolóztunk, de nem
öleltük meg egymást. Keze kifejező, de nem szeretem annyira, mint Alex kezét."
Kezek, melyekről, mint tudjuk, vérének
legrejtettebb zugában égető emléket őrzött. "Mit tegyek? És ha Alex erősebb
és hatalmasabb lenne?" Végül fölteszi magának a kérdést, melyre Mahler
hamarosan válaszol: "Egy dolog gyötör. Ösztönözni fog-e Mahler a munkámban?
Segíteni fogja-e művészetemet? Úgy fogja-e szeretni, ahogyan Alex, önmagáért?"
Mahler most csaknem minden nap találkozik
vele, és ír neki, mindent, ami egy szerelmes férfi tollára kívánkozik.
De sajna Berlinbe utazik, ahol Richard
Strauss a Negyedik szimfóniá-t fölvette az operai hangversenysorozatba. Ez a
távozás kissé enyhülést hoz Almának. Zemlinksy vagy Mahler: ez alkalommal
határozott: Mahler. "Az az érzésem, jobb lényt farag belőlem. Megnemesít.
Vágyakozásom nem fog alább hagyni."
Javíthatatlan. Mahler távolléte közben
fogadja a szép, gazdag, művelt fiatal muzsikust, aki régóta udvarol neki. Négykezest
játszanak, majd a fiatalember a szándékai felől érdeklődik. Ekkor Mahlerról beszél
neki, az pedig "sápadtan és remegve" bejelenti: "Kisasszony, ha
visszautasít, megölöm magam."
E jófiú, mielőtt beváltaná ígéretét
- nem teszi -, egy orvos barátjának a szavait idézi. Mahler gyógyíthatatlan
betegségben szenved. Vérbaj? Tüdőbaj? Ilyen szavakat akkoriban nem mondanak.
Gyógyíthatatlan, ennyi elég. Egyébként látható a megkönnyebbülése. Alma
reakciója kikezdhetetlen. "Ó, Istenem! Óvni fogom, mintha a gyermekem volna. Hála
fiatalságomnak és erőmnek, meg fog gyógyulni az én imádott uram."
Az is figyelemre méltó, amit azután
írt, hogy megismerkedett Justival, még mindig Mahler távollétében. A két testvér
nagyon jóban van egymással. Mahler, aki tizenhárom testvére közül a nyolcadik,
gyermekkorában meg akart halni. Justihoz kötődik, aki gyöngéd teremtés. Mahler
Berlinből írja nővérének: "Kérlek, nagyon szeresd Almát, ettől még boldogabb
leszek." Arra kérte, segítse Almát, hogy az megismerje "életét és
lényét".
Zuckerkandlék összejövetelt rendeznek a
két hölgy számára. Különös: nincs súrlódás, nagyjából tetszenek egymásnak,
és elhatározzák, hogy megint találkoznak. Alma elmegy az Auenbruggergasséba, Justi
megmutatja neki Mahler szobáját, ágyát, íróasztalát, könyveit, és "nagyon
bájos, kedves".
Alma azonban nyugtalan. "Nagyon
idegesít, amikor szemlél, és szüntelenül vizsgálgat, mintha előre érezne valamit.
És ez veszélyes lehet számomra. Ha például arra gondolna, hogy nincs szívem, és
hiányzik belőlem a szeretet - előfordul, hogy ezt mormolom magamban -, hogy képtelen
vagyok a meleg érzésekre, hogy (bennem) minden csak számítás, tiszta, hideg
számítás.
Ez beteg ember, és állapota egyik napról
a másikra rosszra fordulhat. Zsidó, a helyzete meglehetősen bajos, hol itt a
számítás?"
Tény. Alma számításai - amikor vannak
ilyenek - soha nem középszerűek. Tökéletesen megveti azt, ami mások szerint az ő
érdeke. Ahogy mondja, csakugyan nincs szíve, és hiányzik belőle a szeretet? Igen. Ez
a fiatal lány, aki mindig csak "adásról" beszél, fukarkodik magával. Ezért
a boldogság pillanata mindig akkor illan el előle, amikor úgy érzi, megtalálta, és
mélységesen megkeseríti a szenvedélyt, melyet ébreszt. Igazából nem is akar adni.
Kapni akar, szerelmet és dicsőséget, dicsőséget és szerelmet, mint valami
járandóságot, mellyel tartozik neki a világ.
Így hát míg vőlegénye távol van,
azzal múlatja az időt, hogy elkeseríti a szép, gazdag, fiatal, művelt muzsikust, és
mindezt megírja Mahlernak. Majd a Nürnbergi mesterdalnokok egyik előadásán
észre veszi "a fiatal Adler doktort, aki tetszik és zavarba ejt. Amit műveltem
vele, több volt, mint kacérkodás... Faltuk egymást a szemünkkel, és senki sem vette
észre. Szép, hosszú a keze. Tekintetében hihetetlen gyönyörűség van, és mint
férfi hihetetlenül szép. Szeme éjfekete, egyszóval tetszik az arca! Előkelő, és ez
ennyire nem mondható el a jó Mahlerról. Máskülönben pedig független vagyok,
gondolatban hűséges Gustavhoz. E merész tekintet nem a szívből jön."
Persze.
Végül dönt: "mindent elmondok"
Zemlinskynek levélben, melyben természetesen azt indítványozza, hogy legyenek
barátok. És naplójába jegyzi: "Micsoda veszteség ez nekem! E csodálatos
tanár..." Nem elragadó-e ez a "micsoda veszteség ez nekem", éppen
akkor, amikor végez egy férfival, aki csak általa él?
Eltelik két nap. Zemlinsky nem válaszol.
Azután természetesen újra föltűnik. Gyógyír sebeire, vetélytársa az egyetlen
férfi, akiről Almával soha egy rossz szót sem szóltak, és mégis milyen jól
értenek hozzá!
Almának imponál Zemlinsky nyugalma,
rajong a "férfiúságért és nagylelkűségért", aminek bizonyságát adja,
amikor elfogadja, hogy továbbra is oktassa őt muzsikára. A szerencsétlen Zemlinsky.
Berlinben Mahler egyedül gubbaszt
szállodai szobájában, és Almának olykor két levelet is ír egy nap. Megrögzött
levélíró, aki irodalmi alkotásokat vet papírra. Például ezt:
"E pillanatban (kivált azóta, hogy
gondolataim újabban feléd szállnak) oly becsvágyat fedezek föl magamon, amelyek
teljessséggel hétköznapiak, és csaknem méltatlanok egy olyan valakihez, aki én
vagyok! Sikerre áhítozom, azt akarom, hogy elismerjenek, mindaz kell nekem, ami
valójában semmit sem jelent. Hozzád szeretnék méltó lenni. Érts meg, amikor
becsvágyról beszélek. Persze régóta dédelgetek ambíciókat, de úgy soha nem
vágytam a dicsőségre, ahogy azt kollégáim, kortársaim tulajdoníthatnák nekem. Ám
mindig azért küzdöttem, hogy kollégáim megértsenek, megbecsüljenek, még ha nem
ismerhetem is meg őket ebben az életben (valójában nem idelenn és ebben a korban kell
keresnem őket); ez lesz ezentúl legfőbb célom! Ezért, kedvesem, mindig mellettem kell
lenned. Tudod-e, hogy e jutalomért, e babérkoszorúért le kell mondanom a tömeg és a
legjobbak éljenzéséről, akik szintúgy nem követnek? Mennyire álltam eddig vidáman
a nyárspolgárok pofonjait, az ütődöttek megvetését és gyűlöletét! Sajnos
túlságosan is tudom, hogy az a kevés tisztelet, amelyet kivívtam magamnak, talán csak
félreértésen vagy legalább is valami felsőbbrendűnek ám elérhetetlennek a sötét
előérzetén alapszik! Természetesen nem az »igazgatói« vagy karmesteri munkámról
beszélek, amely végül is másodlagos képesség és érdem a szó legmagasabb
értelmében. Kérlek felelj: Alma, megértesz-e te ebben, és akarsz-e követni
engem? Képesnek érzed-e te magad arra, hogy kiállj velem minden próbát, hogy
felöltds még a szégyen ruháját is, hogy örömmel viseld e keresztet?"
Íme a válaszra váró. De egyik
következő levelében az alábbi kis mondatot találjuk:
"Kérlek, Alma, ne felejtds el, hogy
olykor szólj egy-egy szót arról, amit írok. Tudni akarom, érted-e, amit mondani
akarok, és hogy akarsz-e követni. [...] Tudni szeretném, mi a válaszod arra, amit a
becsvágyról írtam..."
Ugyanaznap egy második levél megy. A Negyedik
szimfónia utolsó próbájáról szól, amelytől "rettenetesen boldog".
"Minden pillanatban arra gondoltam,
bárcsak itt lenne a szerelmem, a közönség soraiban. Az én szerelmem. Igazi
büszkeséggel néztem volna a színpadot. Ha holnap minden jól megy, Berlint már félig
meghódítottam...
De nem megy jól. Nevetés és fütty, a
zenei sajtó nekimegy a darabnak és a szerzőnek. Berlin határozottan nem szereti.
És Alma vajon szereti-e?
Mahler, mióta Bécsből elutazott, hat
levelet írt neki, egyik fenköltebb, mint a másik, és furcsa válaszokat kapott. Alma
az egyik nap a szokásosnál rövidebben ír - mondja -, mert Zemlinskyt várja, aki
"mindent tud", és akitől továbbra is kap órákat, "nagy lelkierővel
így győzi le fájdalmát". Egy másik nap Burckharddal folytatott beszélgetését
mondja el, eszerint két olyan erős személyiség, mint Alma és Mahler, nem jöhet ki
egymással. Egy ifjú kérő esetét is elmeséli, aki azzal fenyegetőzött, hogy
öngyilkos lesz. Ahogy lenni szokott, az írás fölfedi azt, amit a szó gyakran nem
fejez ki. Mahler nem mérlegelt. Csodálkozott, megdöbbent, zavarodott lett.
Félreértés lenne közöttük a lényeget, a házasságukat illetően?
Berlinből hazafelé tartva Drezdából
húsz rendkívüli oldalt küld neki, érdemes teljes egészében elolvasni. A szerelmi
levelezés történetében egyedülálló.
"1901. december 19.
Drága Almschim!
Ma, kedves Alma, nehéz szívvel látok az
íráshoz. Mert tudom, hogy fájdalmat okozok, de nem tehetek másként. Mindent el kell
mondanom, amit tegnapi leveled fölébresztett bennem. Mert kapcsolatunknak arról az
oldaláról van szó, amelyet egyszer s mindenkorra világossá kell tenni és
megbeszélni, ha együtt akarunk boldogok lenni.
Máskülönben csak a sorok között
olvastam (mert a sorokat, Almschim, megint csak nagy nehézségek árán tudtam
megfejteni. Ezekben a levelekben, és abban, amit a Varázsfuvola után kaptam
tőled, szembeszökő ellentmondásokat találok. Akkor azt írtad: »az leszek, amit
kívánsz, amire szükséged van«. E szavak mélységes örömöt hoztak, és boldog
bizalommal töltöttek el. Most visszavonod ezeket, anélkül talán, hogy tudnád.
Először is hadd térjek vissza leveleid minden részletére.
Mindenekelőtt a beszélgetés
Burckharddal. Mit jelent számodra ez a szó: egyéniség? Emlékszel, egyszer azt mondtam
neked, hogy minden emberben van valami különös és kifürkészhetetlen, ami a szó
igazi értelmében meghatározza őt, és amelyet sem örökléssel, sem pedig a
környezetünkkel nem tudunk meghatározni. Ebben az értelemben minden ember individuum.
De amit ti mondtok Burckharddal, az valami egészen más. Ezt a fajta »egyéniséget«
csak lassan, hosszú csatákban szerezhetjük meg, nagy tapasztalattal és szörnyű
szenvedéssel, csak mély, és erőteljesen fejlődő tehetséggel. Ilyen egyéniséggel
csak nagyon ritkán találkozunk. Soha, semmilyen körülmények között nem
számíthatsz az ilyen emberekre, akik önmagukra építenek szilárdan, óvják és
fejlesztik tulajdon és megingathatatlan létüket, ódzkodnak minden tagadástól és
idegen gondolattól. Mindez lehetetlen, mert benned semmi sem öltött kifejezést, nem
fejlődött ki, és nem érett meg.
Attól még nem vagy »egyéniség«, hogy
szeretsz, végtelenül szeretsz, hogy bájos teremtés vagy, hogy lelked derűs, hogy
nyitott vagy, gazdagon megajándékozott, és nagyon korán öntudatra ébredtél. Amit
számomra jelenthetsz, Almám, és amivé talán lehetsz: életem csúcsa,
legdrágábbika, bátor és hűséges társ, aki segít és megért, fellegváram, melyet
sem külső, sem belső ellenség nem tud bevenni, nyugalmam, paradicsomom, ahol megint
erőre kapok, és újra magamra találok; mindez egyetlen, mérhetetlen, hatalmas, szép
és minden kifejezésen túli szóval: »feleségem«! De ez még mindig nem
»egyéniség« abban az értelemben, amit e szónak tulajdonítanak, amikor a
rendkívüli embereket illetik vele, akik nemcsak saját létüket kormányozzák, hanem
az emberiségét is, és akik egyes egyedül méltók erre a névre. Tudd: ahhoz, hogy
ilyen egyéniségek legyünk, semmit sem használ a vágy, sem pedig az akarat. [...]
Ezeknek - Burckhard, Zemlinsky stb. - nincs egyéniségük. Így vagy úgy mindegyikük
különcködik, különböző trükkökkel, melyeket eredetien dolgoznak ki, például
olvashatatlan írás stb. (ezt jelképesen értem, mert természetesen nem lehet mindent
ilyen kis részletekre visszavezetni).
[...]
E hosszú bevezető után most rólad
szólok. Lásd Almám! Egész fiatalaságodat, sőt egész életedet szüntelenül
fenyegették e zavaros szellemű barátok, kik téves utakon járva sötétségben
kutatnak, belső életük lármával van tele, és bensőjüket s külsejüket
szüntelenül változtatják. A nyomodban jártak, sőt vezettek (noha mindig azt
hiszed, hogy független vagy), rosszul bántak veled. Folyton hízelegtek, nem azért,
hogy hasznukra légy, hanem mert szép szavakkal szóltál hozzájuk. (Minden valóságos
ellentmondás zavarja őket, csak a szép szavakat kedvelik. Itt akarok beszélni
Burckhardról, Zemlinskyről és a hasonszőrűekről, akiket nem ismerek, de többet
vártam tőlük. Bizonyosan hiányzik belőlük a világosság és eredetiség.) Meg
vagytok részegedve a szavaktól. (Azt hiszitek, »felvilágosultak« vagytok, közben
megelégedtek azzal, hogy behúzzátok a függönyt, hogy a gázlángban
gyönyörködjetek, mintha az a Nap volna.) Csinos vagy és vonzó, ezért a férfiak,
anélkül, hogy tudnák, hódolnak a szépségednek. Képzeld csak azt, Alma, hogy csúnya
vagy. Ha ez túlságosan keményen hangzik, bocsáss meg igazi és most már örökre
legyőzhetetlen szerelmemért: azzal hivalkodsz, amit szeretnének benned látni a
férfiak, és azt képzelik, hogy benned van (vagyis épp olyan akarsz lenni, amilyennek
ők látnak). Hála istennek ez csak a felszínen van benned, te magad mondtad kedves
leveledben! Ezek az emberek - mert hízelegnek egymásnak - akaratlanul tagadnak minden
különleges létet, mert az zavarja őket, és olyan igények alá rendelik, amelyeket
nem tudnak kielégíteni.
Mert szép vagy, provokatív, mégis
ártalmatlan ellentmondót látnak benned, mert nincsenek komoly érveik. Így csak körbe
forogtok, miközben azt hiszitek, hogy az emberi természetről értekeztek -
»mérföldekre van tőletek az, amit meg sem érintetek«.
Az ilyen embereknek mindig sajátjuk az arrogancia:
mikor kis birodalmukban legombolyítják gondolataik fonalát, azt hiszik, hogy
beteljesítik az emberi szellem kizárólagos feladatát. Alma, még te sem kerülöd el
ezt az arroganciát. Az ilyen megjegyzések mutatják ezt, és mások is (de nincs
szándékomban perlekedni, mert tudom, hogy ez csak a beszéd modorosssága: »ne
értsünk egyet bizonyos kérdésekben, gondolatokban«. Alma, gyermekem, egyek
leszünk szerelmünkben, szívünkben..., de a gondolatainkban?! Én Almám, milyenek hát
a te gondolataid? Mint Schopenhauernek a nőkről szóló fejezete? Mint Nietzsche
emberfölötti emberének antimorálja, mely épp oly hamis, mint útálatos? Mint
Maeterlinck ideologikus, füstös, szeszes álmodozásai? Hála Istennek, ezek nem a te
gondolataid, hanem az övéik! [...]
Szegény én, aki nem aludt többé,
annyira boldog voltam, hogy megtaláltam őt, őt, akivel rögtön mindent megoszthattam,
aki egészen hozzámtartozott, úgy, mint a feleségem, és aki a másik énem lett, ő,
aki azt írta nekem, hogy egyetlen tennivalója, hogy belépjen az én világomba és
fölfedezze azt, anélkül, hogy meg vizsgálná, anélkül, hogy hitét figyelembe
kellene vennie, mert a szerelem volt a mi közös vallásunk stb. Most újra föl kell
tennem magamnak a kérdést: mi ez a megrögzött gondolat, mely ebbe a forrón és
gyögéden szeretett fejecskébe fészkelte magát, hogy önmagává kell lennie, és
annak maradnia? Mi történik akkor, ha a szenvedély lecsillapul (ez nagyon hamar
megtörténik), ha majd elérkezik a pillanat, amikor nem együtt lakunk, hanem együtt
élnük és szeretjük egymást?
Most érkezünk el szorongásaim
forrásához, nyugtalanságom és kétségeim leglényegéhez ahhoz, ami minden kis
részletnek ekkora jelentőséget adott: azt írod, »a te zenéd és az én
zeném« - »bocsáss meg, de ennek is lennie kell«. Ebben a kérdésben, Almám,
mostantól világosaknak kell lenniük a dolgoknak közöttünk, még azelőtt, hogy újra
találkoznánk! Itt legelőször is magamról kell beszélnem, mert furcsa helyzetben
vagyok, amikor a te zenéddel szembeállítom az enyémet, melyet még nem ismersz és nem
értesz. Meg kell védenem magam ellenedben, és muzsikámat igazi fényében
megvilágítanom. Ugye nem fogsz hiúnak tartani, Alma? Hidd el, most fordul elő
életemben először, hogy olyan embernek beszélek róla, aki nincs igazi kapcsolatban
vele. Nem lehetséges, hogy mostantól úgy tekints a zenémre, mint a tiédre?
Itt most még nem akarok részletesen beszélni a »te« zenédről. Erre majd
visszatérek. De összességében? Hogyan képzelsz el egy ilyen zeneszerző-házasságot?
Tudod-e, hogy egy ilyen furcsa vetélkedés szükségszerűen nevetségessé, később
pedig mindkettőnk számára lealacsonyító lesz? Mi történik akkor, amikor majd
»formában« leszel, és majd a házzal kell foglalkoznod, és mindazzal, amire
szükségem lesz, ha - mint írod - meg akarsz kímélni az élet részletkérdéseitől?
Ne értsd félre azt, amit mondani akarok! Ne hidd, hogy a férj-feleség kapcsolatában
azt akarom, hogy a nő csak az idejét töltse, akinek mégis az a dolga, hogy
háztartást vezessen, és a férje szolgálatában álljon. Ugye nem hiszed, hogy ezt
gondolom? De az bizonyos, hogy ha boldogok akarunk lenni, akkor annak kell lenned, »akire
szükségem van«, házastársamnak, és nem kollégámnak! Ez azt jelenti számodra, hogy
az életed csorbát szenved? Azt hiszed, hogy le kell mondanod léted nagy pillanatáról,
az életedéről, melyről nem tudnál lemondani, ha végleg búcsút vennél a te
muzsikádtól, hogy az enyémet birtokold, és hogy az enyém is légy?
Ennek világosnak kell lennie közöttünk,
mielőtt még arra a kötelékre gondolhatunk, amely bennünket egy életre összekapcsol.
Mit jelent hát ez: »még nem vettem elő a munkámat azóta, hogy... Most dolgozni fogok
stb, stb«. Végül is mi ez a munka? Komponálás? A saját örömödre, vagy azért,
hogy az emberiség javára légy?"
Itt abbahagyja a levelet, hogy dolgozni
menjen, vagyis a Második szimfónia próbájára; mennie kell, mert háromszáz
ember várja, ám délután megint tollat ragad, és néhány szó után folytatja:
"Ezentúl csak egy hivatásod van -
hogy engem boldoggá tégy. Értesz, Alma? Jól tudom, hogy boldognak kell lenned (nekem
köszönhetően), azért, hogy engem boldoggá tudj tenni. De a szerepeket jól ki kell
osztani ebben az előadásban, mely lehet komédia és tragédia is (egyik sem lenne
helyes). És a »zeneszerző« szerepe, azé, aki »dolgozik«, engem illet meg. A tiéd a
szerető társé, a megértő baráté. Elégedett vagy ezzel? Sokat követelek, sokat.
Megtehetem, és meg is kell tennem, mert tudom, hogy mit kell adnom, és hogy mit fogok
adni.
Mennyire hűvösnek és érthetetlennek
találom a Zemlinskyvel való viselkedésedet! Szeretted? Akkor hogyan játszathatod el
vele a szomorú tanári szerepet? Nagynak és férfiasnak találod, mert előtted van,
udvarias és hallgatag, fájdalmának nyomait viseli magán, és hogy úgy mondjam,
»engedelmeskedik a parancsoknak«? Azt mondod, szeretted, és ezt te elviseled? És
milyen arcot kellene vágnom nekem, ha ott ülnék? Márpedig mindig azt kell gondolnod,
hogy ott vagyok. Az életed ezentúl talán nem a természetes törvényeknek van-e
alávetve - melyek nem egészen a szökés törvényei -, hogy érezd annak lehetőségét
és a vágyat, hogy lassanként visszatérj korábbi foglalatosságaidhoz?
Mi hát ez a »büszkeség«, ez a
»gőg«? Én, aki védtelenül felajánlottam neked egész szívemet és az első
pillanattól kezdve az életemet (és én is megismertem ezeket a kisasszonyokat vagy
gazdag, csinos, művelt, fiatal stb nőket), Almschi, kérlek, olvasd jól el ezt a
levelet! Közöttünk nem lehet egyszerű szerelmi cselszövés. Mielőtt beszélünk,
legyen minden világos. Tudnod kell, mit kívánok, mit várok tőled, és hogy mit
ajánlhatok neked, hogy számomra milyennek kell lenned. Le kell »mondanod« (ahogy
írtad) mindarról, ami felszínes (ami az »egyéniséget« és a »munkát« illeti).
Nekem kell adnod magad feltétel nélkül, jövendőbeli életedet minden apró
részletében az én igényeim alá kell rendelned, és semmi mást nem kívánhatsz, csak
a szerelmemet! Hogy mi ez, Alma, nem tudom megmondani, túlságosan sokat beszéltem
róla. De az újra elmondhatom, hogy föl tudom áldozni életemet és boldogságomat
azért, akit szeretek, ahogy szeretnélek, ha a feleségem lennél.
Ma ezzel a szertelenséggel és
fellengzősséggel kell magam kifejeznem (bizonyára arrogánsnak látszom). És mielőtt
szombaton újra látlak, Alma, választ kell kapnom e levélre. Szolgát küldök érte.
Légy kész vele."
És még néhány sor, melyben azért
könyörög, hogy Alma "kíméletlenül" mondja el, amit el kell mondania.
Többet ér, ha azonnal szétválnak útjaik, mintha "meghosszabbítják ezt a
tévutat". Utolsó szavai: "Kérlek, Alma, légy őszinte".
Íme a legmegdöbbentőbb levél, melyet
egy huszonkét esztendős ifjú lány kaphat, akit egészen eddig elkényeztettek az
istenek. "Fellegváram, békességem, a paradicsomom, asszonyom..." - mondták
előtte mások, fogják mondani mások az idők végezetéig. De Mahler megdorgálja, azt
sugallja, hogyha barátai elmésnek találják, az csakis azért van, mert szép;
kigúnyolja vágyát, hogy "saját magát adja, és az is maradjon",
nevetségessé teszi irodalmi és filozófiai választásai miatt, és ezt egy nála húsz
évesnél idősebb férfi hangnemében, aki magasról beszél egy másik tudásról...
Végül és főképpen egész egyszerűen tagadja őt, bekebelezi, felszippantja. A
zenéje? Milyen zene?
Alma el van képedve. Feldúlt. Dermedt.
Megmutatja a levelet az anyjának, késő éjjel megbeszéli vele. Anna Moll hevesen
reagál erre a fényes ajánlatra, mellyel Mahler rabszolgává akarja tenni leányát.
Ott kell hagyni, mondja, ott kell hagyni. De az anya és lánya véleménye oly eltérő,
hogy Anna minél inkább erősködik, Alma annál inkább megrészegedik a zseni oltárán
hozott áldozat illatától.
A levél, melyet másnap Mahler
szolgájának átad, egyszerű megadás. Mahler követelt, ő ígér.
Drezdából visszatérve délután Mahler
találkozik vele, boldog. Az árnyak szétfoszlottak.
Elhozza neki a Negyedik szimfónia
partitúráját. Ő elolvassa, és ártatlanul bevallja: "ebben a műfajban jobban
szeretem Haydnt". Mahler nevet, biztos benne, hogy egyszer majd más lesz a
véleménye. Négykezesben eljátsszák a művet.
E boldog órák után Alma hosszasan ír
érzelmeinek magas hőfokáról, azután: "...Az az érzésem, hogy addig nevel, míg
Burckharddal való kapcsolatom növeli léhaságomat. Szégyellem magam e
szemérmetlenségek miatt. Ha Gusztáv hallana! Akkor vagyunk boldogabbak, ha léha és
kételyek nélküli életet élünk, vagy ha a világ szép és nemes víziójával
vagyunk átitatva? Az első esetben szabadabbak vagyunk. Boldogabbak? Jobbak, nemesebbek.
Ez nem a szabadság akadálya-e? De igen, igen, ezerszer is igen, és megmondom, ez nehéz
lesz!..." A hivatalos eljegyzést Moll és Justi jelenlétében tartották, december
23-án.
Mahler életének egyik ritka és boldog
véletlene, hogy nővére - az ő tudta nélkül - kapcsolatot tart fönn az Operaház
zenekarának első hegedűsével, Arnold Roséval, és hozzá akar menni feleségül.
Justi soha sem mert erre a házasságra gondolni, annyira elképzelhetetlen volt, hogy ott
hagyja fivérét; de ez most kétszeresen is kapóra jött, mert fölszabadul az
Auenbruggergasse, ahová Alma beköltözik. Így hát általános boldogságban úsznak -
már amennyire Mahler idegessége ezt megengedi -, és hallgatag, költői légkörben,
mely körüllengi e jegyességet.
A jegyesek sokat találkoznak, rengeteget
csókolóznak, hevesen vitatkoznak Jézusról és Dosztojevszkijről, akit Mahler imád,
Alma természetesen utál. Semmi nem állhat tőle távolabb. Mahler felháborodik, hogy
Alma, a nietzscheánus minden hittel szemben közömbös, és "abban a különös
helyzetben találja magát, hogy zsidó létére Krisztust veszi védelmébe egy
kereszténnyel szemben".
Mahler a hit embere. Amikor később egy
körkérdésben hozzá fordulnak: "Ön miért hisz?", ezt a szép választ adja:
"Megszőni Isten élő ruháját - ez legalább valami..."
Alma milyen messze van tőle ebben. És
fiatal, oly fiatal... Gyötrődik. Túlságosan is fiatal?
Az operaigazgató eljegyzésének híre egy
indiszkréció következtében futótűzként terjed a fővárosban. Az újságírók a
Mester jövendőbelijének fiatalságával, szépségével, zenei tehetségével vannak
elfoglalva. Mahlert ez elkeseríti, Alma azonban örül a leveleknek, virágoknak,
üdvözlő táviratoknak.
Mikor először jelenik meg az Operaház
igazgatói páholyában, minden tekintet reá szegeződik. Az előadás előtt és után a
terem igen meleg tapssal köszönti Mahlert. Boldogok ezen az estén, és a Hartman
étteremben - ahová Mollékkal, Justival és Roséval mennek - kitűzik az esküvő
napját.
Addig Alma olyan jelenetben vesz részt,
melytől kővé dermed. Mahler a Hofoperbe hívja meg Richard Strausst, hogy második
operáját, a Feuersnot-ot vezényelje. Strauss a zenei világban Mahler nagy
kortársa. És anti-Mahler is. Szőke óriás, jóságos, életművész, aki rózsákkal
szegélyezett úton jár. Tizenkét éves kora óta csodálják és ünneplik,
Németországban II. Richardnak hívják. A megtiszteltetésben bővelkedő II. Richard
ráadásul élénken érdeklődik a pénz iránt.
Minthogy sokkal igénytelenebb, mint
Mahler, akinek ijesztő idegességétől mindig meglepődik, elkápráztatja a bécsi
zenekar játéka - alighanem ez Európa legjobb zenekara -, és igen elégedett az általa
vezényelt előadással. De ott van Straussné, Pauline de Ahna énekesnő, robbanékony
anyatigris, akit váratlan kitörései tettek híressé.
A Feuersnot premierjén Alma mellett
ül az igazgatói páholyban, azt dünnyögi: "Micsoda disznóság! Ezt lehetetlen
szeretni! Mahler tévedett, úgy tett, mintha ezt jónak találná... Pontosan tudnia
kell, hogy az egészet Wagnertől, Maxitól és a többiektől lopta!"
"Ki az a Maxi? - kérdezi Alma. - Egy
Straussnál ezerszer tehetségesebb zeneszerző - válaszolja Pauline -, Max von
Schillings."
Straussot tízszer tapsolják vissza,
néhány fütty hangzik el. Mindenki a pódiumra tódul, ott Strauss megkérdezi
feleségét, mit gondol az estéről. Az pedig "a torkának ugrik, mint egy
vadmacska", és elvörösödik: "Tolvaj! Hogy mersz a szemem elé kerülni!
Utálatos alak!" Mahler zavartan egy próbaterembe tuszkolja Straussékat, és az
ajtó mögött várja a veszekedés végét, hogy azután vacsorázni vigye őket. Még
mindig hallatszanak az éles hangok. Végül türelmetlenül közli, hogy Almával előre
megy az étterembe. Ekkor kivágódik az ajtó. Strauss jelenik meg, Pauline üvölt:
"Te mehetsz, én hazamegyek, és lefekszem, ma éjjel egyedül alszom.
- Elkísérlek a szállodába! - javasolja
félénken Strauss.
- Nem bánom. De tíz lépéssel mögöttem
jössz!" - parancsolja Pauline.
Így is tesz.
Az étteremben végül csatlakozik Almához
és Mahlerhoz, és hogy feleségét kimentse, azt mondja: "Kissé indulatos, de
szükségem van erre". Majd az egész beszélgetés szerzői jogi kérdésekre vált
át, Strauss, kezében ceruzával, számításokat végez.
Igen, ez Richard Strauss. Mazochista zseni,
egyszersmind valami vigéc.
A furcsa este legalább arra jó, hogy
Mahler és Alma mélyen egyet értsen a tapasztalatokban. "Nagyon büszke vagyok,
hogy magad fölismerted az igazságot - mondja Mahler. - Nem jobb-e a szegények kenyerét
enni, és fényben járni, mint hogy lelkünket lealacsonyítjuk, és így
elveszítjük?"
De ez az összhang korántsem tartós.
Gyakran egymásnak esnek, szembeszállnak, és ilyenkor Mahler azonnal fölveszi a mentori
hangot.
Eközben "úgy látszik, mindkettő
nagyon szerelmes" - írja Bruno Walter a szüleinek.
Alma szerint Mahler megbeszélte vele, hogy
szexuálisan tapasztalatlan, és hogy ebből némi szorongása származott, szorongás,
amiből ő, Alma, nem ért semmit. Ugyancsak a naplójában olvassuk, hogy úgy döntött:
késedelem nélkül odaadja magát, fizikai és erkölcsi egészsége érdekében".
Amiből azt látjuk, hogy a higiéniai fogalmakról igen egyéni a nézete.
Elérkezik a nap, amikor a jegyesek
"csaknem egyesülnek" a szobában, ahol Mahler fogadja. "Izgatott és
szorong", de Almát "tiszta és szent érzés" keríti hatalmába, de
közben fél, hogy a szégyen és bűn érzése nehogy tönkre tegye "a csodálatos
és szent varázst".
Ezt jegyzi föl:
"Fájdalommal töltött el bennünket
a szétválás. Miért ezek a szörnyű konvenciók? Miért nem vonhatom egész
egyszerűen magamhoz? Vágyunk elemészt, és elemészti legjobb erőinket. Fölfedi
mellkasát, és kezemet a szívére teszem. Az az érzésem, hogy teste az enyém..."
Kibontja haját, mert Mahler szereti, ha
zilált.
"Gyereket tőle! Az ő lelke, az én
testem! Már hozzá akarok tartozni!"
Két nappal később ugyanabban az
Auenbruggergasse-i szobában találkoznak, simogatni kezdik egymást. És kudarc. "Ő
erőtlenül fekszik..., majdnem sír a szégyentől. Összetörten, zavartan."
És ezt írja:
"Nem tudom kifejezni, mennyire
bosszantott ez. Először is ez a mélyen bennem lévő izgatottság, a célhoz
közeledés és a kielégítetlenség. A kínzásai, a hallatlan kínzásai! Édes
szerelmem!"
Három nappal később ugyanebben a
naplóban, három szó: "boldogságra boldogság jő". Azt sejteti, hogy Mahler
legyőzte önmagát. De néhány nappal később meg ezt jegyzi fel: "Szegény
Gustavom orvosi kezelés alatt áll. Gyulladás, fúvodottság, jégzacskó, ülőfürdő
stb. Talán a kitartó ellenálásom miatt? Mennyire szenvedhet!"
Ebből kiderül, hogy nem annyira a
tapasztalatlanságtól szenvedett Mahler, mint inkább az aranyértől, melynek soha nem
volt erotikus serkentő ereje. És az is kiviláglik, hogy inkább Alma volt a
tapasztalatlan. E pár intim élete eléggé titokzatos.
Mahler halála után Alma azt hangoztatta,
hogy csaknem impotens volt, soha nem érintette meg, vagy csak nagyon ritkán... És oly
rosszul... Azt mondja, esendő puritán, aki minden örömet bűnösként él meg.
Impotens? - ez valószínűtlen. Mások is beszámolhattak volna róla, akiknek kalandjuk
volt vele. Egy gyermekkori emlék, melyet feleségének idézett föl, hagyhatott esetleg
nyomot.
Tizenegy éves volt, Prágában lakott egy
családnál, Grünfeldéknél. Egyszer meglepődve vette észre a cselédet, amint a
Grünfeld fiú lovagol rajta, ő pedig nyög és kiabál. Segítségére akart sietni. De
ők arra kérték, inkább hallgasson. E jelenetből levonta a következtetést: ezt
kellett elviselnie anyámnak, ezt az erőszakot és fájdalmat. Ebből azt gondolhatjuk,
hogy nem tudott és nem akart hasonló fájdalmat okozni... Az bizonyos, hogy e kép
örökre az emlékezetébe vésődött, és hogy valamiképpen biztosan hatott bizonyos
cselekedeteire.
Theodor Reik pszichoanalitikus szerint
Mahlert a szűz képe kísértette, aki mint a férfit fölemelő női ideál alakja
lebegett előtte. Ez az idealizálás, a nőről alkotott fennkölt kép távolította el
az ő asszonyától szexuálisan.
Mahleréknak mindig külön szobájuk volt,
ahogy a kor polgárságának körében akkoriban divatozott. A megváltoztathatatlan
szertartás szerint csak akkor ment át Alma ágyába, amikor az már elaludt.
Akármilyen fantáziái, félelmei,
gátlásai voltak is, legalább arra gondolhatunk, hogy Mahler jobb karmester volt, mint
szerető, és hogy ez Almát frusztrálta. Nyilvánvalóan egészen mást várt egy
féfitól, mint ügyetlen és futó ölelést. Kivált egy olyan férfitól, aki el akarta
őt nyomni, még ha Mahler szép neveket adott is ennek az elnyomásnak. Ebből
táplálkozik a harag, melyet Alma felhalmoz magában.
De még nem tartunk itt. Alma huszonkét
éves, csodálja vőlegényét, állapotos, ami "nagy gyötrelmek" és kínos
émelygés forrása lesz; ezt mindenáron leplezni kell, ő pedig megismerkedik
jövendőbeli férje néhány barátjával és ismerősével. Bármennyire a
legelőkelőbb elitről van is szó, Alma úgy találja, ezek nem ízlése szerint valók.
Már beszéltünk arról, hogy féltékenysége, melyet minden elmúlt vagy jelenlegi
szeretet iránt táplál, patologikus. Márpedig Mahler barátai egész egyszerűen a
barátai. Minden különösség nélküli emberek.
Mahler maga egyszerű családból
származik. Iglauból, egy kis csehországi városból jött. Apjának nagy
erőfesztítések árán sikerül pálinkafőzdét nyitnia. E kemény és komor apának
legalább is az az érdeme, hogy zongorista csodagyermekét zenei és egyetemi
tanulmányaiban a végsőkig segítette. Bécsbe küldte, ahol a fiatalember szárnyakat
kapott. De Mahler teherként hordozza a nyomorúságos, boldogtalan gyermekkor emlékét
fájdalmas anyjáról, akit túlterhel a munka; családját nyolcszor sújtotta halál. Ő
maga két testvérét tartja el, akiknek semmi hasznukat nem venni.
Egy nap így fordul Almához: "Neked
szerencséd van. A te felmenőid a csillogást és boldogságot ismerték meg. Te könnyű
lábbal kelhetsz át az életen, nincs a múltadnak fájdalmas pontja, mely rád
nehezedik, nem függ tőled semmilyen család. Velem fordítva történt: nekem az egész
életem fájdalmas. Agyag ragad a talpamra."
Nemcsak hogy nem vegyülnek el Bécs
előkelő és boldog társadalmában, melyre Mahler fúj, de idegen is tőle ez a világ.
Kevés kivételtől eltekintve - mint Zuckerkandlék - nem innen valók a barátai.
Viszont akik hozzájuk járnak, teljesen
elfogultak Almával szemben. Ő úgy véli róluk, hogy kispolgárok, szűkre szabott
gondolatokkal, amilyeneket Mahler "gyermekkora óta hurcol magával, mint egy
béklyót"; ők viszont azt vágják Alma fejéhez, hogy ahhoz túlságosan szép,
túlságosan csillogó, túlságosan szabad a beszédében, az öltözködésében, hogy
Mahler illő társa legyen.
A boldog vőlegény hat héttel az esküvő
előtt vacsorát ad a lakásán, hogy megkezdődjenek a bemutatások. Ott van Siegfried
Lipiner író a feleségével. Lipiner Nietzsche tanítványaként ragyogóan indult, de
azután megfeneklett. Ő Mahler kedvenc beszélgetőpartnere. Ott van Lipiner előző
felesége, Nana is, és annak férje, Albert Spiegler, Mahler fiatalkori barátja. Ott van
Anna von Mildenburg énekesnő, akibe valaha szerelmes volt. Azután Mollék, Justi, Rosé
és egy ifjú festő, a szecesszió művésze, Mollék barátja, Kolo Moser.
És Alma úgy viselkedik, mint egy liba.
Hallgat, nem kapcsolódik be a társalgásba, csak akkor, ha szemtelenkedik vagy
ostobaságot mond. Kijelenti, hogy Platón Lakomá-ja alaposan
"megnevettette", és Mildenburgnak arra a kérdésére: hogy tetszik neki Mahler
muzsikája, azt feleli, "Nem ismerem eléggé, és amit ismerek belőle, az
egyáltalán nem tetszik".
Általános elképedés. Elképzelhető,
hogy Mahler megtalálta a maga Paulinéját, és ahogy Strauss, ő is szereti ezt? Nem. Az
ő kapcsolatuk soha nem lesz olyan. De ezen az estén Mahler szerelmes. Nevet, ürügyet
talál, hogy Almát a szobájába vigye, bezárkózik vele, hogy nyugodtan ölelhesse!
Mikor Justi zavartan a keresésükre indul, a vacsora csődbe torkollt. Lipinerék és
Spieglerék - amint mondják - a torkának ugrottak. Évek telnek el, amíg Mahler újra
fölveszi velük a kapcsolatot.
Közben azonban kemény hangú levelet kap
Lipinertől, aki szemére veti "mélységes, állandó és örökös hidegségét,
egoizmusát...
Legbelül - folytatja - nem embernek, hanem
tárgynak tekinted a másikat."
Alma viselkedése pedig Lipiner szerint
"üres, felszínes és melegség nélküli természetet takar, akiből hiányzik a
természetesség, az őszinteség és a jóérzés". Szavainak hangja egy
"rágalmazó, hivalkodó és bántóan eleven emberből jön..." És azt
kérdezi: milyen mély kapcsolat lehet Mahler és e személy között?
Főképpen Alma viselkedésén
töprenghetünk, oly fürge a nők és férfiak meghódításában, akármennyire nem
akarja is ezt. Mindenesetre tiszta helyzetet teremtett: a régi barátok eltávolodnak.
Itt az ideje, hogy e furcsa jegyesség véget érjen, melyben Mahler szüntelenül
gyötrődik a korkülönbség és a - mondhatnánk egyszerűen - különbözőség miatt,
mely minden beszélgetésükben felszínre tör. Alma úgy érzi, ezekbe egyre inkább
belekényszerül.
"Ez most már más - írja. - Teljesen
meg akar változatni. Mikor mellette vagyok, sikerül is, de ha egyedül maradok, a
második énem, a haszontalan és rossz visszatér, meg akar mutatkozni, és engednem
kell. A léhaság sugárzik a szememből, a szám folyton hazudik, ő pedig érzi ezt, de
ezt csak most veszi észre. Tudom, hogy most föl kell emelkednem hozzá."
Fölemelkedni: ez az illúzió vezérli. Még ha muzsikáját megveti is, megérezte
nagyságát, Mahler erkölcsi erejét, akinek zsarnoksága nem más, mint az abszulút
szomjúhozása. Alma választása ebben az értelemben - aki, mint láttuk, nem
szűkölködik kérőkben - szép, és átfordítja azt, ami a legjobb benne: az emberek
és dolgok iránti tévedhetetlen minőségérzékét. De ugyanakkor ezt is írja:
"Mostantól kezdve utat kell törnöm magamnak, hogy megerősítsem saját helyemet.
Úgy értem, művészileg. Az a helyzet, hogy semmire sem tartja az én művészetemet,
és sokra a sajátját; én pedig semmire sem tartom az övét, és sokra az enyémet. Ez
így van."
Ezzel az ellentmondással fog küszködni.
Ami Mahlert illeti, a némi fájdalmat, amelyet Almának köszönhet, azt gondolhatjuk, a
csillogó teremtmény - aki a legkevésbé sem született arra a szerepre, amelyet Gustav
jelölt ki számára - volt az, akire szüksége volt. Hogy értelmet adjon tulajdon
életének, küzdelmének, művének.
Az esküvőt 1902. március 9-én
tartották a legszűkebb körben, a jegyesek és a tanúk voltak ott, vagyis Mollék és
Roséék.
Hogy minden nyilvánosságot kerüljenek, a
szertartás a Karlskirche sekrestyéjében volt. De Karl Kraus, az újságíró,
megragadva az alkalmat, hogy Mahlerra zúdítsa mérgét, akit útál, "az
állítólagos bensőségességen", a sajtó jelenlétén és az "előkelő
tömegen" gúnyolódik. Most, hogy Mahlerékat összeadtuk, akik vonaton
Oroszországba tartanak, beszéljünk egy kicsit erről a Karl Krausról, mert még
többször találkozunk majd vele.
Egy vipera, de még más is, aminek
következtében határozottan uralta Bécset. Intellektuális terrorista. Színészettel
próbálkozott, sikertelenül. Újságíró lett, és rendszeresen kiad egy vörös
fedelű folyóiratot, melyet 1899-ben alapított: a Die Fackel-t ("A
fáklya"). Ennek a folyóiratnak tízezer előfizetője van, akik úgy vetik magukat
minden egyes számra, mint a Biblia kortárs változatára. Ebben Karl Kraus támad,
harap, sérteget, ócsárol, denunciál, kereszteshadjáratot vezet minden botrányos
forma ellen, legyen az összecsapott szerződés, kenőpénz, szabálytalanság,
sikkasztás.
Gyakran bosszúságot, pert, ruházást
zúdít magára. Heves incidense volt Karl Moll-lal, miután olyan híreket tett közzé
egy kiállítási ügyről, melyeket Almától csalt ki egy vacsorán.
Néhány nappal később Alma az Imperial
kávéházban ül apósával, észre veszi Kraust, és jelzi Mollnak, hogy ott van.
"Ez hát ez a gazember!", mondja Moll, és föláll... De Kraus elillan. Egy
másik alkalommal Alma gyönyört érez, amikor egy rágalmazási per szemtanúja, ahol
Kraust elítélik.
De végül is ez csak eléggé köznapi
oldala e személyiségnek és tevékenyéségének. Ám a romlás, melyet a
legszigorúbban leleplez, a nyelv romlása - és ebben van eredetisége.
Kritikája, mellyel a szavakat, a
használatukat és a szellem ebből eredő romlását illeti, hathatós és határtalan.
"A szó Daumier-ja" - mindez számára több, mint módszer; a tisztaság
filozófiája. Szerinte csak a Goethe nyelvéhez való visszatérés tudná
megszabadítani a politikai életet kétértelműségeitől.
Ez az attidűd affelé vezeti őt, hogy
hasonlóan gondolkodjék a művészetről is, amelyet meg kell szabadítani minden
keresettségtől, mellyel a szecesszionisták végül elárasztották. A zenében csak
Schönberg atonalitását viseli el. A festészetben Kokoschkát támogatja. Az
építészetben Adolf Loos embere. A bécsi esztéticizmus az ő számára olyan, mint
romantikus menekülés az illúzióba. Tisztaság, egyszerűség, szigorúság... Hosszú
pályafutása alatt leleplezi a bécsi "fiatal irodalom" - Arthur Schnitzler,
Hermann Bahr, Hugo von Hofmannstahl, Peter Altenberg - osztályjellegét is; ez az
irodalom csak formára figyel, és közömbös a társadalmi kérdések iránt.
A bíróvá emelt Karl Kraus átkot szór,
és akiket elkeseredésbe taszít, nem tudnak meglenni anélkül, hogy olvasnák: ő Bécs
királya. És az is marad sokáig; önkéntes szünetet tart az első világháború alatt
- ahol megír egy tizenkét órás darabot újságcikk-részletekből -, de azután újra
megjelenik a Die Fackel, egészen a haláláig, 1936-ig. Ám végül hallgatóság,
csillogás, befolyás nélkül marad, és őszintén szólva csúfságban. Az öreg
megingathatatlan szociáldemokrata vitatkozó, aki akkora hallgatóságot hozott izgalomba
előadásain a tisztaságot és hajlíthatatlanságot hirdetve, Hitlerről csak egyetlen
mondatott tudott mondani: "Ami Hitlert illeti, róla nincs mondanivalóm".
A király halott, mielőtt még meghalt
volna.
Kedvencei, akiket szeret kipécézni:
Freud, akit meg sem hall - "A pszichonalízis az a mentális betegség, mely azt
állítja, hogy a saját gyógymódja" -, Berta Zuckerkandl, akit a "kultúra
bölcs asszonyának" keresztelt el, és Mahler, akinek az értékeivel azért
tisztában van.
A Második szimfónia előadását a
sárba tiporta, egyébként ott sem volt a hangversenyen. 1901 őszén hevesen megtámadja
Mahlert mint a Hofoper igazgatóját: "Egészen mostanáig csöndben tűrte a
liberális sajtó, hogy Mahler úr bűnösen visszaél a Ház művészi erejével, s
bűnös a repertoár hihetetlen dekadenciájában is stb."
Karl Karuss legjobb darabjai az aforizmái,
mint például ez: "Még egyszer sem élünk."
De ideje visszatérnünk Mahlerékhoz, akik
Szentpétervárról érkeznek, ahol, úgy tetszik, kellemes nászútjukat töltötték.
Mahler három hangversenyt adott, mely jól fizetett, és nagy tetszést is aratott. Őket
is a legmelegebben fogadták mindenütt, Meklemburg herceg, a cári család tagja
vacsorára hívta őket... Mahlernak persze megint rettenetes migrénje volt, mely
időkint lesújt rá, természetesen mindketten meghűltek, amikor egy nyitott trojkán
utaztak, de Alma megkönnyebbül, hogy terhességét már nem kell rejtegetnie, és Mahler
is oldottabbnak látszik a Justinak küldött leveleiből.
Végre otthon vannak az
Auenbruggergasséban, ahonnan Justi elköltözött. A szomszéd lakásból is elment a
bérlő, ezt hozzákapcsolták az övékhez, így hat szobájuk van. Nem kényelemben
szenvednek hiányt, hanem pénzben. Mahler jól keres, de adósságokba verte magát, hogy
fölépítse a maierniggi házat, ahol szabadsága alatt dolgozik, még a szülői
örökségnek azt a részét is kölcsönkérte, amelyet nővéreinek tettek félre
hozományként, és Justi, aki híján van a háztartásbeli erényeknek, soha nem tudta
fivére életvitelét pénzügyi helyzetéhez igazítani.
Alma kezébe veszi a dolgokat. Egyáltalán
nincs fölkészülve az efféle nehézségekre, mindig gondtalan luxusban élt, ám
született szervező. Ráadásul úgy gondolja, hogy az ő szerepe megkímélni Mahlert a
hétköznapi feladatoktól. Költségvetést készít, és öt évre szóló
adósságütemezési tervet.
Annyira kevés a pénzük, mint ahogy oly
sokszor mondja? Meghívják Rotschild báróhoz látogatóba, de lemond erről, mert nincs
kalapja. Többször átalakított ruhákbani jár, pedig szeret öltözködni, és
kitűnő ízlése is van hozzá, Mahler ugyanakkor a legjobb angol cipésztől szerzi be
lábbelijeit.
Hétköznapi életük oly szabályozott,
mint az ingaóra járása. Mahler hétkor kel, dolgozóasztalához ül, ahol
megreggelizik, és háromnegyed nyolc körül elindul az Operába. Egy körül
hazatelefonálnak az irodájából, hogy elindult. Negyedórával később csengőszó
jelez odalentről a szakácsnőnek, hogy tálalnia kell a levest, míg ő fölmegy a
negyedikre. Hazaérve végigmegy a lakás összes szobáján, becsap maga mögött minden
ajtót, kezet mos a fürdőszobában, és berobog az ebédlőbe, ahol Alma várja.
Rövid szieszta, és Almának - akár
várandós, akár nem - követnie kell őt gyalogsétára vagy a Belvedere parkjába, vagy
végig a Ringen. Az asszony olykor veszi a bátorságot, hogy fölmorduljon.
Ötkor tea otthon, azután Mahler
visszamegy az Operába. Akkor is mindig meghallgat egy részt az előadásból, amikor nem
vezényel.
Alma este érte megy. Ha Mahler nem
végzett munkájával, az igazgatói páholyba küldi. Vannak olyan előadások, melyeknek
soha nem látja a végét, mert Mahler akkor megy érte, amikor neki tetszik. Gyalog
tartanak haza, vacsoráznak. Vacsora után néha megkéri Almát, hogy olvasson föl neki.
Íme ez Alma Mahler élete.
Várkonyi Benedek fordítása
A biográfia eredeti címe:
Alma Mahler ou l' art d' etre aimée - Robert Lafont, Paris, 1988.
Az Alma Mahler
életrajzot teljes terjedelmében az Európa Kiadó jelenteti meg