GEORGES
SCHLOCKER
FÁJDALMAS MASKARÁDÉ
Max Beckmann kísérletet tett rá, hogy meghódítsa Párizst és
kivívja a város elismerését. Úgy próbálkozott ezzel, hogy
művei egy részében talpig feketében, rugóról előpattanó ördög
módjára támadja le a nézőt. Számos más önarcképén hasonló
dinamizmussal bohócnak vagy valamilyen különcnek festette
meg magát. Párizs azonban és a megrögzötten konzervatív párizsi
társaság nem vett róla tudomást. A legszembetűnőbb példa erre
a merev elutasításra az a kiállítás volt, amelyet Günter Busch,
a brémai Műcsarnok akkori vezetője rendezett a Musée d'Art
Moderne-ben 1968-ban. Alig egy maroknyi néző ténfergett fejcsóválva
a galéria magasra húzott falai között, hogy azután minden
teketóriázás nélkül távozzanak. Megerősítve érezték magukat
abban az előítéletükben, hogy a német művészet kiegyensúlyozatlan,
és a mondanivaló minden cél nélküli zaklatottsága nem tűr
meg semmi formát. Ebben az időben a párizsi közönségnek, de
a kritikusok nagy részének sem volt még semmi érzéke az iránt,
ami a következő évtizedekben fokozatosan pozitív értékelést
nyert: a kép egyszerűsége mögött rejlő "transzcendentális
festészet" iránt. A húszas évek közepétől a szürrealizmus
olyan értelmezési kódexet fejlesztett ki a szürreálisra vonatkozólag,
amely mindenki mást, még a rokon irányzatok követőit is, leblokkolt.
A formai jegyekből indult ki, talánynak tekintette a valóságot
és előszeretettel viseltetett a játékos iránt. Beckmann fájdalmas
műtétet hajtott végre: maszkká változtatatta a tárgyakat és
denaturálta őket, ez a leleplező elidegenítés azonban értetlenséget
és ideges ellenkezést váltott ki.
A
korszak egyébként sem kedvezett a művészeteknek, habár Beckmann
harsány palettája tartalmát tekintve nem volt időszerűtlen:
a diákok és a rendőrség közötti összetűzések nemcsak Saint-Germainben
teremtettek olyan harciasan felajzott légkört, amely a kiállítótermeken
belül és kívül egyaránt a karhatalommal volt szolidáris. Nem,
ez az időszak azért nem kedvezett a művészeteknek, mert a
politikai események a művészet minden formáját a priori ellehetetlenítették.
A művészet a fennálló politikai viszonyokkal szembeni árulásnak
számított. Hogy pedig Beckmann stílusában erőszakkal képi
formába gyömöszölték, ez csak arra volt jó, hogy újjáélessze
azon néhány művészetkedvelő megkövesedett előítéletét, akik
egyáltalában hajlandóak voltak átlépni egy múzeum küszöbét.
A harmónia hiánya, a felfokozottság volt az, ami itt eseménynek
számított.
Manapság
egészen más a helyzet. Aki kezébe veszi a Le Monde című világlapot,
a következőket olvashatja Philippe Dagen műkritikus tollából:
"Max Beckmann a XX. század egyik legjelentősebb festője.
Egyike a legmélyrehatóbbaknak és a legötletesebbeknek, az
pedig vitathatatlan, hogy a század első felének legnagyobb
német festője. És ezt senki nem hajlandó tudomásul venni Franciaországban,
ahol még soha nem rendeztek a művészt méltóképpen bemutató
kiállítást. Sajnos ez a helyzet."
Ezt
a hiányosságot pótolja most Didier Ottinger retrospektív kiállítása
a Pompidou Központban. A tárlat mintegy száz képet és három
plasztikát mutat be, valamint egy reprezentatív keresztmetszetet
Beckmann grafikáiból. A kiállítás címe, "Max Beckman,
festő a történelemben", arra utal, hogy kapcsolatot próbál
keresni a művész és kora között. A képkompozíció zaklatottsága
e képi világ törékenységének a jele és a korszak elbizonytalanodásának
kivetülése a művészetben. A véletlen és a párizsi kiállítási
naptár esetlegessége úgy hozta, hogy párhuzamot lehet vonni
a Beckmann-tárlat és egy másik, a Párizsban immár klasszikusnak
számító páros műveit bemutató "Matisse és Picasso"
című kiállítás között, amelynek színhelye a Grand Palais.
A
három kortárs közül kétségtelenül Beckmann az, akinek a művészetében
a politika a legmélyebb nyomokat hagyta. Mint szanitéc maga
is átélte az első világháború borzalmait. A harmincas években
megélhetési gondjai voltak és művészetében annak megtapasztalása
jut kifejezésre, hogy, Ernst Bloch szavaival élve, "a
pokol egy utcasaroknyi helyen is elfér". Ebből adódik,
hogy Beckmann sarkaiból kifordultnak érzi maga körül a világot,
még akkor is, amikor olyan "ártalmatlan" témát választ,
mint Quappi portréja. A szeretett nő körül a fenyegetettség
jeleként egy agavékaktusz tüskéi meredeznek. A párizsi közönséget
zavarta és irritálta, hogy Beckmann számára a tragédia és
a bohózat elválaszthatatlan egymástól, így a festő minden
műve a groteszk komédia jegyeit viseli magán és nyugtalanítólag
hat a nézőre. Joggal hallott ki Carl Einstein "szűnni
nem akaró halálsikolyokat" az életmű vége felé keletkezett
képekből, amelyek egyre elszántabban törnek mitológia magasságokba.
Beckmann elutasítja azt a megnyugtató harmóniát, amelyet Matisse
gyakorol a nézőre, akit egyébként alaposan tanulmányozott.
Képeinek világát egyfajta kényszeredettség, mondhatnánk sarokba
szorítottság jellemzi, ahol a vonalak egymásnak esnek, erőszakot
tesznek egymáson. A párizsi közönség idegenkedését mindazonáltal
sikerült legyőzniük, a nézők tolongása a képek előtt örvendetes
módon ezt bizonyítja. Egy új nemzedék nőtt fel, amely már
megszokta, hogy alig elviselhető az a világ, amelyben élünk.
Beckmannt, aki ennek a felismerésnek az előhírnöke volt és
annak idején kinevették, a párizsi kiállítás kortársunkká
avatta.
Liska Endre fordítása
|