A szórólapból ítélve a most februárban bemutatott japán mesedarab szövegkönyvének története maga is távol-keletien mesébe illő. A kétszáz éve élt Monzajmon Csikamacu mester bábjátékára egy texasi antikváriumban bukkan rá a rendező Tim Carroll, a szöveget aztán elküldi angol barátjának, Peter Oswaldnak, aki rímtelen pentameterekben ír belőle hús-vér színészekre szabott darabot. Dallas és London után Budapestre kerül a mű, ahol Nádasdy Ádám fordításában mutatja be a Bárka Színház. Az előadás szervezői nemcsak posztmodern alludációi miatt mesélik el a kéziratvándorlás történetét, de azért is, hogy a néző ne sintoista misztériumra, hanem europaizált – közép-europaizált – mesejátékra készüljön. Császárnékról, hercegekről, udvarhölgyekről, katonákról és szerzetesekről szól a történet – csupa olyan szereplőről, akik akár egy európai lovagregényben is szerepelhetnének. A cselekmény ismerős: szerelmi szálak áttekinthetően bonyolult szövevénye. Két katona – szamuráj – beleszeret két udvarhölgybe, s bár szerelmük viszonzásra talál, az udvari intrika mindnyájukat halálos veszedelembe sodorja. Az uralkodói bölcsesség megmenti őket, ám ahhoz, hogy a szerelmesek egymásra találjanak, további kalandok során kell átesniük.
A dialógusokon persze átdereng egy másik világ – a mikádó éra szigorú hierarchiája, ahol udvaroncok elszántan vitatkoznak arról, ki tartozik a negyedik és ki az ötödik osztályba; a könyörtelen szamuráj-ethosz, ahol egy kalitkájából óvatlanul elengedett madár miatt képesek harakirit elkövetni, és boldogok, ha uruk saját kezével hajtja rajtuk végre a halálos ítéletet, a becsület illetve a szégyen pedig nem az egyéné, hanem egész családját érinti. A történetet körülvevő másik világtól azonban nem lesz maga a történet is más, legfeljebb elemelkedik az ezredfordulós hétköznapoktól. A darabban nem kerül sor sem kivégzésre, sem harakirire, a nézőben viszont nem merülnek fel okvetetlenkedő kérdések – szoktak-e főurak kivégzéssel komédiázni, vagy az udvar szempontjából nem éppen az-e a kívánatos, hogy a kiházasítandó udvarhölgyek fiatal nemesifjakba szeressenek bele? Monzajmon mester története minden kulturális utalásával együtt érthető, mi több: átélhető – némelyek ezért is nevezik a mestert a „japán Shakespeare”-nek.
Ez azonban túlzás – legalábbis hamis következtetésekre csábít. Monzajmon szinte minden dramaturgiai megoldása előfordul Shakespeare-nél is – csak éppen máshogy, más céllal. A Szeget szeggelben is a bölcs uralkodó beavatkozása nyomán menekülnek meg a szerelmesek és lepleződik le az intrikus. Ebben a japán darabban azonban a főhatalom nem lezárja a bonyodalmat, csak más mederbe tereli. Európai darabban elképzelhetetlen, hogy a deus ex machina a darab közepén legyen.
Shakespeare-nél is vannak olyan elvetemült intrikusok, mint amilyen Monzajmonnál az udvarhölgyek őre, ezeknek azonban vagy történetük van – mint a katonai büszkeségében sértett Jagónak –, vagy olyan politikai céljaik, amelyek érdekében eltekintenek az erkölcsi törvénytől – ahogy a leendő III. Richárd teszi. A japán császári udvar őrének az a célja, hogy megszerezze magának az udvarhölgyeket, kudarca után azonban nem világos, miért akarja elpusztítani őket, az pedig egyenesen érthetetlen, hogyan válhat az elcsapott mézesmázos udvaronc a darab második felében útszéli zsivánnyá. Shakespeare-nél is van olyan, hogy két, szinte megkülönböztethetetlen szerelmes pár körül forog a történet – a Szentivánéji álomban –, ilyenkor azonban a darab témája maga a szerelem vaksága: a szerelembe esés egy pillanat, a szereplők összecserélése a darab állandó fordulata. Monzajmonnál a két szerelem születése a kétfelvonásos darab majd egynegyedét teszi ki, a két szerelmes pár története mégis csak azért alakul – egy kicsit – másképp, mert az egyik lány teherbe esik, a másik nem. Az összecseréléssel pedig csak egy röpke poén erejéig játszik el a szerző, egyébként az egész második felvonás azért van, hogy a rossz felállásban együttlévő párok végre elrendeződhessenek, kicserélhessék tagjaikat.
Könnyű lenne azt mondani, hogy a japán darabban a jellemeknek nincs mélységük, a szereplőknek sorsuk. Van: az egyik szerelmes szamurájt megfeddi atyja gáláns léhaságaiért – közben pedig feltárul a fiú mögött álló család értékrendje. Az egész jelenetet azonban csak azért iktatja be Monzajmon, hogy megmagyarázza, miért lép ki ez az ifjú önként a katonai szolgálatból, az atyának, a családnak több szerepe nincs. Az európai drámákban és e japán darabban is vannak jellemek, vannak helyzetek és van cselekmény. Az európai darabok azonban a jellemekről szólnak, a szerzők úgy alakítják a helyzeteket, hogy azokban a jellemek minél teljesebben megnyilvánulhassanak. Nem tudom, milyenek a japán darabok általában, e mű középpontjában mindenesetre maga a cselekmény áll, ennek vannak alárendelve a szituációk, s a szituációknak a jellemek. Az, hogy sikerült átemelni egy japán darabot századokon és kontinenseken, nem a multikulturalitás diadala – amit ugyanis a színpadon látunk, nem egy XVIII. századi japán darab, hanem egy fogyatékos kortárs-európai.
Szólni kellene a szöveg rejtett szépségeiről, a hold–cinege közjátékokról (Udvaros Dorottya és Pokorny Lia megszólaltatásában), a szereplők szájába adott költői mondatok varázsáról. Ám hiába a sok metafora, hasonlat, a nyájas beleun: költői alakzatok nem kárpótolnak a helyzetek súlytalanságáért.
A Bárka-beli előadás szereposztása csak ráerősít a darab fogyatékosságaira – ráadásul nyilvánvalóvá teszi a Bárka nagy hiányosságát: a társulatépítés hiányát. Tim Carroll rendező a színház legjelentősebb színészeire osztotta a darabbeli legmagasabb sarzsikat: Udvaros Dorottya játssza a császárnét, Kaszás Gergő pedig a hercegi öcsöt – ettől azonban még nem alkotnak párt sem korban, sem játékmódban, sem színészi súlyukat tekintve. Sőt. Ez a szereposztás ráadásul pazarló is: Udvaros Dorottyának a hatalom igazságát érzelmekkel enyhítő nőként van mit eljátszania, Kaszás Gergőnek azonban nincs. Gyabronka József ozminosra veszi az úr szerepét, a lehetetlen azonban neki sem sikerülhet: ezzel stílusegységben eljátszani a hegyi rablót. Nem is tesz rá kísérletet. Vasvári Emese a Cseresznyéskertből emeli át a Varja-kulcsárné figurát, az előbbi érdekes fojtottsága nélkül. Scherer Péternek dzsoli dzsókerként mindazt pótolnia kell az előadásban, amire a Bárkának – koncepciózus társulatépítés hiányában – nem futotta. Sok szerepe van. Az előadás szamurájai, udvarhölgyei többségének színészi teljesítménye lehangoló, a játék kezdetben szépen kidolgozott stilizáltsága elvész valahol félúton, s ennek hiányát csak Murányi Tünde és Mertz Tibor szerepformálása tudja ellensúlyozni némileg.
Az előadás képi világa egyszerre szép és világos. Nem stilizálás nyomán közérthető, hanem a japán minimalista tárgyi kultúra révén univerzális. Csanádi Judit díszleteinek sikerül mindaz, amire a rendezés más tekintetben vágyik: megérteni és átemelni világunkba egy másikat.
Zsámboki András