1768-ban a bajai zsidóság (már 16 család) és Markusz József rabbijuk az uradalommal (Baja a XVIII. században
a Grassalkovich grófok családi birtoka) egyezséget kötött egy zsinagóga építésére, s ettõl fogva önálló hitközséget
képeztek (ez a hitközség a vármegye legrégibb izraelita hitközsége). Megerõsödni azonban nem tudtak. 1779-ben is még mindig csak 20 család él Baján. Oka ennek, hogy nem önállósíthatták magukat: sem házat, sem telket nem vehettek.

Az 1807. évi országgyûlés a katonakötelezettséget is kimondta, az 1840. évi 29. tc. a letelepedést, telekszerzést, iparûzést is megengedte.

1840. május 1-én Baja város teljesen leégett, ekkor már a zsidó lakosság 5-600 fõt számolt.
Templomuk, üzleteik, házaik porrá égtek, de ambíciójukat, munkakedvüket nem veszítették el s elõlrõl kezdve
mindent, a más vallásúakkal együtt újraépítették Baját.
1842-ben elkezdték a nagy imaházuk felépítését - ezt a zsinagógát - és 1845. szeptember 26-án avatták fel magyar ünnepi beszéddel.

A bajai zsidó férfiak az 1848-as szabadságharcban tevékenyen részt vettek, magas rangú tisztek is voltak köztük,
sokan hõsi halált haltak, s az utána következõ években megbecsült polgárai lettek Bajának.

1851-ben a város népességét 15.076 fõnek jelölik, a zsidók száma ebbõl 600 fõ;
a környezõ településeken élõkkel együtt kb. 1.790 fõ.
A városban virágzott a kereskedés és a kézmûvesség, jelentõs a fa-, gabona-, bor-, gyapjú-, bõr- és állatkereskedelem. A zsidó lakosság kezdetben állatfelvásárlással és bõrkereskedelemmel foglalkozott, s lélekszámuk a kedvezõ társadalmi és gazdasági feltételek hatására gyorsan gyarapodott.

Intézményeik egymás közelében, a zsinagóga szomszédságában épültek fel, annak a nagyméretû teleknek a szomszédságában, amelyre a zsinagóga is épült. A templomtól délkeleti irányban a téli imaterem és az irodák
(ma a Gyermekkönyvtár van elhelyezve itt), szemben az utca keleti oldalán az iskola, egy betorkolló utca sarkán
pedig már 1857-ben a kórház épült fel.
Az utca mindkét oldalának beépítési módja zárt sorú. A házak lakói ezen a telken nagy számban a zsidó közösség
tagjai voltak.

A zsinagóga és a zsidó közösség egyéb közösségi épületének elhelyezkedésébõl arra lehet következtetni, hogy a városba települt zsidóság részére az egykori, ún. Szt. János városban, a mai Munkácsi Mihály utca körüli területet jelölték ki.

A magyar alkotmány 1867. évi helyreállítása után a törvényhozás a zsidók politikai egyenjogúsítását is biztosította,
ami térfoglalásukat, jólétüket elõmozdította.

1914-ben a bajai zsidóság részt vett a világháborúban, sokan elestek, a zsinagóga bejáratánál a falon látható a hõsi halottakról megemlékezõ emléktáblájuk.
Az emeleten, a helytörténeti gyûjteményben található az Aranyalbum, amelyben minden zsidó neve szerepel,
aki részt vett a háborúban egész Magyarország területérõl.

A világháború után - mint annyiszor - felütötte fejét az antiszemitizmus.
Elsõ megnyilvánulás volt a Numerus Clausus: a zsidók csupán százalékos arányban tanulhattak fõbb iskolákban.
Visszaszorították õket a kulturális, társadalmi életbõl, gazdaságilag pedig megbénították õket.

1940-ben munkaszolgálatra vitték 18-tól 50 éves korig azokat, akik nem teljesítettek katonai szolgálatot. 1944-ben pedig, amikor a németek megszállták Magyarországot, az itthon levõ nõket, gyermekeket, öregeket összeszedték és elszállították koncentrációs táborokba, ahol különleges kegyetlenséggel elpusztították kb. 60-70 százalékukat.
A templomba, iskolákba (négy leánypolgári, fiúpolgári, 4 elemi vegyesen), kórházba (mely kórház és öregek otthona együttesen) beszállásolták magukat, mindent meggyaláztak, kifosztottak.

A háború végén kb. 380-an tértek vissza a haláltáborokból Bajára /a háborút megelõzõen létszámuk (kb. 1800 fõ)
a környezõ településeken élõkkel együtt kb. 2400 fõ volt/.

A zsinagóga épületét csak annyira tudták rendbe tenni, hogy az istentiszteletet megtarthassák benne, így az épület állaga egyre romlott.
1947-ben, miután meggyõzõdtek róla, hogy hiába várnak még haza valakit, összegyûjtötték azok neveit, akiket a kegyetlen barbárság elpusztított, majd adományokból megépítették az udvaron látható árkádos emlékcsarnokot,
ahol a márványtáblákba vésték a - több mint ezer Baja és környékérõl elhurcolt - nevét.
 

Minden évben a HOLOCAUST gyászünnepsége alkalmakor a könyvtár rendelkezésre bocsátja a volt imaházat és
ezen a napon a világ minden tájáról jönnek a zsidó felekezethez tartozó emberek - aki még él és el tud jönni - hozzátartozóikat elsiratni.

A vallásukat tartó bajai zsidók létszáma napjainkban annyira csekély (kb 10 fõ), hogy lassanként megszûnik a felekezet, mivel nincs születés, nincs házasság, csak temetés van.
Ez a csodálatos épület méltó módon õrzi a létrehozó és azt használó hajdani zsidó lakosság emlékét,  az emlékmûvek
és a temetõk /a városban két temetõ van egymás mellett.
A régi temetõben van a híres rabbi, Kohn-Schwerin Götz sírja.
Az új temetõ rendezett, gondozott./ hirdetik, milyen nagy számú zsidóság volt Baján.
 

 fõoldalra